VÍZÖNTŐ

Az első robbanás, mint valami óriási konzervnyitó hasította fel az űrhajó oldalát. Az emberek mint fickándozó ezüstlazacok repültek ki a világtérbe. Sötét óceánba hullottak, és a hajó az elveszett napot kutató meteorrajként ezernyi darabra esve száguldott tovább.
- Barkley, Barkley, hol van?!
Eltévedt gyerekhangok hívogatják így egymást hideg éjszakákon.
- Woode, Woode!
- Kapitány!
- Hollis, Hollis, itt Stone beszél!
- Stone, itt Hollis beszél. Hol van?
- Nem tudom. Honnan is tudnám? Merre van fel és le? Zuhanok. Te jóisten, zuhanok!
Zuhantak. Mint kavicsok le a kútba. Szétgurultak, akár egy óriási játékkocka. Az emberek helyett már csak a hangok maradtak meg: mindenfélék, testetlenek, szenvedélytelenek, a rémület és a lemondás különböző fokain.
- Távolodunk egymástól.
Ez volt az igazság. Hollis, miközben körbefordult az űrben, tudta, hogy ez az igazság. Bizonytalan belenyugvással vette tudomásul. Külön utakra indultak, és már semmi sem téríthette őket vissza. Szorosra zárt űrruhájukat viselték, halovány arcukon az üvegburát, de már annyi idejük sem volt, hogy felerősítsék az energiaegységeket. Akkor mindegyikük parányi mentőcsónak lett volna az űrben, amely megmenti saját magát, megmenti társait, valamennyiüket összegyűjti, felkutatja, és határozott célú emberszigetet alakít belőlük. Ám a hátukra csatolt energiaforrás nélkül meteorok voltak, értelmetlen tárgyak, amelyek külön útjukat és megmásíthatatlan végzetüket járják.
Legalább tíz percbe telt, míg az első rémület elcsitult, és hideg nyugalom váltotta fel. A világtér benépesült furcsa hangokkal, és az egész mint valami hatalmas sötét szövőszék cikázott oda-vissza, a végső mintát alakítva.
- Stone hívja Hollist! Mennyi ideig beszélhetünk még egymással?
- Attól függ, hogy maga milyen gyorsan száguld, és én milyen gyorsan haladok.
- Úgy gondolom, egy óráig.
- Ez elég is lesz - válaszolta Hollis szórakozottan és csendesen.
- Mi történt? - kérdezte vagy egy perc múlva Hollis.
- Az űrhajó felrobbant, ez az egész. Az űrhajók fel szoktak robbanni.
- Merrefelé tart?
- Úgy látom, a Holdra fogok zuhanni.
- Nekem a Föld jutott. Megyek vissza a jó öreg Földanyához óránként tízezer mérföldes sebességgel. El fogok égni, akár egy, gyufaszál. - Hollis minderre furcsa révetegséggel gondolt. Mintha kívülről szemlélné a testét, amint az lefelé zuhan, átszáguld a világtéren, éppolyan tárgyilagosa szemlélődött, mintha egy hajdani tél első szállongó hópihéit figyelné.

A többiek hallgattak, a végzetükre gondoltak, amely arra ítélte őket, hogy zuhanjanak, zuhanjanak, és semmit se tehessenek ellene. Még a kapitány is hallgatott, hiszen nem volt sem parancsa, sem terve, amivel változtathatna a dolgokon.
- Milyen sokáig fogunk zuhanni. Nagyon hosszú az út lefelé, nagyon-nagyon hosszú - mondta egy hang. - én nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nagyon sokáig tart az út lefelé.
- Ki beszél?
- Nem tudom.
- Stimson, azt hiszem, Stimson, maga az?
- Nagyon-nagyon hosszú az út lefelé. Nem szeretem ezt az egészet. Ó, istenem, nem szeretem!
- Stimson, itt Hallis beszél. Stimson, hall engem?
Szünet következett, s közben külön-külön zuhantak.
- Stimson?
- Igenis - válaszolt végre Stimson.
- Stimson, ne szívja mellre, mindnyájan egy csónakban evezünk.
- Én nem akarok itt lenni. Valahol máshol akarok lenni.
- Még van rá remény, hogy megtalálnak bennünket...
- Életben kell maradnom, életben kell maradnom - mondta Stimson. - Én nem hiszek ebben az egészben, nem hiszem, hogy egyáltalán megtörtént.
- Csak rossz álom az egész - szólalt meg valaki.
- Pofa be! - mondta Hollis.
