VÍZÖNTŐ

Petrarca írja, hogy "a tökéletes szépség és a kiváló erény ritkán fér meg együtt". Csakugyan, talán az egyik eleve kizárja a másikat...
George és én a tengerparti sétány egyik padján üldögéltünk, elmélázva a hosszan el nyúló strand és a messzeségbe veszõ, szikrázó tenger látványán. Miközben elmerültem a bikinis ifjú hölgyek szemlélésének ártatlan élvezetében, azon tanakodtam, vajon jut-e nekik feleannyi az élet szépségeibõl, mint amennyihez õk hozzájárultak.
Ismervén George-ot, akár a tenyeremet, erõs gyanú ébredt bennem, hogy neki jóval kevésbé nemesen esztétikus gondolatok jártak a fejében. Esküdni mertem volna, hogy õt ugyaneme ifjú hölgyek hasznossági szempontjai foglalkoztatták.
Ugyancsak elképedve hallgattam tehát, amikor megszólalt:
- Csak ücsörgünk itt, öreg cimbora, eltelve a természet isteni nõi idomok formájában jelenlévõ szépségeivel, hogy a megfelelõ kifejezéssel éljek, de hidd el nekem, az igazi szépség nem ilyen, nem lehet ilyen kézzelfogható. Az igazi szépség oly becses kincs, amit el kell rejteni a felületes szemlélõk elõl. Gondoltál te már egyáltalán erre?
- Nem - feléltem -, még soha, de még most sem, hogy említed. Sõt el sem hiszem, hogy neked egyáltalán eszedbe juthatott.
George felsóhajtott.
- Öregem, veled csevegni annyi, mint iszapban evickélni: keserves erõfeszítés fejében csekélyke eredmény. Láttam, milyen szemeket meresztettél arra a karcsú istennõre, amott ni, akin azok a falatnyi, vékony rongyok mit sem takarnak abból a néhány négyzetcentimé terbõl, amit pedig elrejteni igyekszenek. Érted te azt nagyon jól, hogy ezzel csupán a felszínességét fitogtatja.
- Sosem kértem sokat az élettõl - jelentettem ki a magam szerény módján. - Én igazán elégedett lennék ar efféle felszínességgel.
- Gondold meg, mennyivel elragadóbb lenne egy fiatal nõ, még az is, aki a magadfajta pallérozatlan ízlésû fickók szemében egyáltalán nem vonzó, ha birtokában lenne az olyan örök értékeknek, mint a jóság, az önzetlenség, a derû, a türelmes buzgalom és a másokkal való törõdés, mindazoknak az erényeknek tehát, amelyek felülmúlják egy nõn az arany és a kellem csillogását.
- Tudod, mit gondolok, George? - kérdeztem. - Hogy te be vagy rúgva! Ugyan honnan a csodából hallottál volna efféle erényekrõl?
- Igenis meghitt viszonyban vagyok velük - jelentette ki George öntelten -, minthogy kitartóan és teljes mértékben ezek szerint élek.
- Hát hogyne - bólogattam -, de csak amikor sötét van, és magad vagy a szobában.
- Eltekintve e durva megjegyzéstõl - folytattá George -, meg kell mondanom, hogy bár személy szerint nem vagyok ezen erények birtokában, azért tudomásom van róluk egy ifjú hölgyismerõsöm, Melisande Renn jóvoltából, akit szeretõ férjura, Octavius Ott Maggie-nek ismert. Maggie-nek ismertem én is, ugyanis egyik drága, sajnos már elhunyt barátom leánya volt, s engem mindig az õ George bácsijának tekintett. Bevallom, bizonyos fokig én is, akárcsak te, méltányolom azt a bizonyos nehezen meghatározható tulajdonságot, amit "felszínességnek" neveztél. Jól van, öregem, tudom, én használtam elõször ezt a kifejezést, de sose jutunk sehová, ha lényegtelen apróságok miatt örökké félbeszakítasz. E parányi gyarlóságom miatt bevallom azt is, hogy amikor Maggie a látásom feletti elsöprõ örömében sikítva a nyakamba ugrott, elragadtatásom korántsem volt akkora, mint lehetett volna, ha a sors bõkezûbben bánt volna vele. A lány rendkívül sovány volt, kiálló csontjai szinte szúrtak. Nagy volt az orra, keskeny az arca, a haja inkább sima, egyenes szálú és fakó seszínû, a szeme pedig meghatározhatatlan szürkészöld. Az arccsontja olyan széles volt, hogy Maggie erõsen emlékeztetett egy mókusra, amelyik épp degeszre tömte a pofazacskóját mogyoróval és magvakkal. Röviden: a lány nem az a típus volt, aki nek színre lépésekor a jelenlévõ fiatalemberek sebesebben kezdik kapkodni a levegõt, és kezüket-lábukat törik, hogy a közelébe férkõzzenek.
