Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

EMBERMESÉK


Robert SILVERBERG: A FÉRFI, AKI SOSEM FELEJT

2008.01.09

Egy ködös hétfő reggelen látta meg a lányt Los Angeles egyik nagy mozija előtt.
   Sovány volt, kicsi és sápadt, szalmaszőke hajjal, és úgy tűnt, egyedül van. A férfi természetesen emlékezett rá.
   Tudta, hogy ostobaságot csinál, de nem tért ki a lány útjából:
   - Helló! - szólította meg.
   A lány hátrafordult, a férfi merően ránézett.
   - Nem hiszem, hogy...
   - Tom Niles vagyok. Pasadena, Saint Sylvestre, 1955. Maga mellett ültem, amikor Ohio 20:7-re verte Kaliforniát. Nem emlékszik rá?
   - Futballmeccs... Sosem szoktam... Már megbocsásson, de...
   Valaki kilépett a sorból, és fenyegetően közeledett Niles felé. Niles nem erősködött tovább. Bűnbánó mosoly jelent meg az arcán.
   - Bocsásson meg, biztosan tévedtem. Azt hittem, ismerem magát... Azt hittem, maga Miss Bette Torrence. Bocsásson meg!
   Gyorsan megfordult. Nem tehetett meg többet három méternél, amikor meglepett kiáltást hallott a háta mögött: - De hiszen én vagyok Bette Torrepce! - Ám a férfi megállás nélkül folytatta útját.
   Persze hogy ő az, huszonnyolc év után hogyan is tévedhettem volna? - gondolta keserűen. - Mindig elfelejtkezem róla, hogy ha én emlékszem is valakire, egyáltalán nem biztos, hogy az is emlékszik rám.
   Nehézkes léptekkel fordult be a sarkon. Teljesen új környékre érkezett, ahol ismeretlen üzleteket látott, és ahol ezek szerint - még sohasem járt.
   A mozi előtt történtek ismét a normális hőfokra hevítették agyát, megindult az emlékek mozgása, mint amikor bekapcsolják a gépezetet.
   1955. január elseje, Rose Bowl, Pasadena, Kalifornia C 126. Nyirkos hőségben, 12 óra 2 perckor érkeztem meg a stadionba. Egyedül voltam. Mellettem egy fiatal lány ült, kék pamutruhában, kék szandálban, Dél-Kalifornia emblémáját viselte. Beszélgetni kezdtem vele. Bette Torrence-nak hívták, a Southern Colon tanult. Találkozója volt egy fiúval, aki influenzás lett, és nem tudott eljönni. Valóban, a mellette lévő ülés végig üres maradt. Vettem neki egy hot dogot. Húsz centet fizettem (mustár nélkül).
   Rég volt. Niles kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá, mégis szinte gyorsírásszerűen emlékezett az akkori beszélgetésre.
   - Remélem, győzni fogunk. Két évvel ezelőtt láttam az utolsó nyert mérkőzésünket.
   - Igen, 1953-ban volt. 7:0-ra vertük Ohiót, és volt még két győzelmünk: 1944-ben Washington és 1945-ben Tennessee ellen.
   - Hogy maga mennyire ismeri a futballt! Kívülről tudja az egész eredménylistát?
   És megint a régi emlékek. Joe Marvitt gúnyos kiáltása 1937 áprilisának egyik forró napján: "Ki vagy te? Einstein?" És Buddy Call csípős megjegyzése 1939. november 8-án: "Íme, Tommy Niles, az élő számítógép! El ne mulasszátok!" És a hólabda okozta éles fájdalom a bal kulcscsontján, amit ugyanolyan könnyedén képes felidézni, mintha az a hólabda találta volna el a mai ködös délelőttön.
   Mindenki csak élő számítógépnek nevezte. Mostanában élő magnetofonnak hívják. Vég nélküli gúnyolódás kísérte egész életében, Maga Niles sohasem változott meg. Szivacsagyú gyermekből egyenes úton lett szivacsagyú emberré, nem tudta elveszíteni félelmetes képességét.
   Felülmúlhatatlan agya csak bajt hozott rá. Ha meglátott egy kis sárga sportkocsit, amelyik az utca másik sarkán állt, tudta, hogy az Leslie F. Marshallé, aki huszonhat éves, szőke, kék szemű televíziós rendező, pályája csúcsán...
   Újabb gúnyos fintor után Niles otthagyta a környéket, és megpróbálta kiűzni agyából a feltörő részleteket. Egyszer találkozott csak Marshall-lal, hat hónappal ezelőtt egy közös barátjuknál, egy régi közös barátjuknál... Niles nehezen tudta megőrizni a barátait. Akkor is tíz percig beszélgetett csak a rendezővel, de agyában rögzített mindent, a körülményeket éppúgy, mint magát a beszélgetést.
