VÍZÖNTŐ

Amikor Susan Calvin visszatért a Hiper Bázisról, Alfred Lanning már várt rá. Az öregember sohase beszélt a koráról, mégis mindenki tudta, hogy túl van a hetvenötön. De az agya még jól vágott. Helyét a kutatási osztály élén ugyan már Peter Bogert vette át, ez azonban nem akadályozta meg öt abban, hogy mint nyugalmazott igazgató naponta bejárjon a hivatalába.
- Hol tartanak a hiperatom hajtóművel? - kérdezte.
- Fogalmam sincs róla - válaszolta Susan Calvin epésen. - Nem érdeklődtem.
- Hm. Jó lesz sietniük vele. Mert ha nem, az Egyesült Robot megelőzi őket. És minket is.
- Az Egyesült Robot? Hát azoknak mi közük ehhez?
- Nem csak nekünk vannak gondolkodó gépeink. A mieink ugyan pozitronosak, ez azonban még nem jelenti, hogy szükségképpen jobbak is, mint a többi. Robertson holnapra széles körű értekezletet hívott össze ebben az ügyben. Csak magukat várta, hogy visszajöjjenek.
Robertson, az Amerikai Robot és Gépember Rt. elnöke, a vállalat alapítójának fia hegyes orrával a vezérigazgató felé bökött. Ádámcsutkája vadul ugrándozott fel-alá.
- Kezdjünk hozzá - mondta. - Halljuk, mi a helyzet?
- Arról van szó, főnök - kezdte a vezérigazgató élénken -, hogy az Egyesült Robot egy hónappal ezelőtt egy faramuci javaslatot tett nekünk. Leraktak itt nálunk jó öt tonna papirost különféle számításokkal, egyenletekkel és így tovább. Az egész egy konkrét probléma körül forog, s erre akarnak az Agytól választ kapni. Feltételeik a következők? - Vastag ujjain számolta az egyes pontokat. - Százezer dollárt fizetnek, ha a problémának nincs megoldása, és mi meg tudjuk adni a megoldáshoz hiányzó tényezőket. Ha van megoldása, kétszázezer dollárt fizetnek, plusz megtérítik a szóban forgó gépezet megépítésének költségeit, plusz felajánlják az abból eredő haszon egynegyedét. A probléma egy kozmikus motor előállítására vonatkozik?
Robertson a homlokát ráncolta, sovány teste megmerevedett.
- És mindezt annak ellenére, hogy nekik is megvan a saját gondolkodógépük?
- Igen. Valami tehát gyanús ebben a javaslatban. Most folytasd te, Levver.
Abe Levver a tárgyalóasztal túlsó végén fölpillantott, és borostás álla halkan sercegett, ahogy mosolyogva végigsimított rajta.
- Úgy áll a dolog, elnök úr, hogy az Egyesült Robotnak csak volt gondolkodógépe. A gép elromlott?
- Mi?icsoda? - Robertson félig fölemelkedett ültéből.
- Ahogy mondom. Elromlott. Kaput. Senki se tudja, hogyan történt, de nekem sikerült kiszimatolnom egy-két érdekes feltevést. Többek között azt, hogy a masinától azoknak az adatoknak alapján, amelyekkel hozzánk is jöttek, egy kozmikus motor megszerkesztését kívánták, s ettől bedöglött. Ócskavas, mehet a selejtbe.
- Érti a figurát, főnök? - kérdezte a vezérigazgató diadalmasan. - Érti, honnét fúj a szél? Nincs olyan számottevő ipari kutatócsoport, amely ne próbálkoznék az űrhajómotorral, ám az élen eddig az Egyesült Robot és mi jártunk, hála szuperrobotagyainknak. És most, hogy nekik sikerült tönkretenniük a magukét, egyedül maradtunk a mezőnyben. Itt van a kutya elásva. Legalább hat esztendőbe telik, amíg egy új masinával elkészülnek, s így reménytelen a helyzetük, hacsak nem tudják ugyanezzel a problémával a mi gépünket is tönkretenni.
- Sötét gazemberek! - fortyant fel az elnök.
- Várjon, főnök. Még nincs vége. - A vezérigazgató széles mozdulattal Lanningre mutatott. - Lanning, most te folytasd.
Dr. Alfred Lanning enyhe gúnnyal figyelte a tárgyalást. Általában ez az érzés töltötte el, ha a sokkal jobban fizetett kereskedelmi és áruosztályok machinációiról hallott. Valószínűtlenül ősz szemöldökét ráncolta, és száraz hangon kezdett beszélni:
- Bár a probléma tudományos szempontból nézve nem egészen világos, mindenesetre tüzetes vizsgálatot érdemel. Az elméleti fizika mai állása alapján a kozmikus utazást? vitathatónak kell mondanunk. Teljesen nyitott kérdésről van szó, és azok az adatok, amelyeket az Egyesült Robot gondolkodógépébe adagolt - feltéve, hogy azonosak a nekünk megküldött számításokkal -, hasonlóképpen vitathatók. Matematikai osztályunk alapos elemzésnek vetette alá az egész anyagot, és az Egyesült Robot látszólag mindent figyelembe vett. A nekünk megküldött anyag magában foglalja a Franciacci-féle űrhajó-teória összes ismert tényezőjét, valamint az asztrofizika és az elektronika valamennyi idevágó adatát. Hatalmas komplexumról van szó.
Robertson, aki idegesen hallgatta Lanning magyarázatát, most közbeszólt:
- Túl bonyolult ahhoz, hogy az Agy megbirkózzék vele?
Lanning határozottan nemet intett.
- Dehogyis. Az Agy képességeinek nincs határa. Egészen másról van szó. A nehézség a robotika törvényeiből adódik. Az Agy ugyanis nem hajlandó megoldani olyan problémákat, ahol a megoldás az emberekre nézve ártalmas, esetleg halált okozó elemeket tartalmaz. Tehát ami az Agyat illeti, az ilyen jellegű problémák megoldhatatlanok. Mármost ha egy efféle problémát visszautasítást nem tűrő formában teszünk fel, az Agy, amely végül is csupán egy robot, dilemma elé kerül: nem válaszolhat, de nem is tagadhatja meg a választ. Valami ilyen történhetett az Egyesült Robot gépével.
Elhallgatott, de a vezérigazgató noszogatni kezdte:
- Folytasd csak, Lanning. Magyarázd el úgy, ahogyan nekem elmagyaráztad.
Lanning összeszorította ajkát, és dr. Susan Calvin felé pillantott. A pszichológusnő most tekintett föl ölében pihenő, összekulcsolt kezéről.
- A robotok - mondta halk, szenvtelen hangon - egészen meghökkentő módon reagálnak a dilemmákra. A robotpszichológia ugyan még gyerekcipőben jár, ezt én, a szakember, mondom önöknek, fontosságát azonban mégsem szabad lebecsülni. Hiszen a robot pozitronagya, minden bonyolultsága ellenére, emberi alkotás, tehát megszerkesztésénél az emberi értékítéletek voltak irányadók. Ha egy emberi lény - folytatta Calvin - valamilyen megoldhatatlan probléma elé kerül, igen gyakran irrealitásokba menekül: az illúziók világába húzódik vissza, rákap az italra, hisztérikus rohamok vesznek erőt rajta, vagy esetleg a vízbe öli magát. Végső soron ezek mind azt jelentik, hogy az illető nem mer vagy nem tud szembenézni a valósággal. Ugyanez érvényes a robotra is. Kevésbé súlyos dilemma esetén a vezetékek egy részében zavarok lépnek fel, a legsúlyosabb esetben pedig valamennyi pozitron agypálya helyrehozhatatlanul kiég.