- De jólelkû volt. Úgy nõtt fel, hogy csupán bánatos mosollyal válaszolt, amikor valamelyik átlagos fiatalember, aki elõzetes figyelmeztetés nélkül elõször találkozott vele, láthatóan összerezzent. Sorban végigasszisztálta az összes barátnõje esküvõjét mint koszorúslány, a bánatos mosolyok mindig megújuló kollekciójával. Számtalan gyermeknek a keresztanyja és ismét számtalannak a pesztrája volt, úgyhogy olyan gyakorlott cumisüveg-forgató lett, mintha egész életében csak azt csinálta volna.
Meleg levest vitt a segítséget érdemlõ szegényeknek, de a segítségre érdemteleneknek ugyancsak, bár egyesek szerint az érdemtelenek majdhogynem inkább megérdemelték a látogatást. A helyi templomban különféle munkákat vállalt újra meg újra, ki tudja, hányszor - hol a maga, hol barátnõi nevében, akik többre becsülték a mozivilág bûnös tündöklését az önzetlen szolgálatnál. Órákat tartott a vasárnapi iskolában, állandóan azzal szórakoztatva a lurkókat, hogy (gondolták õk) vicces grimaszokat vágott. És gyakorta felolvastatta a gyerekekkel a kilenc parancsolatot. (A házasságtörésrõl szólót kihagyta, mert tapasztalatból tudta, hogy az kivétel nélkül kellemetlen kérdésekhez vezetett.) Önkéntes szolgálatot vállalt továbbá a közkönyvtár helyi kirendeltségénél is.
A férjhezmenetelbe vetett hitét természetesen már valamikor négyesztendõs korában elveszítette. Annak az esélye pedig, hogy az ellenkezõ nem egyik tagjával randevúja legyen, már tízéves korára teljességgel elérhetetlen álomnak tûnt számára.
Igen sokszor mondta is nekem: "Nem vagyok boldogtalan, George bácsi. A férfiak világa zárva van elõttem, kivéve persze a te drága személyedet és szegény papa emlékét, de sokkal több igazi boldogságot találok abban, ha jót cselekszem."
Bejárt azután még a megyei tömlöcbe is, hogy a rabokat könyörgéssel rávegye a bûnbánatra, és hogy jó útra térítse õket. De csak egy-két otromba fickó jelentkezett önként magánzárkára azokon a napokon, amikor Maggie látogatása esedékes volt.
Akkor találkozott Octavius Ott-tal, egy újdonsült szomszéddal, aki felelõs beosztású, fiatal villamosmérnök volt az áramszolgáltató vállalatnál. Derék fiatalember volt, komoly, iparkodó, kitartó, merész, õszinte és tisztelettudó, de nem az a fajta, akit te vagy én jóvágásúnak mondanánk. Az igazat megvallva - minden kertelés nélkül mondom -, õt aztán senki az írott történelem során nem tartotta volna jó vágásúnak.
A haja visszavonulóban volt a tarkója irányába (helyesebben már vissza is vonult), a homloka csúcsosan keskenyedõ, az orra pisze, az ajka keskeny, a füle szárnyasan elálló és elõremeredõ ádámcsutkája sohasem volt egészen nyugalomban. Ami a hajából megmaradt, az rozsdavörös színbe hajlott, s az arcát meg a karját rendetlen összevissza ságban szeplõk tarkították.