   Ideje, hogy elmenjek - gondolta Niles.
   Hat hónapja lehetett már Los Angelesben. Az emlékezés terhei egyre nehezebbé váltak a számára. Olyanoknak is köszönt, akik őt már régen elfelejtették. Elátkozta átlagos közép-amerikai külsejét: a -170 cm-t és 70 kilóját, barna haját és szemét, közönséges arcvonásait. Sehol semmilyen különleges ismertetőjel, kivéve lelkének sebeit, amelyeket viszont nem táthatott senki. Elhatározta, hogy visszatér San Franciscóba. Igaz ugyan, hogy csak egy évvel ezelőtt jött el onnan, de az idő most ismét keletre hajtotta.
   Íme, lássátok! Itt van Thomas Richard Niles, a csavargó, a bolygó hollandi, a nyughatatlan zsidó, a múlt fantomja, az élő magnetofon, aki immár bejárta az amerikai kontinenst.
   Rámosolygott egy kölyökre, akitől május 13-án vett egy Examinert, megkapta a szokásos csodálkozó pillantást, aztán elindult a legközelebbi buszmegálló felé.
   Niles hosszú utazása 1929. október 11-én kezdődött a kicsiny Lowry Bridge-ben, Ohio államban. Harmadik gyermeke volt átlagos szüleinek: Henry Nilesnek (szül. 1896-ban) és Mary Nilesnek (született 1899-ben). Bátyja és nővére semmilyen különleges képességet nem árult el magáról. Bezzeg ő!
   Akkor kezdődött, amikor megtanulta kimondani a szavakat. Egyik szomszédasszonyuk, aki ott ült a ház előtt, meglátta, amint a kertben játszott, és ezt mondta: "Nézze csak, Mary! Milyen nagy ez a gyerek!"
   Nem volt még egyéves sem, mégis pontosan elismételte ugyanazon a hangón: "Nézze csak, Mary, milyen nagy ez a gyerek!"
   A dolog óriási feltűnést keltett, és noha beszélni még nem tudott, papagájként elismételte a szavakat.
   Így telt el az első tizenkét év Lowry Bridge-ben. Később gyakran tette fel magának a kérdést: hogy is tudott olyan sokáig ott maradni?
   És mert semmilyen módon nem lehetett ebben megakadályozni, négyévesen került az iskolába. Osztálytársai ötévesek voltak, vagy még idősebbek; fizikailag jóval felülmúlták, de minden egyéb területen jócskán alulmaradtak vele szemben. Tudott olvasni és írni, bár gyermeki ujjai nehezen szorították a tollat; és tudott emlékezni.
   Mindenre emlékezett; a szülei közti veszekedésekre, amelyek amiatt robbantak ki, hogy ő mindig megismételte a hallottakat, egészen odáig fajt, hogy az apja megfenyegette, megöli, ha továbbra is így folytatja. Ezt a fenyegetést sem felejtette el soha. Tudott a bátyja és nővére hazugságairól, s nagy erőfeszítést kívánt tőle, hogy jó útra terelje őket. Aztán a tapasztalat rávezette, hogy nem szabad ezzel foglalkoznia.
   Emlékezett mindenre, amit az emberek mondtak, és aztán másképpen ismételtek meg; ő lett eredeti véleményük hordozója.
   Hiszen ő mindenre emlékezett.
   Ha elolvasott egy könyvet, a szöveg bevésődött emlékezetébe. Ha tanára feltett egy kérdést az aznapi anyaggal kapcsolatban, Tommy Niles sovány karja azonnal a levegőbe emelkedett, mielőtt a többiek a kérdést megértették volna. Tanára sosem tudta megemészteni, hogy ő minden kérdésre tud válaszolni, mindenre ismeri a feleletet. Pedig húsz másik tanuló is volt az osztályban.
   Megnyerte a vasárnapi iskola bibliaversenyét. Barry Herman hetekig magolt, hogy elnyerhesse apjától a bokszkesztyű)ét, ő volt az első, de aztán jött Tommy Niles, és kezdte is...: "Kezdetben teremté az Isten az Eget és a Földet...", és folytatta volna a Genezistől egészen a legvégéig, ha a vizsgáztató a szavába nem vág, őt hirdetvén ki győztesnek,
   Barry Herman elvesztette a kesztyűket, és ezt sosem tudta Tommynak megbocsátani.