- Értem - mondta Robertson, holott egy szót sem értett az egészből. - És mi a helyzet az Egyesült Robot kozmikus motorjával?
- Nem kétséges - felelte dr: Calvin -, hogy ez a probléma valamilyen tilalmas elemet tartalmaz. De az Agy lényegesen különbözik az Egyesült Robot gondolkodógépétől.
- Úgy van, főnök, ez az! - vágott közbe energikusan a vezérigazgató. - Erről nem szabad megfeledkezni, mert ez a dolog lényege.
Susan Calvin szeme felvillant szemüvege mögött. A pszichológusnő türelmesen folytatta:
- A helyzet az, elnök úr, hogy az Egyesült Robot gépeinek, beleértve a szupergondolkodójukat, nincs egyéniségük. Megszerkesztésüknél kizárólag a gyakorlatiasság elvét tartják szem előtt, és nem is tehetnek másként, mert nem rendelkeznek a mi alapvető szabadalmunkkal, az érzelmileg telített agypályákkal. Az 6 gondolkodójuk voltaképpen csak egy roppant méretű elektronikus számológép, s így nem csoda, ha egy dilemmától azonnal tönkremegy. Ezzel szemben - fejtegette tovább Susan Calvin - a mi gépünknek, az Agynak határozott egyénisége van - gyermeki egyénisége. Logikai képességi felülmúlhatatlanok, de valójában mégiscsak egy idiot savantra - bölcs őrületre - emlékeztet. Tulajdonképpen nem is érti, amit tesz, csak megteszi. És mint a gyermek, simulékony. Mondhatni, nem veszi túlságosan komolyan az életet. - Egy pillanatnyi szünet után így folytatta: - Tervünk a következő. Az Egyesült Robot anyagát logikai egységekre bontjuk szét, és ezeket egyenként, kellő óvatossággal beadagoljuk az Agyba. Amikor elérünk ahhoz a tényezőhöz, amely a dilemmát okozza, az Agy - gyermeki természete következtében habozni fog. Mert az ítélőképessége nem érett. Mielőtt tehát fölismerné, hogy dilemmával került szembe, működésében észlelhető szünet áll majd be. És ebben a szünetben önműködően visszadobja a szóban forgó egységet, mielőtt még az agypályái működésbe jönnének és tönkremehetnének.
Robertson ádámcsutkája fel-alá ugrált.
- Biztos ebben?
- Elismerem - válaszolta Susan Calvin leplezett türelmetlenséggel -, hogy ilyen laikus fogalmazásban nem hangzik túlságosan meggyőzőnek. Annak viszont nem volna értelme, hogy a matematikájával is előhozakodjam. Biztosíthatom, hogy úgy van, ahogy mondom.
A vezérigazgató azonnal megtörte a rövidke csendet:
- Ez hát a helyzet, főnök. Ha elfogadjuk az Egyesült Robot ajánlatát, a következőképpen fogunk eljárni. Az Agy megmondja nekünk, hogy melyik logikai egység tartalmazza a dilemmát. És akkor már meg tudjuk majd állapítani, hogy mi okozza. Így van, dr. Bogert? - Bogert bólintott. - Tehát Bogert egyetért velem, s nála jobb matematikust keresve se lehetne találni. Az Egyesült Robotnak azt fogjuk válaszolni, hogy nincs megoldás, megadjuk a hiányzó tényezőket, és beinkasszáljuk a százezer dollárt. Nekik lesz egy elromlott gépük, nekünk meg egy ép. És egy-két éven belül megcsináljuk az űrjárót, vagy ahogy egyesek nevezik, a hiperatom motort. Akárminek nevezzük, világszenzáció lesz.
Robertson elégedetten kuncogva nyúlt a tolla után.
- Hadd látom azt a szerződést. Hol írjam alá?
A páncéltermet, amelyben az Agy állt, a lehető leggondosabban őrizték. Amikor Susan Calvin belépett, az egyik ügyeletes műszerész épp a következő kérdést tette fel a gépnek:
- Ha másfél tyúk másfél nap alatt másfél tojást tojik, akkor kilenc tyúk kilenc nap alatt hány tojást tojik?
- Ötvennégyet - felelte az Agy.
- Látod, pupák! - fordult társához a műszerész.
Dr. Calvin elköhentette magát, amire az ügyeleteseknek hirtelen rendkívül sok dolguk akadt. A pszichológusnő azonban máris intett, hogy távozzanak.
Az Agy egy mindössze két láb átmérőjű gömb volt. A gömbben - tökéletesen kondicionált héliumatmoszférában, teljesen rezgés- és sugárzásmentes térben - foglaltak helyet az Agy hihetetlenül bonyolult pozitronos pályái. A terem többi részét azok a tartozékok töltötték be, amelyek a gömb és a külvilág közti kapcsolat céljait szolgálták, vagyis az Agy hangja, karja, érzékszervei.
- Hogy vagy? - kérdezte halkan dr. Calvin.
Az Agy élénk, lelkes hangon válaszolt:
- Pompásan, Miss Susan. Látom, kérdezni akar tőlem valamit. Ilyenkor ugyanis mindig könyvet tart a kezében.
- Eltaláltad, Agy - válaszolta mosolyogva dr. Calvin -, csak ezzel még várnunk kell egy kicsit. Nehéz kérdésről van szó. Annyira bonyolult, hogy írásban tesszük fel neked. Előbb azonban beszélni szeretnék veled.
- Remek. Szeretek beszélgetni.
- Figyelj rám. Egy kis idő múlva dr. Lanning és dr. Bogert itt lesznek azzal a bonyolult kérdéssel. Részletekben fogjuk feltenni neked, nagyon lassan és nagyon kis részletekben, mert azt szeretnénk, ha igen-igen óvatos volnál. Azt fogjuk kérni tőled, hogy a kapott adatok alapján építs nekünk valamit, ha képes vagy rá. De már előre figyelmeztetlek, hogy a megoldás esetleg? emberre ártalmas elemet is tartalmazhat.
- Teringettét! - mondta az Agy halk, elnyújtott hangon.
- Most jó figyelj. Ha eljutunk ahhoz az adatcsoporthoz, amely veszélyt, esetleg halált jelent, ne izgasd fel magad. Minket, tudod, még az se bántana, ha kiderülne, hogy a megoldás halállal jár. Egyáltalában nem bántana. Ha tehát eljutsz a szóban forgó ívhez, egyszerűen állj meg, add vissza és kész! Érted?
- Hogyne. De emberhalál?! Az szörnyű volna!
- Na jól van. Már hallom dr. Lanning és dr. Bogert lépéseit. Ők majd megmondják neked, miről van szó, és akkor elkezdjük. Te csak légy jó fiú?
Lassan adagolták be az íveket. Minden egyes ív után furcsa, halk, kuncogó zaj hallatszott, a működő Agy surrogása. Aztán rövid szünet jelezte, hogy jöhet a következő ív. Órákig tartott a művelet, hisz mintegy tizenhét vastag matematika-fizika könyvnek megfelelő anyagot adagoltak be az Agyba.
A három tudós homlokán egyre sűrűbbek, egyre mélyebbek lettek a ráncok. Lanning bőszen motyogott az orra alatt, Bogert előbb csak nézegette, majd szórakozottan rágni kezdte a körmét. Amikor a utolsó vastag ívcsomó is eltűnt, Calvin halálsápadtan odaszólt a férfiaknak:
- Valami baj van.