Történetesen Maggie társaságában voltam, amikor õ és Octavius elõször találkoztak az utcán. Mindkettõt egyformán váratlanul érte az egymásba botlás, és mindkettõ úgy visszahõkölt, mint két paripa, ha szembe találja magát tucatnyi csiricsáré parókás, veszettül sípoló bohóccal. Egy pillanatig szinte vártam, hogy Maggie is meg Octavius is felágaskodik és felnyerít. A pillanat azonban elmúlt, s mindegyiknek sikerült legyûrnie magában a feltörõ rémületet. Maggie mindössze a szívére szorította a kezét, mintha vissza akarta volna tartani, nehogy kiugorjon bordái ketrecébõl, biztosabb menedéket keresvén. Octavius pedig végigsimított a homlokán, mintha valami rémséges emléket igyekezett volna elhessegetni. Én már néhány nappal azelõtt találkoztam Octaviusszal, így bemutathattam õket egymásnak. Mindkettõ tétován nyújtotta oda a kezét, mintha nem akaródzott volna az érintés révén fokoznia a látványt.
Aznap délután valamivel késõbb Maggie, megtörve hosszas hallgatását, így szólt hozzám:
- Micsoda különös fiatalembernek tûnik ez a Mr. Ott!
Erre én azzal a metaforikus eredetiséggel, amit a barátaim úgy élveznek, azt válaszoltam:
- Ne a fedele alapján ítélj meg egy könyvet, kedvesem!
- Márpedig a fedél is létezik, George bácsi - felelte Mag gie komolyan -, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Azt hiszem, egy átlagos, frivol és szívtelén nõ ügyet se vetne Mr. Ottra. Nemes cselekedet lenne hát megmutatni neki, hogy nem minden fiatal nõ olyan végtelenül nemtörõdöm, és hogy legalább egy nem fordít hátat egy fiatalembernek csupáncsak azért, mert szerencsétlenségére hasonlít egy... egy... - Itt elhallgatott, mert az állatok népes seregletébõl egy sem jutott az eszébe, amelyikkel összehasonlíthatta volna, ezért hát kénytelen volt sután, de együtt érzõen azzal befejezni, hogy: - ...mindegy, akármihez hasonlít is. Én igenis kedves leszek hozzá.
Nem tudom, vajon Octaviusnak volt-e olyan bizalmasa, akinek hasonlóképpen kiönthette volna a szívét. Feltehetõen nem, mivel kevesünknek adatik meg - ha egyáltalán létezik olyan valaki -, hogy ilyen áldott jó George bácsija legyen. Mindazonáltal egészen biztos vagyok benne - a késõbbi eseményekbõl ítélve -, hogy Octaviusban pontosan ugyan ezek a gondolatok ötlöttek fel, csak természetesen az ellenkezõ irányban.
Mindenesetre egyik is, másik is azon buzgólkodott, hogy kedves legyen a másikhoz, eleinte puhatolózva és félénken, majd lelkesen, végül pedig szenvedélyesen. Ami véletlen találkozásokkal indult a könyvtárban, állatkerti sétákkal folytatódott, majd moziban és táncos szórakozóhelyeken töltött estékkel, mígnem odáig fajult a dolog, hogy a történteket már csakis - elnézést a kifejezésért - légyottként lehetett értelmezni.
Egyiküket látva az emberek már várták, hogy felbukkanjon a másik, ugyanis elválaszthatatlan pár lett belõlük. Néhányan a szomszédságukból keserûen panaszolták, hogy a dupla dózis Octaviusból és Maggie-bõl már több, mint amit emberi szem el tud viselni, és nem is egy gõgös elitmajom napszemüveggel szerelte föl magát.
Nem mondom, hogy teljesen hiányzott volna belõlem a rokonszenv eme szélsõséges nézetek iránt, de voltak olyan - türelmesebb és talán józanabb - embertársaim, akik rá mutattak, hogy a pár egyikének vonásai valami különös véletlen folytán épp ellentétei a másik megfelelõ vonásainak. Ketten együtt valahogy kezdték semlegesíteni egymást, úgyhogy együtt sokkal elviselhetõbbek voltak, mint külön külön. Vagy legalábbis voltak, akik ezt állították.
Végül aztán eljött a nap, amikor Maggie berontott hozzám, és így lelkendezett:
- George bácsi, Octavius az életem fénye és értelme. Komoly, magabiztos, odaadó, határozott, sziklaszilárd és rendíthetetlen. Nagyszerû férfi!
- Ami a belsõ értékeit illeti, kedvesem - szóltam közbe -, kétségtelen, hogy mindez ráillik. A külseje azonban...