   Végre számot vetett azzal, hogy 5 más, mint a többiek. Hosszú időnek kellett addig eltelne, míg észrevette, hogy az emberek szüntelenül felejtenek, és ahelyett hogy csodálták volna őt különleges képességéért, meggyűlölték. Nehéz volt ennek a nyolcéves kölyöknek megérteni a feléje sugárzó gyűlöletet, de lassan eljutott odáig, hogy megpróbálta elrejteni adottságát.
   Kilenc-tíz éves korára kényszerítette önmagát, hogy olyan legyen, mint a többiek, és ez majdnem sikerült is neki; már nem verték meg társai hazafelé menet az iskolából, közepes osztályzatokat kapott ahelyett, hogy ő lett volna a legelső az elsők között. A szomszédok megkönnyebbülten felsóhajtottak: a pokoli Tommy Niles végre abbahagyta ostobaságait.
   De legbelül ő azért önmaga maradt. És azt is megértette, hogy nemsokára el kell hagynia Lowry Bridge-et.
   Túl jól ismerte a világot. Hetente tízszer is hazugságon kapta a többieket, még Mr. Lawrence-t is, a lelkészt, aki egyszer visszautasította szülei meghívását, mondván: "Meg kell írnom a vasárnapi beszédemet", jóllehet három nappal előtte Tommy tőle magától hallotta, amint Miss Emerynek, a titkárnőjének mondta, hogy az ihlet hatására három szentbeszédet írt meg egyszerre, és ezért a hónap további részében megengedhet magának egy kis pihenést.
   Így van ez! Még Mr. Lawrence is hazudik. Hát még a többiek...
   Tommy megvárta, amíg betölti tizenkettedik életévét. Elég idős volt már, és azt hitte, alkalmas arra, hogy egyedül is boldoguljon. Kivette húsz dollárját az úgynevezett "titkos kasszából", a konyhaszekrény mélyéből (anyja mutatta meg neki ezt a helyet még öt évvel ezelőtt), és egy hajnalban, három óra felé elindult otthonról. Elérté a Chillicothe-ba tartó éjjeli vonatot. Ekkor kezdődtek kalandjai...
  
  
   Körülbelül harmincan voltak a Los Angeles-i buszon. K Niles egyedül ült hátul, a kerekek feletti ülésen. Az utasok közül négynek tudta a nevét, de észrevette, hogy közülük egyik sem ismerte meg őt, így aztán nem is szólt hozzájuk.
   Az élet olyan bonyolult. Ha valakinek köszönt, aki elfelejtette őt, az komolytalannak vagy tapintatlannak tartotta. Ám ha szó nélkül ment el egy szembejövő mellett, és az mégis felismerte, képmutató lett belőle. Niles naponta tucatszor is találkozott a két véglettel. Üdvözölt valakit - mint ahogyan például Bette Torrence-t is -, s közönyös pillantás volt a válasz; de ha elment valaki mellett, gondolván, hogy az már nem emlékszik rá, hallotta a gúnyos szavakat: "Mi a fenét gondol ez magáról?"
   Így hát egyedül ült, minden kanyarnál ide-oda dobálta a busz; és a csomagja, amiben a holmijait tartotta, vadul ugrált a feje fölött lévő halóban. Különleges képességének egyik előnye az volt, hogy nem kellett nagy bőrönddel közlekednie. A könyvek feleslegesek voltak számára, egyszer olvasta csak el őket; egyébként se gyűjtögetett semmit, kicsiny táskája lett a családja.
   Nézte az útjelző táblákat. Nevadánál jártak. A fárasztó, végtelen menekülés újrakezdődött.
   Sosem tudott sokáig megmaradni ugyanabban a városban. Mindig új környezetet kellett keresnie, ahol nem kísértették sem az emlékek, sem az emberek. A tizenhat év alatt, mióta eljött otthonról, kilométerek millióit tette meg.
   Eszébe jutott egyik munkahelye.
   Korrektorként dolgozott az egyik chicagói kiadónál. Ezt a munkát előtte ketten csinálták: egyikük elolvasta a kéziratot, a másik javította a hibákat. Niles leegyszerűsítette a folyamatot: elolvasta egyszer a kéziratot, tudta kívülről az egészet, ezek után kijavította az elírásokat. Ez a munka hosszú ideig ötven dollárt jövedelmezett neki hetente, egészen addig, míg újra útnak nem indult.