- Az lehetetlen. - Lanning alig bírta kinyögni a szavakat. - Tönkrement volna?
- Agy?! - szólt Susan Calvin reszkető hangon. - Hallasz engem, Agy?
- Mi?? - hangzott a szórakozott válasz. - Mit óhajt, Miss Susan?
- A megoldást. Hogy meg tudod-e?
- Ó, igen! Meg tudom csinálni. Felépítem maguknak az egész űrhajót. Könnyűszerrel, ha adnak mellém robotokat. Gyönyörű szép hajót építek. Körülbelül két hónap alatt meglesz.
- És nem ütköztél? semmi nehézségbe?
- Elég soká kellett töprengenem rajta - hangzott a válasz.
Dr. Calvin néhány lépést hátrált. Az élet színe még nem tért vissza sovány arcára. Intett a többieknek, hogy menjenek ki.
Susan Calvin szobájában ültek.
- Nem értem - mondta a pszichológusnő. - A beadagolt anyagnak valami dilemmát? valószínűleg halálos veszedelemmel járó problémát kellett tartalmaznia. Ha itt valami tévedés történt?
- A gép értelmesen beszélt - jegyezte meg nyugodtan Bogert. - Úgy látszik, nem került semmiféle dilemma elé.
De a pszichológusnőt ez nem nyugtatta meg.
- Dilemma és dilemma közt különbség van. És különféle módokon lehet meghátrálni előlük. Tegyük föl, hogy az Agy csak könnyebb sérülést szenvedett. Csak olyan mérvű sérülést, hogy most abban a tévhitben ringatja magát, meg tudja oldani a problémát, holott a valóságban nem tudja. Vagy tegyük fel, hogy valamilyen nagyon veszedelmes szakadék szélén tántorog, és a legkisebb érintésre belezuhanhat.
- De azt is föltehetjük - mondta Lanning -, hogy nincs semmiféle dilemma. Hogy az Egyesült Robot gépe valamilyen más problémán vérzett el, vagy pusztán mechanikai okokból ment tönkre.
- Még akkor sem szabad kockázatot vállalnunk - makacskodott dr. Calvin. - Ide figyeljenek, ettől a perctől kezdve senki még csak rá se nézhet az Agyra. Átveszem az ügy intézését.
- Rendben van - sóhajtott Lanning. - Vegye át. De közben azért az Agy építse meg az űrhajót. És ha elkészül vele, kipróbáljuk. - Aztán elgondolkodva hozzátette: - De erre a legjobb próbapilótáinkat kell beállítanunk.
Michael Donovan erélyes mozdulattal lesimította vörös fürtjeit, mit se törődve azzal a ténnyel, hogy rakoncátlan haja megint csak fölágaskodik.
- Ide süss, Greg - mondta -, azt mesélik, kész az űrhajó. Senki se tudja, miféle, de kész van. Gyere, Greg, ragadjuk meg a kormányrúdját.
- Hagyd abba, Mike - felelte Powell unottan. - A te humorod még azon frissiben is löttyedt, ez a dohos szobalevegő pedig, úgy látszik, még csak árt neki.
Donovan újabb eredménytelen kísérletet tett, hogy lesimítsa haját.
- Engem nem is annyira ez az öntöttvas zseni meg a bádoghajócskája izgat, hanem a füstbe ment vakációm. És ez az egyhangúság! Ezek az összevissza dumák és számítgatások, tetejében folyton csak hibás számítgatások. Mondd, miért kell mindig nekünk kapnunk az ilyen munkákat?
- Azért - válaszolta nyájasan Powell -, mert értünk nem kár. De most pofa be! Lanning dokit látom jönni.
Lanning jött feléjük. Ősz szemöldöke változatlanul dús volt, alakját se hajlította meg a kor, sőt csak úgy duzzadt az életerőtől. Hármasban szótlanul fölkapaszkodtak a reptérre, ki a nyílt térségre, ahol a néma robotok - ezúttal nem emberi parancsnak engedelmeskedve - egy hajó építettek.
Jobban mondva, már be is fejezték az építést.
- A robotok leálltak - mondta Lanning. - Ma egyetlenegy lépést se tettek.
- Kész volna? - kérdezte Powell. - Teljesen kész?
- Honnét tudjam? - válaszolta morcosan Lanning, és a homlokát ráncolta. - Úgy látszik, kész. Sehol egyetlen heverő alkatrész, a belseje meg csupa ragyogás.
- Ön már volt odabent?
- Csak egy pillanatra. Én nem vagyok űrpilóta. Értenek maguk a modern motorelmélethez?
Donovan Powellre nézett, Powell meg Donovanre.
- Nekem van pilótaigazolványom, uram - felelte Donovan -, de amikor utoljára megnéztem, nem láttam rajta semmit se hipermotorokra, se kozmikus navigációra vonatkozóan. Csak a megszokott, háromdimenziós kasztnikra érvényes.
Alfred Lanning helytelenítő pillantást vetett rá, s amilyen hosszú orra volt, akkorát horkantott.
- Nem baj. Vannak még szakembereink - mondta fagyosan.
Már indulóban volt, amikor Powell a könyökénél visszafogta.
- Szabad már bemenni a hajóba, uram?
Az öreg igazgató habozva dörgölgette az orrát.
- Azt hiszem, igen. Legalábbis maguknak szabad.
Donovan utánapillantott, s egy rövid, kifejező szócskát mormolt. Powellhez fordult.
- Be szívesen tartanék tükröt elébe, hogy egyszer amúgy alaposan megnézze a fizimiskáját.
- Sok a szöveg, Mike. Gyere.
A hajó belsejében minden tipp-topp volt, ezt egyetlen pillantásra látni lehetett. Nincs olyan szőröző őrmester, aki ennél ragyogóbbra kisubickolhatta volna. Az ezüstösen csillogó falakon egyetlen ujjnyom. se éktelenkedett.
És sehol egyetlen szöglet: a falak, a padló, a mennyezet lágyan olvadtak egymásba. A rejtett világítás hideg, fémes ragyogásában Powellék zavarodottan bámulták hat hűvös tükörképüket.
A főfolyosó, egy keskeny, hosszú; visszhangos alagút, teljesen egyforma szobák között vezetett.
- Úgy látszik, ebben a hajóban kizárólag falba épített bútorok vannak - jegyezte meg Powell. - Vagy talán itt se leülnie, se aludnia nem szabad az embernek.
Az utolsó, az űrhajó orrához legközelebb eső szoba végre megtörte az egyhangúságot. A fémburkolatban itt fényelnyelő üvegből készült hajlított ablak volt, alatta egyetlen nagy számlap világított, mozdulatlan mutatója a nullán állt.
- Nézd csak! - kiáltott fel Donovan, és a finoman vonalkázott skálára mutatott.
A skálán egyetlen szó volt olvasható: "parszek�?, a fokbeosztásos, kerek mérőkészülék jobb oldalán pedig egy aprócska szám állt: 1000 000.
Két szék is volt a szobában, súlyos, széles öblű, párnázatlan székek. Powell óvatosan leült az egyikbe, s kiderült, hogy pompásan simul a test idomaihoz, kényelmes ülés esik benne.
- Mi a véleményed erről az egészről? - kérdezte Powell.
- Ha engem kérdezel, az Agynak agyláza van. Menjünk innét.
- Nem akarsz egy kicsit körülnézni?
- Én már körülnéztem. Jöttem, láttam, s elegem van belőle! - Donovan vörös hajszálai egyenként ágaskodtak fölfelé. - Greg, menjünk innét. Én öt másodperccel ezelőtt leköszöntem az állásomról, ide meg idegeneknek tilos a belépés.