- Gyere ide, és csukd be a szám - felelte egy hang. Applegate volt. Szinte tárgyilagosan, könnyedén nevetett. - Gyere ide, és fogd be a szám.
Hollis most érezte először fonák helyzetét. Elfogta a düh, mert mindennél jobban szerette volna, ha tehet valamit Applegate-tel. Már évek óta szerette volna megtenni, de elkésett. Applegate csupán egy telefonhanggá változott.
És zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak...

Aztán mintha csak most fedeznék fel a rémületet, két ember sikoltozni kezdett.
Hollis szinte lázálomban látta egyiküket elsuhanni a közelében, egyre üvöltve.
- Hagyd abba! - Esztelenül ordító társát majdnem elérte az ujjával. Már soha nem fogja abbahagyni. Sok millió mérföldig sikoltozik még, amíg rádió-összeköttetésben maradnak, mindnyájukat zavarni fogja, lehetetlenné teszi a kapcsolatot.
Hollis kinyúlt érte. Ez volt a legjobb megoldás. Még egy kis erőfeszítés, és elérte a társát. Megragadta a bokáját, és végigtornászta magát a teste mentén, amíg el nem érte a fejét. A férfi üvöltött, és őrjöngve kapaszkodott Hollisba, mint egy fuldokló a megmentőjébe. Az üvöltés betöltötte a világegyetemet.
Vagy így, vagy úgy - gondolta Hollis. A Hold vagy a Föld vagy a meteorok végeznek vele, miért ne legyen vége. most?
Vasöklével bezúzta a társa üvegmaszkját. Az üvöltés elhallgatott. Ellökte magát a testtől, és hagyta tovább pörögni lefelé zuhantában.
Hollis és a többiek útja most a hosszú végtelen sodródásba és a kavargó csendbe vezetett.
- Hollis, itt van még?
Hollis nem válaszolt, de érezte, hogy agyát elönti a vér.
- Ismét Applegate jelentkezik.
- Rendben van, Applegate.
- Beszélgessünk egy kicsit. Úgysincs egyéb dolgunk.
A kapitány bekapcsolódott a társalgásba:
- Elég volt. Ki kell másznunk ebből a csávából.
- Kapitány, miért nem fogja be a száját? - kérdezte Applegate.
- Micsoda?
- Jól hallotta, kapitány. Ne játssza meg a nagyfőnököt, most már tízezer mérföldre van tőlem, ne áltassuk magunkat. Ahogy Stimson mondja, nagyon hosszú az út lefelé.
- Vigyázzon magára, Applegate.
- Tehet egy szívességet. Ez csak egy személyes lázadás. Már semmit sem veszíthetek. Az űrhajója vacak volt, és maga is vacak kapitány volt. Remélem, kitöri a nyakát, amikor lezuhan a Holdra.
- Megparancsolom, hogy hagyja abba!
- Gyerünk csak, folytassa a parancsolgatást! - Applegate átmosolygott a tízezer mérföldön. A kapitány hallgatott. Applegate folytatta: - Hol tartottunk, Hollis? Ó, igen, most már emlékszem, magát is gyűlölöm. De hát ezt tudja. Már jó ideje sejti.
Hollis tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.
- Akarok mondani magának valamit, folytatta Applegate. - Legyen boldog vele. Egyike voltam azoknak, akik öt évvel ezelőtt maga ellen szavaztak az Úrhajós Társaságban.
Egy meteor fénycsíkja húzott el mellettük. Hollis lepillantott: a bal keze feje eltűnt. Spriccelt a vér. Ruhájából kiszökött a levegő. Tüdejében még maradt annyi tartalék, hogy jobb kezével elfordítson egy kapcsolót a bal könyökénél: összébb fűzte a kapcsolásokat, és eltömítette a rést. Mindez olyan gyorsan történt, hogy meg sem lepődött. Most már semmi sem lephette meg: Alighogy a rés elzárult, a ruhájában a levegő egy pillanat alatt normális lett. És ahogy szorosabbra csavarta a kapcsolót, az előbb még felszökkenő vérzés is elállt a szorítókötéstől.
Mindezt szörnyu csendben hajtotta végre. A többiek közben csevegtek. Egyikük, Lespëre egyre csak a különböző feleségeiről regélt; volt neki a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren, meg a pénzéről fecsegett, a csodálatos életéről, az ivászatokról, a kártyacsatákról meg a boldogságáról. Egyre csak járt a szája, s közben mindnyájan zuhantak tovább. Lespëre a múltra emlékezett, boldog volt, s közben a halála felé zuhant.