   Volt vásári szenzáció is egy cirkuszban, amelyik Alabama és Georgia között ingázott. Ebben az időszakban Nilesnek nagyon nem volt pénze. Felidézte magában, hogyan is kapta meg ezt az állást. Belekapaszkodott a cirkusz tulajdonosának ruhájába, és így könyörgött neki, tegyen vele egy kísérletet: "Olvasson fel valamit! Mindegy, micsodát! Az utolsó szóig megismétlem."
   A tulajt nem nagyon érdekelte a dolog, de ráállt, mert Niles majdnem összeesett a kimerültségtől. Felolvasott neki egy cikket az egyik helyi újságból, és Niles szóról szóra elismételte a hallottakat. Megkapta az állást. Heti tizenöt dollárt és teljes ellátást. Egy kicsiny fülkében szállásolták el, ahol a feje fölött egy tábla hirdette, hogy ő az Élő Magnetofon . Az emberek olvastak vagy mondtak neki valamit, és ő elismételte. Egyhangú munka volt. Néha olyan trágárságokat találtak ki, amit egy perccel később már maguk is képtelenek lettek volna felidézni. Négy hétig maradt a cirkuszban, és amikor elment, senki sem sajnálta.
   Továbbgurult az autóbusz a ködös éjszakában.
   Niles számtalan szituációba keveredett, jókba is, rosszakba is. Voltak szerelmi kalandjai, de ezek sosem tartottak sokáig. Minden nő felfedezte rendkívüli képességét még azok is, akik elől megpróbálta eltitkolni -, és nem sokkal ezután mindegyik otthagyta. Egyikük sem tudott olyan emberrel élni, aki semmit sem felejt, aki képes elraktározni agyában az előző napi hazugságokat és másnap a szemükbe vágni. Egy tökéletes emlékezetű férfi alkalmatlan arra, hogy tökéletlen emberek között éljen.
   Felejteni annyit tesz, mint megbocsátani, mondták neki. Az emlékezet kitörli a sértéseket, a hazugságokat, újra a nulláról lehet mindent kezdeni. De az, aki nem tud felejteni, megbocsátani sem képes.
   Egy pillanatra becsukta a szemét. A busz szabályos ritmusa elringatta, és hamarosan elaludt. Az alvás jelentette agyának az egyedüli pihenést: sosem álmodott.
   Salt Lake Cityben leszállt, bőröndjével a kezében, és elindult arra, amerre az út feltárulkozott előtte. Nem akart messzire menni, összes vagyona hatvanhárom dollár volt. Pénzt kellett keresnie. Mosogató lett egy étteremben, és elég sokáig itt is maradt, egészen addig, amíg meg nem keresett száz dollárt, azután továbbindult, ezúttal autóstoppal Cheyenne felé. Itt egy hónapig lakott, majd busszal ment Denverbe, majd Denverből Wichitába.
   Wichitából Des Moinesbe... és így tovább, egészen Indianapolisig. Ez az utolsó utazás semmi újat nem hozott a számára. Szomorúan és beletörődően ünnepelte meg egy esős októberi napon huszonkilencedik születésnapját, természetesen egyedül, egy indianapolisi családi panzióban, és hogy kissé felvidítsa magát, felidézte negyedik születésnapját, egyikét azon ritka napoknak, amikor valóban boldog volt.
   Mindenki ott volt, aki számított neki: szülei, barátai, nyolcéves Hank bátyja ünnepélyes képpel és Marian, a nővére. Kapott ajándékokat, tortát és gyertyákat és puncsot is. Mrs. Heinsohn, a szomszédasszony azt mondta rá "Kész férfi!" - és a szülei meghatott arccal nézték őt. Énekeltek is, mindenki nagyon jól mulatott. Azután, hogy az utolsó ajándékokat is megcsodálták, a gyerekek elmentek aludni, a felnőttek összeültek, és elkezdtek beszélni az új elnökről meg azokról a különös dolgokról, amik az országban történtek.
   És a kis Tommy, aki ott ült szobája közepén. mindezt hallotta és rögzítette magában: ragyogott a boldogságtól, mert ezen a napon senki sem okozott neki fájdalmat Így ment aludni, ilyen boldogan.
   Niles már kétszer is felidézte magában ezt a kis ünnepséget, levetítette, mint egy régi filmet, a szalag sosem ment tönkre, a kép ugyanolyan tiszta volt, mint a legelső napon. Még mindig érezte szájában a puncs édes ízét, újraélte annak a napnak a melegét, azt, amihez eddig nem szoktatták hozzá: megengedték neki, hogy boldog legyen.
   Végül engedte elhalványulni ezt az örömteli látomást, és újra csak egyedül találta magát egy siralmas indianapolisi bútorozott szobában, egy borongós délutánon.