Powell önelégülten mosolygott, és a bajszát simogatta.
- Oké, Mike. Fő a hidegvér. Az előbb még én is ideges voltam, de már nem vagyok.
- Már nem? Miért nem? Tán fölemelted az életbiztosításodat?
- Mike, ez az űrhajó az életben nem fog elindulni.
- Honnét tudod?
- A farától az orráig végigmentünk rajta, ugye?
- Valószínűleg.
- Nem valószínűleg, hanem biztosan! És láttál valahol pilótafülkét? Mindössze ez az egy ablak van itt, meg ez a fényévmérő műszer. Láttál valahol vezérlőművet?
- Nem.
- És motort?
- Szent Habakuk, azt sem.
- Na akkor gyerünk, vigyük meg a hírt Lanningnek.
Szitkozódva végigmentek a jellegtelen folyosókon, és végül belebotlottak egy pár lépés hosszú átjáróba, amely a zsilipkamrához vezetett.
- Te zártad be ezt a vacakot, Greg? - kérdezte Donovan meghökkenve.
- Én hozzá se nyúltam. Rántsd meg a fogantyút.
Donovan arca eltorzult az erőfeszítéstől, de a fogantyú nem mozdult.
- Vészkijáratot sehol se láttam - mondta Powell. - Ha itt valami elromlott, úgy kell majd minket kiolvasztani innét.
- És várhatjuk, amíg rájönnek, hogy valamelyik hülye bezárt ide bennünket - háborgott Donovan.
- Menjünk vissza abba az ablakos szobába: Csak onnét hívhatjuk fel magunkra a figyelmet.
Csakhogy csalódtak.
Az utolsó szoba ablakából már nem kék eget láttak. Csupán végtelen feketeséget s rajta fényes, sárga csillagokat. A világűrt!
Két tompa huppanás hallatszott: Mike Donovan és Greg Powell egyszerre rogytak le székükbe.
Alfred Lanning irodájának ajtaja előtt dr. Calvinbe ütközött. Idegesen szivarra gyújtott, és betessékelte a pszichológusnőt.
- Susan, kérem - mondta odabent -, már jó ideje várunk, és Robertson kezdi elveszíteni a türelmét. Mire jutott az Aggyal?
Susan Calvin széttárta a karját.
- Hiába türelmetlenkedik. Az Agy ezerszer értékesebb, mint amit kötbérben esetleg kifizetünk.
- De már két hónap óta faggatja.
A pszichológusnő szenvtelen hangja valahogyan baljóslatú volt.
- Akarja maga folytatni a vizsgálatot?
- Ugyan. Tudja, hogy nem így gondoltam.
- Tudom. - Dr. Calvin idegesen dörzsölgette a kezét. - Nem könnyű dolog. Hízelgek neki, óvatosan kérdezgetem, de eddig nem jutottam semmire. A reakciói nem normálisak. A válaszai? a válaszai valahogy furcsák. De nem tudok rátapintani, hogy miért. És amíg nem tudjuk, mi a baj, minden lépést alaposan meg kell fontolni. A legegyszerűbb kérdés vagy megjegyzés? a szakadékba taszíthatja? és akkor? és akkor itt állunk egy teljesen hasznavehetetlen masinával. Vállalná ezt a kockázatot?
- Az első törvényt semmi esetre se szegheti meg.
- Eleinte én is azt hittem, de?
- Most már ebben se biztos? - kérdezte Lanning mélységes megdöbbenéssel.
- Én, Alfred, semmiben se vagyok biztos?
A vészjelző csengő hirtelen, ijesztően fölberregett. Lanning görcsös mozdulattal lenyomta a megafon hangját. A lihegő hang hallatára kővé dermedt.
- Susan? - nyögte ki végül. - Hallotta? A hajó elindult. Én meg fél órával ezelőtt odaküldtem azt a két pilótát. Azonnal beszélnie kell az Aggyal.
Susan Calvin erőltetett nyugalommal kérdezte:
- Agy, mi történt a hajóval?
- Az én hajómmal, Miss Susan? - kuncogott az Agy.
- Igen. Mi történt vele?
- Semmi. Semmi különös. Az a két ember, akit a próbára kijelöltek, beszállt a hajóba, és így készen álltunk. Hát elindítottam a hajót.
- Ó? ez pompás. - A pszichológusnő nehezen lélegzett. - És ugye az embereknek sem esik semmi bajuk?
- Semmi az égvilágon, Miss Susan. Erről gondoskodtam. Gyönyörű hajót építettem maguknak.
- Igen, Agy, az űrhajó valóban gyönyörű. De van-e elég élelmiszerük? És meglesz-e minden kényelmük?
- Rengeteg élelmiszerük van.
- Ez a váratlan indulás nagy megrázkódtatás lehet számukra. Nem gondolod?
Erre a kérdésre az Ágy nem is hederített.
- Semmi bajuk se lesz - mondta. - És biztosan nagyon érdekesnek fogják találni az utazást.
- Hogyhogy érdekesnek?
- Egyszerűen érdekesnek - tért ki a válasz elöl az Agy.
- Susan - suttogta dühösen Lanning -, kérdezze már meg tőle, nem fenyegeti-e őket halál vagy másféle veszedelem!
- Hallgasson! - Susan Calvin arca eltorzult a dühtől. Aztán az Agyhoz fordult, és reszkető hangon tudakolta: - Mondd csak, összeköttetésbe léphetünk a hajóval?
- Ó, igen. Rádió útján üzenhetnek nekik. Erről gondoskodtam.
- Köszönöm. Egyelőre csak ezt akartam tudni.
Odakint Lanning mérgesen rákezdte:
- Tündöklő Tejút! Ha ez kiszivárog, Susan, mindnyájan vehetjük a kalapunkat. Vissza kell hoznunk azt a két embert Miért nem kérdezte meg tőle kerek perec, hogy nem forognak-e életveszedelemben?
- Mert éppen ez az, amit nem szabad tőle megkérdeznem - válaszolta Calvin fáradtan, elkeseredetten. - Ha az Agy valóban dilemma elé került, az halált rejteget. És ha erre vonatkozóan bármiféle, rosszul fogalmazott kérdést tennénk fel neki, abba belepusztulhatna. És akkor még nagyobb bajban volnánk. De mást mondok. Az Agy azt állította, hogy rádió útján üzenhetünk nekik. Ezt kell csinálnunk. Kérdezzük meg tőlük, hol vannak, és hozzuk vissza őket. Ők valószínűleg nem tudják kezelni a hajtóművet. Az Agy, úgy látszik, távirányítással kormányozza a hajót. Jöjjön.
Jó időbe telt, amíg Powell magához tért.
- Mike - szólalt meg elkékült ajakkal -, éreztél gyorsulást?
- Mi?t mondasz? - meredt rá Donovan. - Nem? nem éreztem.
Ökölbe szorította kezét, dühösen felpattant székéből, és a nagy, hajlított ablakhoz ugrott. De a hideg üvegen át csak a csillagokat látta, mást semmit.
- Greg - mondta visszafordulva -, akkor kellett, hogy elindítsák a hajót, mialatt bent jártunk a törzsében. Előre kifőzték, Greg. Megbeszélték a robottal, hogy tudtunkon kívül indítsa el a hajót, hátha meggondolnánk magunkat: Minket szemeltek ki kísérleti nyulaknak.