- Elragadó! - jelentette ki Maggie komolyan, magabiztosan, odaadóan, határozottan, sziklaszilárdan és rendíthetet lenül. - George bácsi, az érzelmeink kölcsönösek. Össze fogunk házasodni.
- Te és Ott? - nyögtem elhûlve. Önkéntelenül felrémlett elõttem, hogyan festene egy efféle házasságból születendõ csemete, s ettõl a vér is meghûlt az ereimben.
- Igen - felelte Maggie. - Octavius azt mondta nekem, hogy én vagyok minden öröme és boldogsága, értem a napot, a holdat és az összes csillagot lehozná az égbõl. Rend kívül költõi lélek.
- Valóban úgy tûnik - válaszoltam nem nagy meggyõzõdéssel. - Mikor tartjátok meg az esküvõt?
- Amilyen hamar csak lehet - vágta rá Maggie.
Nem tehettem mást, összeszorítottam a fogamat. A kihirdetés megtörtént, az elõkészületek lezajlottak, s az esküvõn én magam adtam át a menyasszonyt az oltár elõtt a võlegénynek. Az egész szomszédság jelen volt, nem akarván hinni a szemének. Még a lelkész ábrázatán is átsuhant némi tiszteietteljes megrökönyödés.
Nem is látszott senkin, hogy örömteli képpel figyelte volna az ifjú párt. A ceremónia alatt a nézõsereg végig lefelé bámult, ki-ki a maga térdére. Kivéve a lelkészt. Az semmi kincsért le nem vette volna a szemét a bejárati ajtó feletti rozettáról.
Nem sokkal késõbb elköltöztem a környékrõl, a város másik felében vettem ki lakást, és teljesen szem elõl veszítettem Maggie-t. Tizenegy évvel késõbb azonban elvetõdtem arrafelé egy bizonyos ügyben, ami egyik barátomnak a lovak versenyzõi képességeirõl írt tudományos érte kezéseivel, illetve az azokba invesztált pénzemmel volt kapcsolatos. Megragadtam az alkalmat, és meglátogattam Maggie-t, akinek más, meglehetõsen mélyen rejlõ ékességei közé tartozott az is, hogy remek szakácsnõ volt.
Déltájt toppantam be hozzájuk. Octavius dolgozni volt valahol, de ez engem csöppet sem zavart. Nem vagyok önzõ, boldogan megettem az õ adagját is az enyémre ráadásnak. Óhatatlanul szemet szúrt azonban, hogy Maggie arcát szomorúság árnyékolta be. Kávézás közben meg is kérdeztem:
- Miért vagy oly bánatos, Maggie? Nem sikerült a házasságod?
- Ó, dehogyisnem, George bácsi! - kiáltotta szenvedélyesen. - A mi házasságunk az égben köttetett. Bár gyermekünk nem született, olyannyira egymásnak élünk, hogy alig érezzük a veszteséget. Szûnni nem akaró boldogságban lubickolunk, mit is kívánhatnánk többet a világon!
- Értem - feleltem, s a fogam szinte belecsikordult -, akkor hát mitõl érzem mégis rajtad ezt az árnyalatnyi szomorúságot?
Maggie tétovázott, aztán kitört:
- Ó, George bácsi, micsoda roppant érzékeny lélek vagy! Igenis van valami, egyetlen homokszem, ami a boldogság kerekei közé ékelõdött.
- És mi lenne az?
- A külsõm.
- A külsõd? Mi a baj?... - és nyeltem egy nagyot, képtelen lévén befejezni a mondatot.
- Nem vagyok szép! - felelte Maggie olyan hangsúllyal, mintha hét lakat alatt õrzött titkot fedne fel.
- Ah! - esett le az állam.
- Bárcsak az lennék! Octavius kedvéért! Csakis õmiatta szeretnék gyönyörû lenni!
- Panaszkodik tán a külsõd miatt? - érdeklõdtem óvatosan.
- Octavius? Természetesen nem. Csendes méltósággal tûri a szenvedést.
- Akkor honnan veszed, hogy szenved?
- Az asszonyi szívem elárulja.
- De Maggie, maga Octavius sem egy... nos... egy szépség!