   Boldog születésnapot! - gondolta keserűen. - Boldog születésnapot!
   Nézte a piszkoszöld falat, amin egy közepes Corot-repredukció függött ferdén.
   Lehettem volna valaki. Talán a világ egy új csodája. És nem vagyok több, mint egy szürke kis jelenség, aki szobája sarkait bámulja, és nem meri megmutatni a világnak: mit tud, mire képes.
   Halászott egy kicsit emlékezetében, és kihúzta Beethoven Kilencedik szimfóniáját, amit Toscaninivel hallott a Carnegie Hallban egyszer, amikor New Yorkon utazott keresztül. Az előadás sokkal jobb volt, mint az ott készült lemezfelvétel, de neki most sem volt szüksége visszhangos felvételekre; a csoda elenyészhetett, mint a láng, ha elfújják, de tökéletesen élt tovább egy emberi agyban. Niles semmit sem felejtett: hallotta az üstdob fenséges csattanását, a fagottot, amint a végén a híres melódiát visszhangozza, még a kórus megbicsaklását is, ami teljesen kizökkentette a mestert, az első emeleti páholyból jövő idegesítő köhögést az adaggio közben, saját cipőjének nyikorgását, amikor felállt és elment...
   Igen, valószínűleg benne élt a leghűségesebben ez az előadás. Jelentett is némi kárpótlást - gondolta -, de mekkora árat fizetett érte Beethoven!
   Három hónappal később egy hideg éjszakán érkezett meg egy kisvárosba. A téli szél észak felől fújt, a holdat is felhő takarta, a hideg behatolt Niles vékony felsőkabátja alá, és ólomsúlyúvá tette könnyű bőröndjét kesztyűtlen kezében. Nem volt rá semmi különleges oka, hogy ebbe a városba jöjjön, de éppen üresen tátongott a zsebe, így hát körülnézett itt. Eredetileg New Yorkba készült, ahol hónapokig élhetett volna névtelenül, ahol senki sem vetette volna szemére, ha elfelejt köszönni; az lehetett volna, aki csak önmagára emlékszik.
   De New York még több száz kilométer távolságra feküdt, és elérhetetlennek tűnt ezen a januári éjszakán. Niles egy táblát pillantott meg: BÁR. Elindult a neonfények felé. Ritkán ivott, de most szüksége volt alkoholra, és arra gondolt, hogy talán a tulaj segíthet neki egy olyan szállást találni, amit néhány dollárjából is ki tud fizetni.
   Öten voltak a bárban, kamionsofőröknek nézte őket. Letette bőröndjét az ajtó közelében, összedörzsölte elfagyott kezeit, és kis fehér felhőt lehelt a hidegtől.
   A tulaj szívélyesen üdvözölte: - Friss az idő, igaz-e?
   Niles mosolyt erőltetett magára.
   - Hát nem mondhatnám, hogy melegem van. Kérem, adjon nekem valamit kihűlés ellen. Mondjuk egy grogot dupla rummal!
   Az ital 90 centjébe került; 7 dollár és 34 cent volt összesen a zsebében.
   Kezébe vette a forró poharat, lassan ivott, hagyta, hogy az alkohol átmelegítse. Arra a nyárra emlékezett, amikor egy hetet töltött Washingtonban, egy egész perzselő hetet - 35 °C volt árnyékban -, és akkor az segített rajta, hogy jeges nappalokra és éjszakákra gondolt.
   Tagjaiba lassan visszatért az élet.
   Mögötte éppen heves vita kezdett kialakulni.
   - Mondom neked, hogy Joe Louis másodszorra már péppé verte Schmelinget. K. O.-val nyert az első menetben. - Én meg azt mondom, hogy Louis csak a 15. menetben küldte padlóra!
   - Én azt hiszem, hogy...
   - Legyen! Tíz dollárt fizetek!
   A másik nevetni kezdett.
   - Nem akarlak kizsebelni. Mindenki tudja, hogy az első menetben...
   - Mondom, tíz dollár.
   Niles hátrafordult. Két kamionsofőrt pillantott meg, robusztus alakjukon bőrszerelés, szemben ültek egymással. Nilesnek máris eszébe jutott: 1938. január 22-én a New York-i Yankee Stadionban Joe Louis az első menetben kiütötte Max Schmelinget.
   Sosem érdekelte különösebben a sport, a boksz meg végképp nem, de látott egyszer egy sportévkönyvet, amelyik közölte Joe eredménylistáját.
   Szórakozottan figyelte a zömökebbet, amint két bankjegyet tesz le a pultra. A másik is így tett, aztán az előző odafordult a csaposhoz.