- Ne beszélj zöldségeket! - fortyant fel Powell. - Mi értelme volna, hogy így kiröpítsenek bennünket, amikor nem tudjuk kezelni az űrhajót? Mit gondoltak, hogyan fogjuk visszavinni? Nem, a hajó magától indult el, amellett érezhető gyorsulás nélkül. - Fölállt, és járkálni kezdett a szobában. A fémfalak visszaverték lépései zaját. - Mike - mondta aztán szinte hangtalanul -, ilyen elképesztő helyzetben még sose voltunk.
- Ne mondd! - válaszolta keserűen Donovan. - Ha nem figyelmeztetsz rá, azt hinném, kéjutazáson vagyunk.
Powell rá se hederített.
- Nem éreztünk gyorsulást, s ez azt jelenti, hogy ez az űrhajó valamilyen ismeretlen elv alapján működik.
- Legalábbis mi nem ismerjük.
- Se mi, se más. Sehol se látok kézi kezelésű motort. Lehet, hogy a falba vannak beépítve. Talán ezért ilyen vastagok ezek a falak.
- Mit motyogsz? - horkant fel Donovan.
- Miért nem nyitod ki a füled? Azt mondtam, ha van is hajtómű a hajóban, nem arra szánták, hogy mi kezeljük. Ez távirányítású hajó.
- És az Agy irányítja?
- Miért ne?
- Tehát szerinted addig kell itt maradnunk, amíg az Agynak nem méltóztatik visszavinni minket?
- Könnyen lehetséges. Legjobb, ha várunk türelemmel. Az Agy nem szegheti meg az első törvényt, hiszen robot. Nem okozhat kárt emberi lényben.
- Gondolod? - Donovan lassan leereszkedett a székbe, és nagy gonddal hátrasimította zabolátlan haját. - Ez az űrhajóbuli kikészítette az Egyesült Robot gépét, és a nagyfejűek azt mondják, azért, mert a kozmikus utazást ember nem élheti túl. Melyik robotnak higgyünk? A miénk, úgy hallottam, azonos adatok alapján dolgozott.
Powell vadul ráncigálta a bajszát.
- Úgy teszel, mintha azt se tudnád, mi fán terem a robotika. Sok mindennek kell egy robotban tönkremennie ahhoz, hogy az első törvényt megszegje. Addigra pedig már tízszer is ócskavassá válik. Ennek valami sokkal egyszerűbb magyarázata van.
- Persze, persze. Légy szíves, szólj az inasnak, hogy reggel idejében ébresszen. Ha ilyen semmiségről van szó, mit fájdítsam vele a fejemet? Jobb, ha alszom egyet, nem? Attól legalább szép leszek.
- Eddig nincs okod panaszra, Mike. Az Agy gondoskodik rólunk. Kellemes meleg van, a szobánk szép, világos, levegős. A gyorsulástól egyetlen hajad szála se görbült meg. Bár a te hajszálaid jobban már úgyse görbülhetnének meg.
- Tényleg! Te úgy látszik, tanfolyamra jártál naivitásból. Ilyen butuska még egy falusi kislány se lehetne előtanulmányok nélkül. Például szerinted mit eszünk, mit iszunk? Hol vagyunk? Hogy jutunk vissza a Földre? Ha valami baleset érne bennünket, hol a vészkijárat? Milyen űrruhában menekülnénk? Még egy fürdőszobát se láttam itt, se más egyebet, ami a fürdőszobában lenni szokott. És te azt mondod, gondoskodnak rólunk. Szép kis gondoskodás!
A hang, amely félbeszakította Donovan szóözönét, nem Powell hangja volt. És nem is jött senki szájából, egyszerűen szétáradt a levegőben. Harsogására a férfiak kövé dermedtek.
- GREGORY POWELL! MICHAEL DONOVAN! GREGORY POWELL! MICHAEL DONOVAN! KÉRJÜK, KÖZÖLJÉK A HAJÓ JELENLEGI HELYZETÉT. HA KORMÁNYOZNI TUDJÁK A HAJÓT, KÉRJÜK, TÉRJENEK VISSZA A BÁZISRA. GREGORY POWELL! MICHAEL DONOVAN!?
Az üzenetet többször egymás után megismételték, fáradhatatlanul, gépiesen, szabályszerű időközökben.
- Honnét jön ez? - kérdezte Donovan.
- Sejtelmem sincs róla - suttogta izgatottan Powell. - De ugyanilyen joggal azt is kérdezhetnéd, honnét van itt világítás. Meg minden egyéb.
- És hogyan válaszoljunk?
Csupán a visszhangzó, egyre ismétlődő üzenet szüneteiben válthattak szót egymással.
Körös-körül puszta falak! Csak a fém lehet ilyen puszta, ilyen lágy vonalú, ilyen töretlenül sima.
- Kiabáljunk! - javasolta Powell.
Kiabáltak. Felváltva, meg együtt is.
- A hajó helyzete ismeretlen! Kormányozni nem tudjuk! Helyzetünk kétségbeejtő!
Hangjuk megtört az erőlködéstől. Rövid, tárgyilagos mondataikat harsány, válogatott szitkokkal tűzdelték meg, de a kívülről jövő szenvtelen hang egyre ugyanazt az üzenetet ismételgette.
- Nem hallanak minket - lihegte Donovan. - Itt csak vevőkészülék van, adó nincs. - Szemét találomra a fal egyik pontjára szögezte.
A külső hang lassanként halkult. Amikor suttogássá gyengült, a férfiak újból rákezdték, s midőn teljesen elhallgatott, rekedten megismételték mondókájukat.
Mintegy tizenöt perccel később Powell erőtlenül megszólalt:
- Menjünk még egyszer végig az űrhajón. Kell valahol ennivalónak lennie. - Nem hangzott nagyon reménykedőn, sőt inkább úgy, mint aki beismeri vereségét.
Elindultak a folyosón, az egyik jobbra, a másik balra. Kemény lépteik visszhangja jelezte, hogy merre járnak. Néha összetalálkoztak, ilyenkor szótlanul egymásra meredtek, és mentek tovább.
De Powell felderítőútja hirtelen véget ért. És épp ebben a pillanatban felhangzott Donovan vidám kurjantása is.
- Hé, Greg! - bömbölte. - Itt vízvezeték van. Hogyhogy korábban nem vettük észre?
Öt perc telt, amíg nagy nehezen rábukkant Powellre.
- Igaz, nem zuhanyozó?- kezdte, de a mondat közepén megtorpant. - Ennivaló! - zihálta.
A falban most egy kerek nyílás volt, benne két polccal. A felsőn szorosan egymás mellett meghökkentően változatos nagyságú és alakú, címke nélküli konzervek álltak, az alsón pedig csupa egyforma zománcos doboz sorakozott. Donovan bokáját hűs légáramlat csapta meg. Az alsó polc hűtött volt.
- Hát? ez? meg? mi?
- Az előbb még nem volt itt - vetette oda Powell. - Ez a falrész akkor nyílt meg, amikor beléptem az ajtón.
De közben már falatozott. Az előmelegített konzervdobozban még kanalat is talált, s a szobát csakhamar babfőzelék illata töltötte be.
- Ragadj meg te is egyet, Mike.
Donovan habozott.
- Mi a menü?
- Mit tudom én. Ejnye, de válogatós vagy!
- Nem vagyok válogatós, csak az űrhajókon mindig babot kapunk. Szívesen ennék egyszer már valami mást is. - Kinyújtotta a kezét, és némi habozás után kiválasztott egy tojásdad alakú, csillogó konzervdobozt. Lapos formájából lazacra vagy hasonló ínyencségre lehetett következtetni. Megfelelő nyomásra kinyílt.