Rendkívül furcsa volt az egész. Ezer és ezer mérföldnyi tér, és a hangok ott vibrálnak a közepében. Semmit sem lehetett látni, csupán a rádióhullámok rezegtek, és igyekeztek egyik-másik embert felrázni.
- Haragszik, Hollis?
- Nem. - S valóban nem haragudott. Az idegenség érzése visszatért, o maga már csupán egy ostoba tárgy volt, amely egyre csak zuhan bele a semmibe.
- Maga mindig a csúcsra törekedett Hollis. Mindig kíváncsi volt, mi történik. Én megbélyegeztem, mielőtt magam is a sorsára jutottam volna.
- Nem számít - mondta Hollis. Így is volt. Már mindenen túljutott. A halál árnyékában minden olyan, mint egy filmkocka éles fellobbanása, egy pillanat a filmvásznon, minden előítélet és szenvedély összesűrítve villan fel, s mielőtt az ember felkiálthatna: "Ez boldog nap volt, az szerencsétlen nap, ez gonosz ember, az jóságos!" - a film már hamuvá ég, s a vászon elsötétül...
Életének végső pereméről visszanézve csupán egy dolog miatt furdalta a lelkiismeret, és csupán ezért az egyért szeretett volna még élni. Vajon minden haldokló úgy érzi, hogy soha nem élt igazán? Vajon az egész élet valóban olyan rövid és elröppenő, hogy még egy sóhajtásra sem jut idő? Vajon mindenki ilyen váratlannak és lehetetlennek érzi, vagy csak o egyedül, itt és most gondolja ezt, amikor már csak néhány órája maradt a töprengésre és elmélkedésre?
Egyikük, Lespëre, tovább beszélt:
- Persze jó dolgom volt, tartottam feleséget a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren. Mindegyik vagyonos volt, és tejben-vajban fürösztött. Sokat ittam, és egyszer húszezer dollárt vesztettem.
"De most itt vagy - gondolta Hollis. Én semmi ilyesmit nem csináltam. Amikor még éltem, állandóan irigyeltelek, Lespëre, amikor még előttem állt az élet, irigyeltem a feleségeidet és a szórakozásaidat. Féltem a nőktől, és a világtérbe menekültem előlük; mindig vágytam rájuk, és féltékeny voltam rád, amiért téged körülrajonganak; és a pénzedre is féltékeny voltam, irigyeltem, hogy olyan boldog vagy, amilyen csak lehetsz a magad primitív módján. De most, amikor zuhanunk lefelé, és mindenen túljutottunk, már egyáltalán nem vagyok rád féltékeny, mert most már mindennek vége, s mintha soha nem is lett volna semmi."
Hollis előrenyújtotta a nyakát, és belekiáltott a telefonba:
- Ennek most már vége, Lespëre!
Csend.
- Mintha soha semmi nem is lett volna, Lespëre!
- Ki beszél? - kérdezte Lespëre elhaló hangon.
- Hollis.
Alávalóan viselkedett. Érezte aljasságát, a haldoklás értelmetlen aljasságát. Applegate megsértette; most o valaki mást akar megsérteni. Applegate és a világtér egyaránt megsebezte.
- Maga is itt van kint a térben, Lespëre. Mindennek vége. Mintha az egész soha meg sem történt volna...
- Nem igaz.
- Ha valami elmúlik, akkor olyan, mintha meg sem történt volna. Most mivel jobb a maga élete az enyémnél? Most mi számít? Jobb az élete? Jobb?
- Igenis jobb.
- Mivel?
- Azzal, hogy nekem van mire emlékeznem! - kiáltotta Lespëre sértődötten a távolból, és két kezével szorította melléhez az emlékeit.
És igaza volt. Mint hideg zuhany, érte a felismerés, hogy Lespëre-nek igaza van. Az emlékek és álmok különböztek. O csak álmodott azokról a dolgokról; amiket szeretett volna megtenni, Lespëre viszont a megcselekedett és végrehajtott dolgok emlékeit őrizte. Ennek tudata lassan kettészakította Hollist, lassú, reszkető tökéletességgel.
- Most ez jólesik magának?! - kiáltotta oda Lespëre-nek. - Most? Ha valami elmúlik, akkor már nincs benne semmi jó. Most már maga sem boldogabb nálam.
- Nyugodtan halok meg - válaszolta Lespëre. - Jól éltem. és nem lettem aljas a végén, mint maga.