   - Te vén kópé, mondd meg: melyikünknek van igaza? A csapos alacsony, kopasz, idősebb ember volt, kifejezéstelen szemekkel. Elhúzta egy pillanatra a száját, megvonta a vállát, és ennyit mondott:
   - Nehéz lenne már megmondani. Tényleg huszonöt éves az a kölyök?
   Húsz, helyesbített magában Niles.
   - Lássuk csak! - folytatta a csapos. - Mégis ő volt a jobb... Igen, igen, kellett az a 15 menet, és csak bírói döntéssel győzött Louis. Túl nagy zajt is csaptak körülötte. Az újságok azt írták, sokkal előbb lerohanhatta volna.
   Győztes mosoly jelent meg a nagydarab sofőr arcán. Lassan. zsebre vágta a pulton heverő bankjegyeket.
   A másik kiabálni kezdett:
   - Hohó! Te csak ne intézkedj előre! Biztosan emlékszem, hogy Louis már az első menetben kiütötte a németet. - Hallottad, mit mondott a fiú? Nem? A pénz az enyém. - Nem - szólt közbe hirtelen Niles halkan, hangja mégis
   visszaverődött a falakról. - "Maradj csendben! - mondta magának lázasan. - Ez nem tartozik rád. Ne avatkozz bele!" De már késő volt.
   - Mit mond? - kérdezte az, amelyik elvesztette a tíz dollárt
   - Higgyék el, Louis biztosan nyert az első menetben. 1938. június 22-én a Yankee Stadionban. A csapos összetéveszti az Arturo Godoy elleni mérkőzésével, amelyik tényleg 15 menetig tartott. De az 1940-ben volt.
   - Biztos voltam benne! Add vissza a pénzemet!
   De a másik már nem figyelt rá, Niles felé fordult. Hideg volt a tekintete, vállai szögletesek, és a keze máris ökölbe szorult.
   - Mi vagy te, öcsi? Bokszszakértő?
   - Nem. Csak nem tetszik nekem, ha valakit becsapnak szólt makacsul Niles. Tudta jól, mire számíthat. A sofőr a részegek dülöngélő járásával közeledett feléje. A csapos rikácsolni kezdett, a többiek szétfröccsentek.
   Az első ütés a bordáját érte. Fájdalmasan felnyögött, megpróbált hátrálni, de a másik már a torkát ütötte, háromszor is eltalálta. Néhány elmosódott kiáltást hallott.
   - Hagyd már! Nem csinált neked semmi rosszat. Meg akarod ölni?
   Kemény verést kapott: bedagadt a szeme, egy ökölcsapás megbénította a vállát. Végül megfordult, és a vakok bizonytalanságával tett néhány lépést, és tudta: agya örökre rögzíti megkínzatásának minden mozzanatát.
   Félig nyitott szemmel látta, ahogy a többiek megpróbálják lecsillapítani a dühöngőt. Az lassan megadta magát, de még egy utolsót rúgott Niles gyomrába, aztán a többiek erőszakkal elvonszolták mellőle.
   Niles egyedül maradt a helyiség közepén, kényszerítette magát, hogy megálljon a lábán, és küzdött a fájdalommal, amit minden porcikájában ott érzett.
   - Jobban érzi magát? - kérdezte egy szánakozó hang. Durva alaknak látszott. A többiek már nem foglalkoztak vele.
   - Megvagyok - nyögte Niles kínlódva. - Hagyjon levegőhöz jutni!
   - Talán igyon egy kortyot! Az majd erőt ad.
   - Nem - mondta Niles. (Nem maradhatok itt, el kell mennem.) - Már jobban érzem magam - mormolta meggyőződés nélkül. Vette a bőröndjét, magára erőltette a kabátját, és lassú léptekkel elhagyta a bárt.
   Még öt métert sem tett meg, amikor ismét elviselhetetlenül tört rá a fájdalom. Leküzdhetetlen fáradtságot érzett, összeesett, arccal előre, bele az éjszakába. Még érezte arcán a föld hidegét. Megpróbált felállni, de hiába. Így maradt fekve, visszaemlékezve életének valamennyi szenvedésére, az ütésekre, a kegyetlenségekre, és ahogy ránehezedett az emlékek súlya, elvesztette eszméletét.
  
  
   Az ágy jó meleg volt, a takaró tiszta és friss. Niles lassan magához tért. Egy pillanatra érezte az ismeretlenség szenzációját, de aztán elgyengíthetetlen emlékezete feltárta előtte balesetének minden részletét, és ezekből megértette, hogy kórházban van.