- Ez is bab! - jajongott Donovan, és egy másik doboz után nyúlt. De Powell az ülepénél fogva visszahúzta. - Edd csak meg, napsugaram. A készleteink korlátozottak, s talán sokáig, nagyon sokáig leszünk itt.
Donovan morcosan ellépett a polctól.
- Más nincs? Csak bab?
- Könnyen lehet.
- Mi van az alsó polcon?
- Tej.
- És más semmi? - dühöngött Donovan.
- Úgy látszik:
Szótlanul fogyasztották el a babból és tejből álló ebédjüket. Amikor kifelé indultak, a rejtett nyílás bezárult, s a helyén újból sima, megszakíthatatlan fémfelületet láttak.
- Minden önműködő - sóhajtott Powell. - Az egész hajó. Még soha életemben nem éreztem ilyen tehetetlennek magamat. Hol a vízvezeték?
- Ott ni! De az se volt ott, amikor először erre jártunk.
Tizenöt perc múlva újból az üvegablakos szobában ültek, és szótlanul bámultak egymásra.
Powell rosszkedvűen vizsgálgatta egyetlen mérőműszerüket. A Felírás változatlanul "parszek" volt, és a számsor még mindig 1000 000-val végződött, a mutató pedig továbbra is a nullán állt.
Az Amerikai Robot és Gépember Rt. legbelső termeiben Alfred Lanning kimerülten ismételgette:
- Nem válaszolnak. Minden hullámhosszt megpróbáltunk, a nyilvános és a magánállomásokat, a rejtjeleset és a szokványosat, sőt a legújabb szubéter hullámhosszakat is. És az Agy még mindig nem akar nyilatkozni? - Ezt a kérdést dr. Calvinhez intézte.
- Semmi többet nem akar mondani, Alfred - válaszolta nyomatékosan a pszichológusnő. - Azt mondja, a pilóták hallanak minket? de amikor noszogatom? megmorcosodik. Példátlan eset. Ki hallott még morcos robotról?
- Mondja el, hogy mit tudott mégis kiszedni belőle - faggatta Bogert.
- Nem sokat. Azt beismeri, hogy a hajót egyedül ő irányítja. Az emberek biztonságát illetően határozottan derűlátó, de részletekbe nem hajlandó bocsátkozni. Én meg nem merem faggatni. Annyit azonban látok, hogy a rendellenességek középpontjában maga a kozmikus ugrás áll. Amikor erre vonatkozóan kérdeztem, valósággal nevetett. Vannak egyéb jelek is, de itt mutatkozik meg leginkább az abnormalitása. - A többiekre pillantott. - Hisztérikus. Amint ezt észrevettem, rögtön más témára tértem át, és így remélem, nem okoztam semmi bajt. Mindenesetre nyomon vagyok. Hisztériával el tudok bánni, csak tizenkét órát kérek! Ha vissza tudom zökkenteni normális állapotába, haza fogja hozni a hajót.
- Kozmikus ugrás! - ijedt fel hirtelen Bogert.
- Mi baj? - kiáltotta egyszerre Calvin és Lanning.
- Azok a számok, amelyeket az Agy a motorral kapcsolatban megadott nekünk? Várjanak csak. Valami eszembe jutott.
És ezzel kisietett a szobából.
Lanning utánabámult.
- Maga csak folytassa a vizsgálatait, Susan - mondta rideg hangon.
Két órával később Bogert hevesen magyarázta Lanningnek:
- Mondom neked, Lanning, hogy erről van szó. A kozmikus ugrás nem egyetlen pillanat alatt megy végbe, legalábbis addig nem, amíg a fénysebesség véges. Az űrjáróban nem maradhat fenn élet? se anyag, se energia nem létezhet. Nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet? de kétségkívül itt a bökkenő. Ettől ment tönkre az
Egyesült Roboték gépe.
Donovan semmivel se volt kevésbé nyúzott, mint amilyennek látszott.
- Mindössze öt napja utazunk? - kérdezte.
- Igen. Öt napja. Ebben biztos vagyok.
Donovan elkeseredetten nézett körül. Az üvegen át az ismerős csillagok végtelen közömbösséggel pislogtak rájuk. Az űrhajó falai hidegek voltak, a néhány perccel korábban újból kigyulladt lámpák kellemetlenül erős fényt árasztottak. A mérőműszer mutatója makacsul a nullán állt. Donovan pedig semmiképp se tudott megszabadulni a bab ízétől.
- De jó volna egy fürdő - mondta komoran.
- Nekem se ártana - pillantott fel Powell. - De ne légy olyan nagyigényű. Hacsak nem akarsz tejben fürdeni és lemondani arról, hogy megidd?
- Rövidesen úgyis lemondunk róla. Mondd, Greg, mikor kezdődik tulajdonképpen a kozmikus utazás?
- Ugyanolyan jól tudom, mint te. Talán csak megyünk, megyünk, megyünk, s egyszerre a csillagok közt leszünk. Vagy legalábbis a csontjaink pora. Mert lehet, hogy az Agy épp a halálunk problémájától ment tönkre.
Donovan háttal állt Powellnek, és úgy mondta:
- Ide figyelj, Greg. Rosszul áll a szénánk. Mit tehet itt az ember? Csak járkál fel-alá, és motyog magában. Te is biztosan nemegyszer hallottad már, mi történik azokkal, akik kint rekednek a világűrben. Jóval az éhhalál előtt bediliznek. Nem tudom, miért, de amióta ezek a lámpák újra kigyulladtak, olyan furcsán érzem magam.
Powell csak hosszabb szünet után szólalt meg, halk, erőtlen hangon:
- Én is. Te mit érzel?
A vörös hajú megfordult.
- Itt belül valami furcsát. Mintha sulykolna bennem és szét akarna feszíteni. Nehezen lélegzem: Alig tudok egy helyben állni.
- Hm. És vibrálást nem érzel?
- Miféle vibrálást?
- Ülj le egy percre, és figyelj. Hallani nem fogod, csak érezni? mintha valami lüktetne. Az egész hajó vele lüktet, és te magad is. Figyelj csak?
- Igen? érzem. Mit gondolsz, Greg, mi ez? Bennünk vibrál valami?
- Lehet. - Powell lassan megsimogatta bajszát. - De az is lehet, hogy a motorokat érezzük. Talán készülnek valamire.
- Mire?
- A kozmikus ugrásra. Talán most jön el az ideje. Az ördög tudja, milyen lesz.
Donovan elgondolkozott.
- Hadd jöjjön! - tört ki belőle vadul a szó. - Csak legalább harcolhatnánk ellene. Megalázó dolog így tétlenül várni.
Talán egy óra múlva Powell a fém karfán nyugvó kezére pillantott, és fagyos nyugalommal odaszólt Donovannek:
- Tapogasd meg a falat, Mike.
Donovan engedelmeskedett.
- Rázkódik, Greg. Érzem.
Még a csillagok is elhomályosodtak. Powelléknek az az érzésük támadt, mintha valamilyen roppant gépezet a falakkal együtt erőt gyűjtene, óriási ugrásra készülődne, lüktetve kapaszkodna fel az energiaskálán.
De aztán mégis hirtelen jött, szúró fájdalommal. Powell megmerevedett, már-már kiugrott székéből. Pillantása Donovanre tévedt, hallotta, amint halkan nyöszörög. Tekintete elhomályosult, a nyöszörgés is elhalt. Belsejében valami kínlódva küszködött egy fokozatosan vastagodó jégpáncéllal.