- Aljas? - Hollis ízlelgette a szót. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében soha nem volt aljas. Soha nem mert aljas lenni. Nyilván egész életében erre az alkalomra gyűjtögette az aljasságot. "Aljas." A szót visszapörgette agyában. Úgy érezte, könnyek törnek elő szeméből, s leperegnek az arcán. Valaki nyilván meghallotta ziháló hangját:
- Ne szívja mellre, Hollis.
Persze ez az egész nevetséges volt. Alig egy perccel ezelőtt adott tanácsot a többieknek, Stimsonnak, és akkor igazán érzett magában bátorságot, de most már tudta, hogy ez csak sokk volt, és csakis sokkállapotban lehetséges tárgyilagosság. Most egy egész élet elnyomott érzelmeit igyekezett néhány percbe sűríteni.
- Tudom, mit érez, Hollis - mondta húszezer mérföld távolságból Lespëre, a hangja egyre halkult. - Én nem vettem a szívemre.
"Hát nem vagyunk egyformák? - csodálkozott. - Lespëre és én? Itt és most? Ha valami elmúlik, akkor megszűnt, mi haszna van?" Mindketten meghalnak. De tudta, hogy csak az értelme működik, mintha azt akarta volna meghatározni, mi a különbség egy élő és egy halott között. Az egyikben benne volt a szikra, a másikból hiányzott - az aura, a titokzatos elem.
Így volt ez Lespëre-rel és vele magával is. Lespëre habzsolta az életet, és ez még most is más emberré tette, o pedig évek óta akár halott is lehetett volna. Különféle ösvényeken jutottak el a halálhoz - minden hasonlatosság ellenére -, és ha léteznek különféle halálok, akkor ok különféleképpen halnak meg, mint ahogyan az éjszaka is különbözik a nappaltól. A halál, akárcsak az élet, végtelenül változatos, s ha egyszer valaki már meghalt, akkor mi jót lehet keresni a végleges halálban, mint ahogy most o teszi?
Egy másodperccel később vette észre, hogy jobb lábfeje is tovasodródott. Majdnem felnevetett. A levegő ismét kiszökött a szkafanderéből. Fürgén lehajolt: ismét vérzett... A meteor bokától lefelé leszakította a testét és a ruháját. Ó, a halál a világtérben igen humoros dolog! Darabonként szakítja szét az embert, mint egy fekete és láthatatlan mészáros. Összeszorította térdénél a kapcsokat, a feje görcsbe rándult, igyekezett eszméletén maradni, és ahogy a szorítás fokozódott, úgy állt el a vérzés, s a levegő is visszatért. Kinyújtózkodott, és tovább zuhant, egyre csak zuhant, mert most már nem volt más teendője.
- Hollis?
Hollis álmosan bólintott, belefáradt a halálvárásba.
- Megint Applegate beszél - mondta a hang.
- Tessék?
- Volt egy kis idom a töprengésre. Hallgattam magát. Nem jó ez így. Csak gonosszá tesz bennünket. Nem szabad így meghalni. Az ember csak epéskedik. Hall engem, Hollis?
- Igen.
- Az előbb hazudtam. Egy perccel ezelőtt. Hazudtam. Nem szavaztam maga ellen. Nem is tudom, miért mondtam. Talán mert meg akartam bántani. Úgy hittem, maga az egyetlen, akit megbánthatok. Mi mindig egymás ellen harcoltunk. Talán én gyorsabban öregszem, és gyorsabban bánok meg mindent. Talán az aljasság megszégyenített. Bármi az oka is, szeretném, ha, tudná: én is ostobán éltem. Egy csipetnyi igazság sem volt abban, amit mondtam. Menjen a pokolba!
Hollis érezte, hogy a szíve ismét normálisan ver. Mintha öt percig egyáltalán nem dobogott volna, s most végtagjai visszanyerték volna színüket és melegségüket. A rettegés megszűnt, és a düh meg a rémület és a magányosság is tovaszállt. Mintha friss zuhany alól lépett volna ki egy szép hajnalon, s a reggeli meg egy új nap várt volna rá.
- Köszönöm, Applegate.
- Nem tesz semmit. Fel a fejjel, vén gazfickó!
- Halló - mondta Stone.
- Mi történt? - szólt Hollis a téren át mivel Stone volt a legjobb barátja.
- Belekerültem egy meteorrajba, néhány kisebb aszteroida közé.
- Meteorok közé?