- Hogy mondhatsz ilyet?! - méltatlankodott Maggie. - Õ elbûvölõ!
- Hátha õ meg úgy véli, te vagy elbûvölõ?!
- Ó, nem - legyintett Maggie -, hogy képzeled!
- Netán más nõk után futkározik?
- De George bácsi! - kiáltotta Maggie megbotránkozva.
- Micsoda alantas gondolat! Csalódtam benned. Octavius számára egyedül én létezem.
- Akkor mit számít, hogy szép vagy-e vagy sem?
- Õmiatta számít - erõsködött Maggie. - Õ, George bácsi, õmiatta szeretnék szép lenni!
Majd a legváratlanabb és fegkellemetlenebb módon az ölembe vetette magát, s a könnyeivel eláztatta a zakóm hajtókáját. Ami azt illeti, már akkor facsarni lehetett, amikor Maggie még ki sem zokogta magát egészen.
Akkoriban már ismertem Azazelt, a két centiméteres ûr lényt, akirõl talán meséltem már néhány... Na, öregem, felesleges, hogy ilyen fölényes modorban dünnyögd, hogy "a megcsömörlésig". Aki úgy ír, mint te, az jobban tenné, ha óvakodna a csömör fogalmát bárminemû összefüggésben megemlíteni.
Szóval felhívtam Azazelt.
Azazel aludt, amikor megérkezett. Apró fejét valami zöld lebernyeg borította, s csak az alóla hallatszó tompa, szoprán hangú perregés adta tanúbizonyságát annak, hogy életben van, meg az hogy inas farkincája idõrõl idõre megmerevedett, és lengve vibrálni kezdett. Néhány pillanatig várakoztam, hogy magától felébredjen, de minthogy ez nem következett be, egy csipesszel finoman felemeltem a lebernyegét. Erre lassan kinyitotta a szemét, rám meredt, majd némi riadalommal felpattant.
- Egy pillanatig azt hittem, rossz álom az egész. - förmedt rám. - Terád aztán végképp nem számítottam!
Figyelmen kívül hagyva gyermeteg zsörtölõdését, azt mondtam neki:
- Lenne számodra egy megbízásom. El kellene intézned valamit nekem.
- Hát persze - jegyezte meg Azazel epésen. - Csak nem képzeled, hogy azt hittem, te akarsz elintézni valamit énnekem.
- Pedig nyomban megtenném - feleltem mézesmázosan - ha egy ilyen tehetséggel és ekkora hatalommal bíró személyiség, mint te, úgy találná hogy szerény képességeimet érdemlegesen igénybe tudná venni.
- Igaz, igaz - felelte Azazel megenyhülve.
Igazán visszataszító, tehetném hozzá, hogy egyesek milyen fogékonyak a hízelgésre. Ott vagy példának okáért te. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy együgyû boldogságodban majd kiugrasz a bõrödbõl, amikor valaki autogramot kér tõled? De térjünk vissza a történethez...
- Mirõl van szó? - érdeklõdött Azazel.
- Azt szeretném, ha széppé varázsolnál egy fiatal nõt.
Azazel megborzongott.
- Nem biztos, hogy képes leszek végrehajtani. A ti szánalmas, püffedt testû életformátoknál a szépség kategóriái csapnivalóan alacsony színvonalúak.
- De a miénk. Majd megmondom, mit csinálj.
- Te mondod meg nekem, hogy mit csináljak?! - rikoltozott Azazel dühében remegve. - Te mondod meg nekem, hogyan kell szõrtüszõket serkenteni és átalakítani, izmokat erõsíteni, csontot növeszteni vagy feloldani? Igazán? Te fogod nekem mindezt megmondani?!
- Szó sincs róla - feleltem alázatosan. - Egy ilyen mûveletnek a technikai részleteivel csakis egy olyan káprázatosan nagy tudású lény lehet tisztában, mint te. Engedd meg azonban, hogy beavassalak, hogyan képzelem a külsõt érintõ változtatásokat.
Azazel ismét megenyhült, és rátérhettünk a részletekre.
- Ügyelj arra - figyelmeztettem -, hogy a változások egy legalább hatvannapos idõszak alatt menjenek végbe. A túl hirtelen átalakulás figyelmet keltene.