Powell hirtelen úgy érezte, valami kiszakad belőle és lobogó fényben, fájdalomban örvénylik körülötte. Majd meg zuhanni kezd?
? és örvénylik
? és meredeken lefelé zuhan
? a csendbe!
Ez a halál!
A mozdulatlanság, az érzéketlenség világa. A tompa, elhomályosult tudat világa. A sötétben, némaságban, alaktalan formák között küszködő tudat világa.
És mindenek fölött az örökkévalóság tudata.
Powell énje vékonyka, fehér cérnaszállá zsugorodott, dermedt, rémült cérnaszállá.
És ekkor szavakat hallott, kenetteljesen zengő szavakat, a feje felett mennydörögtek, harsogtak:
- Szűk lett a koporsója? Miért nem próbálja ki Hulla H. és Társa tágítható hamvvedreit? Tudományosan tervezett és B-vitaminnal dúsított gyártmányaink pompásan idomulnak a test vonalaihoz. Használjon Hulla Hamvvedret! Még ma hívja? fel? Halló, Hulla!
Nem volt kimondottan hang, de akármi volt, lassanként elhalt, mormolva, suttogva.
A fehér cérnaszál, amely Powell énje lehetett, hasztalanul próbált kiegyenesedni az idő körbe-körbe áramló, testetlen eonjain, aztán egyszerre leroskadt, miközben százmillió szellem százmillió szoprán hangon, átható sikollyal mind hangosabban és hangosabban énekelte:
- Akkor leszek boldog, ha beadod a kulcsot, te csirkefogó!
- Akkor leszek boldog, ha beadod a kulcsot, te csirkefogó!
- Akkor leszek boldog?
A sikoly csigalépcsőjén a melódia mind magasabbra hágott, túl a vijjogó szuperszonikus hangokon, a nem hallható hangok régióiba, és még azon is túl?
A fehér cérnaszál lüktető fájdalomtól remegett. És egyre feszült?
Most sokféle durva hang hallatszott. Embertömeg szájából szállt fel, örvénylő tömegből, amely eszeveszett rohanásban áramlott végig Powellen, és fölötte, és mellette, szófoszlányokat hagyva maga mögött.
- Téged mért kaptak el, öregfiú? Nyavalyásan nézel ki?
-? a pokol tüze, gondolom, de talán felhozhatok?
- ? én már a paradicsomban voltam, csakhogy az öreg Szent Péter?
-?Hohó, van egy kis elszámolnivalóm ezzel a legénnyel! Volt valami közös ügyünk, aztán?
- Hé, Sam, erre gyere?
- Van ügyvéded? Belzebub aszondja?
? Megyünk már, ördögfiókám? Találkám van a Sá?
És mind e hangokat harsány bömbölés szőtte át meg át:
- GYERÜNK! GYERÜNK! GYERÜNK! Mozgassátok a csontjaitokat, ne várakoztassatok meg minket - még sokan várnak sorukra. Elő a papírokkal, és megnézni, rajta van-e Péter elbocsátó pecsétje. Vigyázat, mindenki a saját kapujához menjen. Jut elég tűz mindnyájatoknak. Hé, te ott? TE OTT LENT! ÁLLJ BE A SORBA VAGY MINDJÁRT?
A fehér cérnaszál, amely Powell énje volt, kínlódva hátrált az egyre közeledő bömbölés elöl. Hirtelen egy ujj éles döfését érezte, a hangok sokasága nagy robbanással szétpattant, és a szófoszlányok sajgó agyvelejére hulltak.
Powell újra a székében ült. Minden porcikája reszketett.
Donovan szeme kidülledt, mint két kék üveggolyó.
- Greg - suttogta szinte zokogva -, te is halott voltál?
- Halottnak? éreztem magamat. - Alig-alig ismert rá saját hangjára.
Donovan hiába kísérletezett, hogy felálljon.
- És most már élünk? Vagy még jön egyéb is?
- Úgy látszik? élünk. - Hangja még rekedt volt. Szorongva kérdezte: - És hallottál? valamit, amíg? halott voltál?
Donovan habozott, majd nagyon lassan bólintott.
- Te is?
- Igen. Neked is koporsókat kínálgattak? És te is hallottad azokat az éneklő nőszemélyeket? Meg a pokolba menetelőket? Hallottad?
Donovan a fejét rázta.
- Én csak egyetlenegy hangot hallottam.
- És az milyen volt? Nagyon hangos?
- Nem, halk, de fülsértő. Úgy hangzott, mint amikor az ember a körmét reszeli. Valami prédikációt tartott. A pokol tüzéről. A kínokról, tudod? Egyszer hallottam egy ilyen prédikációt vagy majdnem ilyet.
A homlokán izzadságcseppek ültek.
Az ablakon napfény áradt be. Erőtlenül sütött, kékesfehér sugarakkal? az alig borsószem nagyságú, távoli, csillogó fényforrás nem a jó öreg Nap volt.
Powell reszkető ujjával a műszerre bökött. A mutató mereven, büszkén csillogott a hajszálvonal felett, amelyen ez állt: 300000 parszek.
- Ha ez igaz, Mike - mondta Powell -, akkor már a Tejúton is túl vagyunk.?
- Óriási! Greg! Mi vagyunk az elsők, akik kijutottak a Naprendszerből.
- Igen. Úgy, ahogy mondod. Elszöktünk a Naptól. Elszöktünk a Tejútról. Mike, ezzel a hajóval az emberiség szabadon bejárhatja, benépesítheti az összes csillagot, a csillagok millióit, billióit, trillióit. - Aztán hirtelen magához tért álmodozásaiból. - Igen, de hogyan kerülünk vissza, Mike?
Donovan bizonytalanul elmosolyodott.
- Nincs itt hiba. A hajó idehozott, a hajó visszavisz. Megyek babot enni.
- Várj csak, Mike. Ha ugyanazon az úton visz haza bennünket?
Donovan már félig fölállt, de most visszarogyott a székbe.
- Akkor - folytatta Powell - újból? újból meg kell halnunk, Mike.
- Na és? - sóhajtott Donovan. - Ha muszáj, muszáj. Hisz nem végleges? és nem tart nagyon soká.
Susan Calvin nagyon lassan beszélt. Hat órája, ha hosszú órája noszogatta eredménytelenül az Agyat. Már belefáradt a sok ismétlésbe, köntörfalazásba, mindenbe.
- Ide figyelj, Agy, még egyetlenegy problémám van. Kérlek, igyekezz minél egyszerűbb választ adni. Tudtad te pontosan, hogy mit jelent a kozmikus ugrás? Nem röpítetted ki őket túlságosan messzire?
- Csak addig mennek, ameddig akarnak, Miss Susan. Gyerekjáték kijutni a Naprendszerből.
- És mit fognak látni odakint?
- Csillagokat és miegymást. Miért, maga mit gondolt?
- Tehát életben lesznek? - csúszott ki Calvin száján a kérdés.
- Hát persze.
- A kozmikus ugrástól nem lesz semmi bajuk?
A robot hallgatott, és Susan Calvin ereiben megfagyott a vér. Tehát erről van szó! Most rátapintott.
- Agy - esedezett -, Agy, hallasz engem?
Habozó, halk választ kapott.
- Kell erre felelnem? - kérdezte az Agy. - Mármint az ugrásra?
- Nem, ha nem akarsz. De nagyon örülnék, ha mégis megtennéd. - Calvin igyekezett könnyed hangot megütni.
