Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAMÓCA RECEPT-OLDALA

RECEPT LAP - ízek, tájak, diéták...


Ray BRADBURY: A TÖMEG

2008.01.29

Mr. Spallner arca elé kapta a kezét. Hirtelen lendület, éles ívű sikoly, a kocsi meglódult, rázkódva a falnak ütközött, ide-oda billegett, mint egy játék autó, aztán őt is kivetette magából. Végül - csönd.

Összeszaladt a tömeg. Fektében tompán hallotta a lábak dobogását. Ahogy rohantak felé a nyári füvön, a járdán, az aszfalton, ahogy a sötét égre meredő, értelmetlenül forgó kerekek alatt a téglatörmelékben kotorásztak, a hangokból meg tudta állapítani, milyenek, hány évesek, mekkorák.

Honnan jöttek, nem tudta. Erőlködött, hogy eszméleténél maradjon. A tömeg körülfolyta, az arcok úgy lógtak fölötte, mint lehajló faágakról a nagy, fényes, izzadó levelek. Tömött, hullámzó gyűrűt alkottak, és egyre bámulták, hogy leolvassák arcáról a halált vagy az életet, akárcsak egy napóráról, melynek mutatója az orráról arcára vetülő árnyék.

- Milyen gyorsan gyűltek össze - gondolta -, egy szempillantás alatt, a semmiből.

Szirénavijjogás; egy rendőr hangja; mozgolódás. Szájából vér szivárgott, beemelték a mentőautóba.

- Meghalt? - kérdezte valaki.

- Nem, dehogy - mondta egy másik.

- Nem is fog meghalni - jósolta egy harmadik.

A kosiból látta a kinti arcokat, és úgy vette ki belőlük, hogy tényleg nem fog meghalni. Ez érthetetlen volt. Feltűnt egy keskeny, halványsápadt férfiarc, a férfi nagyot nyelt, ajkába harapott, rosszul volt. Aztán egy alacsony, vörös hajú nő, arcán és száján túl sok a rúzs. Egy szeplős kisfiú és más arcok. Egy öregember, felső ajka ráncos, egy öregasszony, állán szemölcs. Honnan-honnan kerültek ezek elő? Házakból, kocsikból, kereszteződésekből, a környező, felborult világ mellékutcáiból, szállodáiból, villamosaiból - látszólag a semmiből.

A tömeg rábámult, ő vissza. Csöppet sem volt kellemes látvány. Volt bennük valami riasztó. De nem tudta pontosan, mi. Sokkal rosszabbak voltak, mint a tárgyak, amik körülvették.

A mentőautó ajtaja becsapódott. Az ablakon át látta, hogy a tömeg még egyre befelé bámul. A tömeg, ami mindig olyan gyorsan, olyan érthetetlenül gyorsan gyűlik össze, hogy kört alkosson, száját tátva bámészkodjon, kérdezősködjön, találgasson, mutogasson, kellemetlenkedjen, és tolakodó kíváncsiságával megzavarja a szenvedés magányát. A mentő elindult. Hátradőlt, de csukott szemmel is úgy érezte, hogy arcuk az arcába mered.

 

Agyában még napokig forogtak az autó kerekei. Egy kerék, négy kerék, forog, forog, pörög körbe-körbe. Érezte, hogy valami nincs rendben. Valami nincs rendben a kerekekkel, az egész balesettel, a lábak dobogásával és a bámészkodókkal. A tömegbeli arcok összefolytak, és belesodródtak a kerekek vad körforgásába.

Fölébredt.

Napfényes kórterem; egy kéz a pulzusán.

- Hogy érzi magát? - kérdezte az orvos. A kerekek elhalványodtak.

Mr. Spallner körülnézett.

- Azt hiszem… jól - keresgélte a szavakat.

- Doktor úr!

- Tessék.

- Az a tömeg… tegnap éjjel történt?

- Már két napja. Csütörtökön hozták be. De nincs komoly baj. Szépen gyógyul. Azért ne keljen még föl!

- Az a tömeg… és a kerekek… Van úgy, hogy a bal eset kissé… szóval kikészíti az embert?

- Ideiglenesen előfordulhat. Felnézett az orvosra.

- Megzavarhatja az időérzéket?

- A sokknak lehet ilyen hatása.

- Hogy úgy érezzük, egy perc egy óra és fordítva?

- Igen.

- Akkor hadd mondjak el valamit. - Megtapogatta maga alatt az ágyat, érezte arcán a napsugarakat. - Azt fogja hinni, megbolondultam. Tudom, túl gyorsan vezettem, nagyon sajnálom. A kocsi fölrohant a járdára, és nekiment annak a falnak. Sérült és biztosan kábult is voltam, de így is emlékszem néhány dologra. Főleg… a tömegre. - Elhallgatott egy pillanatra, aztán mégis folytatta, mert hirtelen rájött, mi nyugtalanítja.

- A tömeg túl gyorsan ért oda. Fél perccel az ütközés után már mind ott álltak, és bámultak le rám… nem létezik, hogy késő éjszaka olyan gyorsan odaérjenek.

- Csak úgy érzi, hogy néhány perc volt - nyugtatgatta az orvos. - Valószínűleg három-négy perc is eltelt. Az érzékei…

- Jó, tudom, az érzékeim meg a baleset… de eszméletemnél voltam! És emlékszem is valamire, ami ezt bizonyítja, és amitől mégsem értem az egészet, az istenit, nem vagyok képes megérteni! Tudja, a felborult kocsi kerekei. Még forogtak, amikor a tömeg odaért. - Az orvos elmosolyodott. A beteg pedig folytatta:

- Ez egészen biztos! A kerekek forogtak, mégpedig gyorsan. A két első kerék! Pedig nem foroghatnak soká, mert a súrlódás lelassítja őket. De ezek még nagyon gyorsan forogtak!