   Megpróbálta kinyitni a szemét; az egyik annyira bedagadt, hogy csukva maradt, de a másikon felszaladt a szemhéja.
   Kis szobában találta magát, egy szerény vidéki klinikán, ahol csík futott körbe a falakon, és makraméból volt a függöny, amelyen keresztül besütött a reggeli nap.
   Valaki megtalálta, és kórházba vitte. Szerencséjére, mert megfagyhatott volna a hóban. De valaki beszállította őt a kórházba. Nem fordult elő vele gyakorta, hogy rosszulesett volna a segítség, de az emberek vele szemben alkalmazott módszereit - amilyen a tegnapi is volt - már megszokta. A huszonkilenc év alatt nem sikerült megtanulnia teljes egészében az álcázás és képmutatás művészetét, és meg is szenvedte ennek következményeit. Annyi rosszat kapott, és semmit sem felejtett. A többiek nem hasonlítottak rá, és nem is akartak olyanok lenni, mint ő. Hát ezért.
   Óvatosan megfordult. Nem, semmije sem tört el, csupán zúzódásai lehettek.
   Egy vagy két napig kétségkívül nem engedik el innen.
   Örömteli hangot hallott maga mellett: - Ó, végre felébredt, Mr. Niles! Jobban érzi magát? Csinálok egy teát.
   Kinyitotta szemét, és valamiféle szúrást érzett a szívében. Ápolónője novícia volt, húsz év körüli, szőke hajjal és nagy, tiszta kék szemekkel. Kilesnek szánt mosolya egyáltalában nem tűnt szakmainak.
   - Miss Carrol vagyok. Ma én ápolom.
   - Minden rendben?
   - Igen - mondta Niles habozva.
   - Hol vagyok?
   - A járási kórházban. Tegnap késő este hozták be. Magát megtámadták, és otthagyták a National 32. mellett. Szerencséjére Mark McKenzie arra sétáltatta a kutyáját. - A lány fürkészően nézett rá. - Nem emlékszik, mi történt magával? Akarom mondani... a sokk... néha... emlékezetkiesést okoz.
   Niles nevetni kezdett.
   - Ilyesmiről szó sincs. Thomas Richard Niles vagyok. És nagyon is jól emlékszem, mi történt. Teljesen kikészültem?
   - Külső zúzódások, könnyű agyrázkódás, némi fagyás. Hamar lábra fog állni. Hammond doktor majd tüzetesen megvizsgálja magát. Megyek, és hozok magának egy teát.
   Niles nézte a folyosón eltűnő kedves alakot.
   Bájos kislány - mondta magának -, olyan élénkek a szemei.
   Ismét a régi sablon: az ápolt, aki beleszeret az ápolónőjébe.
   De ő sajnos nem nekem rendeltetett.
   Hirtelen kinyílt az ajtó, a fiatal lány jött vissza a teával. - Meglepetésem van az ön számára, Mr. Niles. Sosem fogja kitalálni! Látogatója jött: az édesanyja.
   - Az anyám?
   - Olvasott magáról egy rövid hírt az újságban. Kint vár. Mesélte, hogy tizenhét éve nem látta magát. Küldjem be most rögtön?
   - Igen - mondta Niles kifejezéstelen hangon. Az ápolónő ismét kiment a szobából.
   Istenem - gondolta -, sohasem akartam többé visszatérni Ohióba.
   Azok közül, akiket látni akart, az anyja volt az utolsó. Az anyja, aki a világra hozta. Reszketni kezdett takarója alatt. Előtörtek legrégibb és legrettenetesebb emlékei, amikről azt hitte, sikerült elzárnia. Rájött, elhagyta a biztos menedéket, ahol egészen a mai napig élt. Az újjászületettek felszakadó kiáltása rázta meg lelkét. Születése óta nem volt képes felejteni. És az anyja az utolsó, akinek meg tudott bocsátani azért, hogy erre a förtelmes világra hozta.
   Visszaidézte a pillanatot, amikor... - Helló, Tom! Bizony régen...
   A tizenhét év barázdákat szántott anyja arcára, petyhüdtté tette, kék szeme elvesztette élénkségét, barna haja őszülni kezdett. Mosolygott, és Niles - önmagán is csodálkozva - észrevette, hogy ő is mosolyog.
   - Anya!
   - Olvastam az újságban, hogy behoztak a kórházba egy harminc év körüli férfit, akit Thomas Richard Nilesnek hívnak. Eljöttem megnézni, te vagy-e. És tényleg te vagy az!
   Egy kegyes hazugság jutott eszébe, amit ez idáig sosem mondott volna ki.