- Úgy érted - háborgott Azazel -, hogy hatvan napig megfigyeléssel, módosítgatással és javítgatással vacakoljak? Szerinted én lopom az idõt?
- Ó, hiszen errõl még cikket is írhatnál a te világod valamelyik biológiai folyóiratába! Nem sokan lehetnek nálatok olyanok, akik rendelkeznek egy ilyen feladat végrehajtásá hoz szükséges képességgel és türelemmel. Várj csak, még csodálni fognak érte!
Azazel teprengve bólogatott.
- Természetesen lenézem az olcsó tömjénezést - mondta -, de ugy hiszem, kötelességem, hogy fajom átlagos tagjainak képviselõjeként szerepeljek. - majd éles sipító hangen sóhajtott egyet - fárasztó és kincs ugyan, de hát a kötelesség az kötelesség.
Nekem is volt kötelességem. Úgy éreztem, a közelben kell maradnom az átalakulás ideje alatt. A lóversenybõl egy barátom befogadott annak fejében, hogy szaktanácsokkal szolgálok különféle kísérteti futamok eredményeivel kapcsolatban, aminek következtében csak egészen csekély összeget veszített.
Naponta beugrottam valami ürüggyel Maggie-hez, s a hatás lassan mutatkozni kezdett. A. haja dúsabb lett, enyhén hullámos és vörösesaranyba játszó, ami szemet gyönyör ködtetõ ragyogást kölcsönzött neki.
Maggie álla apránként határozottabbá vált, az arccsontja pedig szelídebbé és finomabb metszésûvé. A szeme egyre kékebb árnyalatot öltött, s napról napra mélyült, míg szinte ibolyakék nem lett. A szemhéja egészen picit keletiesre ferdült. A füle s a fülcimpája is formásabb lett.
Az alakja fokozatosan kikerekedett, mondhatni, dús idomú lett, s a dereka is karcsúbbá vált.
Az emberek tanácstalanul álltak a rejtély elõtt. Magam is hallottam, amikor kérdezgették Maggie-t:
- Mit csináltál magaddal? A hajad egyszerûen bámulatos! Tíz évvel fiatalabbnak látszol.
- Nem csináltam semmit - szabadkozott Maggie. Tanácstalan volt maga is, akárcsak a többiek. Engem kivéve természetesen. Maggie meg is kérdezte tõlem:
- Észreveszel rajtam valami változást, George bácsi?
- Elbûvölõ vagy - feleltem -, de számomra mindig is el bûvölõ voltál, Maggie.
- Meglehet - mondta õ -, de magamnak még sose tûntem elbûvölõnek, egészen mostanáig. Nem tudom felfogni. Tegnap egy merész fiatalember utánam fordult az utcán. Eddig mindenki elsietett mellettem, eltakarva a szemét. Õ azonban rám kacsintott! Úgy elképedtem, hogy visszamosolyogtam rá.
Néhány héttel késõbb találkoztam Maggie férjével, Octaviusszal egy étterem elõtt, ahol az ablakban álló étlapot tanulmányoztam. Mivel Octavius épp be akart térni, hogy harapjon valamit, egy pillanat mûve volt csupán, hogy meghívjon ebédre, és egy másik pillanat mûve, hogy elfogadjam.
- Bánatosnak látszol, Octavius - jegyeztem meg.
- Bánatos is vagyok - felelte õ. - Nem tudom, mi ütött Maggie-be az utóbbi idõben. Olyan szétszórt mostanában, hogy szinte észre sem vesz. Folyton-folyvást társaságba akar járni. Tegnap is… - És olyan szánalmas csüggedtség
árasztotta el az arcát, hogy mindenki restellt volna kuncogni rajta.
- Tegnap? - kérdeztem. - Mi történt tegnap?
- Tegnap azt kérte tõlem, hogy hívjam... Melisande-nak! Ez egyszerûen nevetséges, képtelen vagyok Maggie-t így szólítani!
- Miért ne? Az a bérmáláskor kapott neve.
- De õ az én Maggie-m! Melisande számomra egy idegen.
- Hát megváltozott valamelyest - jegyeztem meg. - Észre sem vetted, hogy az utóbbi idõben mennyire megszépült?
- De - felelte Octavius kurtán-furcsán.
- Hát nem remek?