- Úgy hiszem, a Mürmidóne raj, amely a Mars mellett a Föld felé száguld minden öt évben. Éppen a közepén vagyok. Olyan, mint egy óriási kaleidoszkóp. Van itt mindenféle szín, alakzat és méret. Istenem, milyen gyönyörű, minden csupa fém!
- Velük száguldok - mondta Stone. - Magukkal ragadtak. Végem van. - Nevetett.
Hollis megpróbált körülnézni, de semmit sem látott. Csupán hatalmas gyémántokat és zafírokat meg smaragdködöket látott, a világtér bársonyos tintáját, s a kristálytüzek között isten hangja kóborolt. Stone csupa ámulat és képzelet volt, miközben tovaszáguldott a meteorrajjal, túl a Mars pályáján sok-sok évre: minden öt évben egyszer tér majd - vissza a Föld közelébe, s aztán ismét eltűnik a bolygó látótávolságából, és így megy ez majd néhány millió évszázadig. Stone és a Mürmidóne meteorraj örökké és véget nem érve változtatja majd alakzatát, akárcsak a kaleidoszkóp, amelyet gyerekkorunkba a nap felé tartottunk, és ide-oda forgattunk.
- Viszlát, Hollis! - Stone hangja már egészen halkan hallatszott. - Viszlát!
- Jó szerencsét! - kiáltotta át Hollis harmincezer mérföldön.
- Ne vicceljen - felelte Stone, és nem lehetett többé hallani.
A csillagok magukba zárták.
Most már mindegyik hang halkult, mindegyik a maga röppályáján haladt, egyik a Mars felé, másik a külső térbe. Hollis egyedül maradt... Lefelé tekintett. O, egyedül o halad a Föld felé.
- Viszlát!
- Ne szívja mellre.
- Viszlát, Hollis! - Ez Applegate volt.
A sok-sok istenhozzád. A kurta búcsúszavak. A hatalmas, meglazult agy széthullott. Az agy alkatrészei, amelyek az űrhajó koponyájában oly csodásan és pontosan működtek, keresztülszáguldva a világegyetemen, most egyenként halnak - meg együttes életük szétesett. És mint ahogy a test meghal, ha az agy megszűnik működni, az űrhajó lelke - a hosszú út alatt kialakult összetartozás - haldoklott most. Applegate már csak egy, a testről leszakadt ujj volt, amelyet nem kellett többé megvetni, amely ellen nem kellett többé küzdeni. Az agy felrobbant, és az értelmetlen, haszontalan töredékek szétszóródtak. A hangok elhalkultak, és most már az egész világtér hallgatott. Hollis egyedül maradt, és egyre csak zuhant.
Magukra maradtak. Hangjuk elhalt, akár isten szavainak a visszhangja, amely a csillagokkal kirakott mélységben vibrált. A kapitány a Hold felé tartott, Stone a meteorrajjal ment, ott volt aztán Stimson is, Applegate a Pluto felé haladt, Smith, Turner és Underwood meg a többiek, a kaleidoszkóp szilánkjai, amelyek nemrégen még egy gondolkodó mintában egyesültek, most szétszóródtak.
"És én? - töprengett Hollis. - Én mit tehetek? Tehetek még valamit egyáltalán, hogy rendbe hozzam borzalmas és üres életemet? Ha csak egyetlenegy jót cselekedhetnék, hogy helyrehozzam az évek óta felhalmozódott öntudatlan aljasságaimat. De itt már csak én vagyok egyedül, és hogy lehet jót tenni, ha valaki egyedül maradt? Lehetetlen. Holnap éjszaka belezuhanok a Föld légkörébe. El fogok égni gondolta -, és hamvaim szétszóródnak a földrészek fölött. Legalább lesz valami hasznom. Ha más nem, hát az, hogy a hamvak mégiscsak jót tesznek a szántóföldeknek."
Hirtelen úgy érezte, hogy túljutott mindenen, most már nem szomorú, most már nem boldog, csak egyetlen kívánság élteti: bárcsak tehetne valami jót valakiért, s elég, ha csak o maga tud róla.
"Ha belezuhanok a légkörbe, elégek, mint valami meteor."
- Kíváncsi vagyok - mondta -, vajon észrevesz-e valaki.

Az országúton haladó kisfiú feltekintett és felkiáltott:
- Nézd, mami, leszaladt egy csillag!
Illionois poros egén fénylő fehér csillag hullott alá.
- Kívánj valamit - mondta az anya. - Kívánj valamit!

Apostol András fordítása