- Ó, jaj! Miért akar mindent elrontani?
A pszichológusnő hirtelen felugrott, szemében a felismerés szikrája csillant.
- Ó! - zihálta. - Ó!
Az órák és napok feszültsége egyszeriben feloldódott. Néhány másodperc múlva már Lanningnek ismételgette:
- Mondom, hogy minden rendben van. De most hagyjon magamra. A hajó baj nélkül vissza fog térni, az emberekkel együtt. De most pihenni szeretnék. Pihennem kell. Menjen!
A hajó ugyanolyan zajtalanul, zökkenő nélkül ért vissza a Földre, ahogyan elhagyta. Pontosan a helyére szállt le, és a zsilipkamrája azonnal kinyílt. A két férfi óvatosan tapogatózva jött ki a hajóból. Borostás állukat vakargatták.
És ekkor az egyikük, a vörös hajú, lassan, eltökélt mozdulatokkal letérdelt, és egy cuppanós csókot nyomott a kifutó betonjára.
Egy intéssel utat nyitottak maguknak a gyülekező tömegben, és amikor az odasuhanó mentőhelikopterből nagy sietve két, hordágyat cipelő férfi szállt ki, jelezték, hogy nincs rá szükségük.
- Hol a legközelebbi zuhany? - kérdezte Gregory Powell.
Odavezették őket.
Nem sokkal később mindannyian egy asztal körül gyülekeztek. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. fejesei mind egy szálig jelen voltak.
Powell és Donovan színesen, hatásosan számoltak be élményeikről. Az elbeszélésüket követő szünetet Susan Calvin törte meg. Az utóbbi néhány nap alatt visszanyerte fagyos, némileg kesernyés nyugalmát, de még lerítt róla, hogy egy kicsit zavarban van.
- Az igazat megvallva - kezdte - az egész? az én hibám volt. Valószínűleg emlékeznek rá, hogy amikor először föladtuk a problémát az Agynak, hosszasan elmagyaráztam neki, mennyire fontos, hogy minden olyan adatot, amely dilemmát okozhat, dobjon vissza. És eközben azt mondtam, ne izgassa fel magát, ha kiderülne, hogy a megoldás halállal jár. Minket még ez se bántana. Egyszerűen adja vissza az ívet és kész.
- Hmm - dörmögte Lanning. - És mi következik ebből?
- Kézenfekvő. Amikor a kozmikus ugrás minimális időtartamát meghatározó egyenlet megoldására került a sor, kiderült, hogy az ugrás halálos. Ez a dilemma tette tönkre az Egyesült Robot gépét. Én azonban az Aggyal folytatott beszélgetés során a halálnak a szokottnál kisebb jelentőséget tulajdonítottam. Az első törvényen persze ez csak annyiból változtatott, hogy a hatékonysága valamelyest csökkent, s így az Agy tüzetesebben megvizsgálhatta a szóban forgó egyenletet. És ekkor rájött, hogy az ugrást követően az emberek visszatérnek az életbe, mint ahogy a hajónak is visszatér az anyaga és energiája. Más szóval ez az úgynevezett "halál" csupán átmeneti jelenség.
Végignézett a feszülten figyelő arcokon.
- Ezért - folytatta - az Agy elfogadta ugyan a szóban forgó ívet, ez az elhatározás azonban mégis bizonyos megrázkódtatással járt. Még az átmeneti és lecsökkentett fontosságú halál is elég volt ahhoz, hogy kissé megbolygassa az egyensúlyát. És ekkor - mondta nyugodtan Calvin - a humorban keresett menedéket, mert a humor is a valóságtól való visszahúzódás egyik formája. Mókázni kezdett.
Powell és Donovan megrökönyödve talpra ugrottak.
- Mi?icsoda? - fortyant fel Powell.
Donovan ennél sokkal színesebben fejezte ki magát.
- Jól hallották - válaszolta Calvin. - Az Agy gondjukat viselte, őrködött testi épségük felett, de a hajó kormányzását már nem bízta magukra. Ezt saját magának, a mókás kedvű Agynak tartotta fenn. Rádióval is csak üzenhettünk, válaszra már nem adott módot. Bőven ellátta magukat élelmiszerrel; de a menü silány volt, csak bab és tej. Majd amikor - hogy így fejezzem ki magamat - meghaltak és újraszülettek, a haláluk időtartamát az Agy? érdekessé tette. Bár tudnám, hogy csinálta! Ez volt a fő-fő tréfája, de semmi rossz szándék nem vezette.
- Rossz szándék?! - Donovan levegő után kapkodott. - Csak volna nyaka az agyafúrt kis kuvaszának, majd kitekerném.
Lanning csillapítóan felemelte kezét.
- Szép kis kalamajka volt, az biztos. De túl vagyunk rajta. És most mit tegyünk?
- Elsősorban is - mondta Bogert - tökéletesítenünk kell az úrhajót. Valamilyen úton-módon ki kell küszöbölnünk a kozmikus ugrást. Pillanatnyilag mi vagyunk az egyetlen vállalat, amely valódi szuperrobottal rendelkezik, tehát ha ez a feladat egyáltalában megoldható, nekünk kell megoldanunk. Így az Amerikai Robot kapja kezébe a kozmikus utazás lehetőségét, az emberiség pedig az egész világegyetemet meghódíthatja.
- És mit mondjunk az Egyesült Robotnak? - kérdezte Lanning.
- Hé! - vágott közbe Donovan. - Itt nekem volna egy javaslatom. Azok a csirkefogók jól megtáncoltatták az Amerikai Robotot. Nem olyan csúnyán, mint remélték, és a végén minden jóra fordult, de piszkos szándékok vezették őket. És Greg meg én ittuk meg főleg a levét. Választ akarnak a problémájukra, hát most megkaphatják. Szállítsuk le nekik az űrhajót, garanciával, s az Amerikai Robot inkasszálja be a kétszázezret meg a konstrukciós költségeket. És ha majd kipróbálják a hajót, hadd szórakozzon el velük is egy kicsit az Agy, mielőtt észre térítenénk.
- Igazságos eljárás - helyeselt Lanning.
- És a szerződés kikötéseinek is megfelel - tette hozzá elgondolkodva Bogert.
- De nem is ez volt az igazán lényeges - mondta elmerengve dr. Calvin. - Az űrhajó meg a többi hasonló szerkezet végül is állami tulajdon lett, a kozmikus ugrás problémáját is megoldották, és napjainkban már a közeli állócsillagok bolygóin emberek élnek, mégis azt mondom, nem ez a lényeges.
Közben végeztem az ebéddel, és a cigarettám füstjén át figyeltem az arcát.
- Az a lényeges, ami az utóbbi ötven esztendőben itt a Földön történt. A robotoknak köszönhetjük a gazdasági stabilitást, az ő érdemük, hogy a jelent a múlt századokhoz viszonyítva aranykornak nevezhetjük.
- A Gépekre gondol? - kérdeztem. - Az előbb említett Agy volt, ugye, az első Gép?
- Igen. Én azonban nem is annyira a Gépekre gondoltam, mint inkább egy emberre. Tavaly halt meg. - Calvin hangjából őszinte szomorúság csendült. - jobban mondva, úgy intézte, hogy meghaljon, mert tudta, nincs többé szükség rá. Stephen Byerleyre gondolok.
- Sejtettem, hogy rá gondol.
- 2032-ben bukkant fel a közélet porondján. Maga akkor még kisfiú volt, nem emlékezhetik erre a különös történetre. Sose volt, se azelőtt, se azután ilyen furcsa polgármester-választás?