- Nem! - vágta rá még élesebben. - Én a csúnyácska, mókás kinézetû Maggie-met akarom. Ez az új Melisande örökösen a haját igazgatja, különféle árnyalatú szemhéjfestékeket ken föl, új hacukákat meg nagyobb melltartókat próbálgat, s szinte hozzám se szól.
Részérõl levert hallgatásba fulladt az ebéd. Akkor elhatároztam, nem árt fölkeresnem Maggie-t, hogy beszéljek a fejével.
- Maggie! - fordultam hozzá.
- Hívj, kérlek, Melisande-nak - volt a válasz.
- Melisande - folytattam. - Úgy látom, Octavius bánatos.
- Hm, én is az vagyok! - csattant fel élesen. - Octavius kezd olyan unalmas lenni. Nem hajlandó társaságba járni. Nem hajlandó szórakozni. Megjegyzéseket tesz a ruháimra, a sminkemre. Mi az ördögöt képzel, kicsoda õ?!
- Mostanáig azt tartottad róla, hogy õ a férfiak legkiválóbbika.
- Elég bolond voltam! Csúnya kis mitugrász, akivel már szégyellek mutatkozni is.
- Szép akartál lenni, és csakis õérte.
- Hogy érted azt, hogy akartam? Én szép is vagyok! Mindig is az voltam! Azon múlott csupán, hogy kitaláltam egy menõ hajfazont, meg rájöttem, hogyan fessem ki magam a legelõnyösebben. Nem tûröm, hogy Octavius az utamba álljon!
Nem is tûrte. Fél évvel késõbb elváltak, s újabb fél év elteltével Maggie - illetve Melisande - ismét férjhez ment egy jóvágású, ám jellemtelen fickóhoz. Egyszer vele ebédeltem, de annyit totojázott, kifizesse-e a számlát vagy sem, hogy már attól tartottam, nekem kell a zsebembe nyúlnom.
Octaviust körülbelül egy évvel a válás után láttam viszont. Õ természetesen nem nõsült meg újra, hiszen továbbra is ugyanolyan groteszk kinézetû volt, s a tej most is megaludt a szájában. Együtt üldögéltünk a lakásában, ami zsúfolásig volt Maggie fényképeivel, a régi Maggie-ével, s egyik csapnivalóbb volt, mint a másik.
- Bizonyára még mindig hiányzik neked, ugye, Octavius? - jegyeztem meg.
- Borzasztóan! - felelte. - Csak azt remélem, õ boldog.
- Úgy értesültem, hogy nem - mondtam. - Lehet, hogy még visszatér hozzád.
Octavius szomorúan ingatta a fejét.
- Maggie már sohasem térhet vissza hozzám. Lehetséges, hogy egy Melisande nevezetû hölgy vissza szeretne jönni, de képtelén lennék õt elfogadni, õ nem Maggie... az én drága Maggie-m.
- Melisande - próbálkoztam - százszor szebb Maggie-nél.
Octavius hosszan rámmeredt.
- Kinek a szemében? - kérdezte. - Az enyémben semmi
esetre sem.
Akkor láttam õt utoljára.

Egy pillanatig csendben ültem, aztán megszólaltam.
- Megleptél, George. Igazán meghatódtam. Mellbe vágott a történet.
George így folytatta:
- Errõl jut eszembe, öreg cimbora... megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésõbb tíz napra?
Elõhúztam egy ötdollárost, tétováztam, aztán azt mondtam:
- Tessék! A történet megér ennyit. Ajándékba adom. A tied. (Miért is ne? Minden George-nak adott kölcsön de facto ajándék.)
George megjegyzés nélkül elvette a bankót, és kopott pénztárcájába tette. (Kopott lehetett már akkor is, amikor vette, mert én még sose láttam, hogy használta volna.) Majd így szólt:
- Akkor térjünk újra a tárgyra. Megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésõbb tíz napra?
- De hát már kaptál öt dollárt! - kiáltottam.
- Az az én pénzem - felelte George -, neked ahhoz semmi közöd. Szoktam én megjegyzést tenni a te anyagi helyzetedre, amikor te kérsz kölcsön tõlem?
- Hisz én még soha... - kezdtem tiltakozni, de aztán sóhajtottam egyet, és átnyújtottam még egy ötdollárost.


Szabóné Mohácsi Enikõ fordítása