   - Hazafelé indultam. Autóstoppal. De baleset ért az úton. - Örülök, hogy rászántad magad a hazajövetelre, Tom. Apád halála óta olyan magányos vagyok. Hank megházasodott, Marian is... Boldog vagyok, hogy láthatlak. Nem is reméltem.
   Azon töprengett, miért szerez neki anyja jelenléte örömet, miért nem érez gyűlöletet a szívében. De nem tudott mit tenni. Örült, hogy láthatja az anyját.
   - Hogyan éltél annyi éven keresztül, Tom? Nem lehetett éppen könnyű, látom az arcodon.
   - Nem. Tényleg nem volt könnyű. Te tudod, miért szöktem el annak idején otthonról?
   Anyja bólintott.
   - Az emlékezeted miatt. Te soha semmit sem felejtesz. Ilyen volt a nagyapád is.
   - A nagyapám? De...
   - Nagyon hasonlítasz rá. Sohasem beszéltem róla. Nem érezte jól magát közöttünk. Nem értettük meg, és ő nem értett meg minket. Akkor hagyta ott a nagyanyádat, amikor én még egészen kicsi voltam, és sosem tudtam meg, mi lett belőle. Mindig tudtam, hogy egy napon te is eltűnsz, mint ő. De te visszajöttél! Megnősültél?
   Niles megrázta a fejét.
   - Most már erre is kell gondolnod. Harmincéves vagy. Kinyílt az ajtó, és egy orvos arca jelent meg.
   - Most el kell mennie, Mrs. Niles. Meg kell vizsgálnom a fiát. - Természetesen, doktor úr. - Elmosolyodott, aztán ránevetett a fiára is.
   - Viszlát, Tom!
   - Viszontlátásra, anya!
   Nehézkesen feltámaszkodott a párnán, és összeharapta a száját, amint az orvos tüzetesen megvizsgálta.
   Nem gyűlölöm az anyámat! - tapasztalta boldog meglepetéssel, és arra gondolt; hogy hosszú idő után újra hazamegy. Teljesen megváltozott belül anélkül, hogy ezt tudta volna.
   Menekülése fejlődési folyamatának első lépcsője volt, első, elengedhetetlen fázisa. De visszatérése már felnőtté válásának a jele. Vissza fog térni. És most azt is megértette, hogy egész eddigi felnőtt életét gyermekként irányította.
   Határtalan és rettenetes képességgel rendelkezett, s ennek terhe túlságosan nehéz volt a számára, Egészen eddig a napig. Áldozatnak hitte magát, megvetette a többiek gyengeségét, és azok azzal védekeztek, hogy gyűlölték őt. De egész életében mégsem menekülhet. Elérkezett az idő, amikor megtanul élni képességével, anélkül hogy szenvedne tőle.
   Hát eljött végre ez az idő is!
   Már a nagyapja is rendelkezett ezzel a képességgel. Sosem mondták ezt eddig neki. Ő volt az örökös. Ha neki gyermekei születnek, azok sem fognak semmit felejteni.
   Vagy talán ez az öröklődő adottság átugrik egy nemzedéket? Ez is olyan talán, mint a vérzékenység, ami csak anyai ágon öröklődik tovább? Nem fontos. Meg kellett tanulnia hasznosítani és elviselni képességét.
   Az a fontos egyedül, hogy ez a tehetség nem hal ki vele. Születnek még mások, is, akik majd utána jönnek, és szintén felidézik Beethoven szimfóniáit elejétől a végéig éppúgy, mint egy tíz évvel ezelőtti beszélgetést. Negyedik születésnapja óta először volt ilyen jókedvű. A megpróbáltatások ideje lejárt. Ismét önmagára talált.
   Ha megtanulom elviselni a többieket, talán ők is megtanulnak majd engem elviselni.
   És most először érezte meg, mi is hiányzott eddig az életéből: egy asszony, egy otthon, gyerekek...
   - Néhány nap pihenés, sok forró ital, és mindent el fog felejteni, Mr. Niles - mondta az orvos. - Óhajt még valamit?
   - Szeretném látni Miss Carrolt, az ápolónőt.
   Az orvos elmosolyodott és kiment. Úgy tűnt, ez az idős orvos átlát rajta, tudja, ismeri vidámságának okát. Megszólaltatta agyában a Mesterdalnokok harmadik felvonását, és engedte, hogy a vidám, vibráló zene elöntse, mint a tenger meleg hullámai.
   Amikor a fiatal lány belépett a szobába, Niles rámosolygott, és úgy érezte, beszélnie kell. .
  
   Kapuvári Zsuzsa fordítása