- Össze van zavarodva - mondta az orvos.

- Nem vagyok összezavarodva. Az utca üres volt. Sehol egy lélek. Aztán az ütközés, a még forgó kerekek meg az arcok fölöttem, egy pillanat alatt. És ahogy néztek rám, tudtam, hogy nem fogok meghalni…

- Egyszerű sokk - magyarázta az orvos, és továbbsétált a napsütésben.

Két hét múlva kiengedték a kórházból. Taxival ment haza. Sokan meglátogatták, amíg az ágyat nyomta, és ő mindenkinek elmesélte a baleset történetét, a forgó kerekeket, a tömeget. Az emberek vele nevettek a dolgon, és legyintettek.

Előrehajolt, és kopogott a vezetőfülke falán.

- Mi baj? - A sofőr hátranézett. - Bocs, főnök, dili ebben a városban vezetni. Baleset van elöl. Kerüljünk egyet?

- Igen. Illetve, nem… Várjon. Menjünk… nézzük meg, mi van! A taxi dudálva próbált továbbmenni.

- Állati fura - kezdte a sofőr -, hé, öreg! Állj már odébb a járgányoddal! - Aztán csöndesebben folytatta: - Fura ez a sok rohadt bámészkodó. - Mr. Spallner látta, hogy térdére kulcsolt kezei remegnek.

- Maga is észrevette?

- Persze - mondta a sofőr. - Mindig így van. Tömeg. Azt hinné az ember, a saját anyjuk halt meg.

- És borzasztó gyorsan összeszaladnak - toldotta meg az utas.

- Tűznél meg gázrobbanásnál is. Ugyanez. Sehol senki. Bumm! Aszt hirtelen egy csomóan. A fene se érti.

- Látott már… éjszakai balesetet? - A sofőr bólintott.

- Persze. Asse számít. Akkor is tömeg van.

Meglátták a roncsot. Valaki feküdt a járdán. A tömeg miatt nem lehetett ugyan látni, Spallner mégis tudta, hogy ott van. A taxi hátsó üléséről a tömegnek csak a háta látszott. Hátat fordítottak neki. Letekerte az ablakot, és majdnem fölordított. De aztán mégse merte. Ha felordít, még megfordulnak. És ő félt, hogy meglátja az arcukat.

Úgy látszik, szenvedélyemmé váltak a balesetek mondta később a hivatalban. Késő délután volt. Barátja az íróasztal túlsó oldalán ült és figyelt. - Ma reggel kiengedtek a kórházból, és pont egy kocsironcs mellett jött el a taxi.

- A dolgok körforgása - morogta Morfian.

- Hadd meséljek még a balesetről.

- De már hallottam. Elmondtad az egészet.

- Azért volt benne valami rendkívüli, el kell ismerned.

- El kell ismernem. Nem iszunk valamit?

Úgy félórát beszélgettek még. Spallner agyának hátsó zugában azonban egész idő alatt mintha egy kis óra ketyegett volna szünet nélkül, felhúzás nélkül. Néhány apróság emléke. Kerekek és arcok.

Körülbelül fél hatkor fémes, csikorgó zaj hallatszott az utcáról. Morfian bólintott, és kinézett az ablakon.

- Mit mondtam? Körforgás. Egy teherautó és egy krémszínű Cadillac. Látod?

Spallner az ablakhoz ment. Rázta a hideg. Óráján a másodpercmutatót nézte. Egy, kettő, három, négy, öt - rohannak -, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő mindenfelől rohannak -, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc - egyre többen és többen, emberek, autók, dudálás. Spallnert ez halványan egy fordított robbanásra emlékeztette, ahol a szétrepülő törmeléket egy erő a robbanás középpontjába szippantja vissza. Tizenkilenc, húsz, huszonegy - és ott állt a tömeg. Spallner némán rájuk mutatott.

Ilyen gyorsan gyűltek össze.

Egy pillanatra feltűnt az áldozat, egy nő, aztán elnyelte a tömeg.

- Rémesen nézel ki - mondta Morfian -, tessék, idd ezt meg.

- A világon semmi bajom, hagyjál már. Tényleg semmi bajom. Látod azokat ott? Legalább az egyiket? Jó lenne közelebbről megnézni őket.

- Hová a fenébe mész? - kiáltott utána Morfian. Spallner már kint volt, Morfian utána, le a lépcsőn, ahogy csak tudott.

- Gyere, siess!

- Ne rohanj, nem vagy még teljesen egészséges! Kiértek az utcára. Spallner előreverekedte magát. Úgy tűnt neki, a vörös hajú nőt látja, arcán és száján túl sok rúzzsal.

- Ott van! - Izgatottan Morganhoz fordult. - Láttad?

- Kit?

- Az istenit, már eltűnt! Mi meg ki sem látszunk a tömegből! - Körülötte a tömeg lihegett, bámult, toporgott, kavargott, mormogott, és útjába állt, mikor megpróbált előrenyomulni. A vörös hajú nő nyilván meglátta, hogy jön, és elmenekült.

Még egy ismerős arc! A szeplős kisfiú. De hát sok szeplős fiú van a világon. Különben is hiába, mert a fiú, mielőtt Spallner elkaphatta volna, elszaladt, és eltűnt a tömegben.

- Meghalt? - kérdezte egy hang. - Meghalt?

- Még nem - válaszolt valaki -, de meg fog halni, még mielőtt a mentő ideér. Nem lett volna szabad megmozdítaniuk. Nem lett volna szabad.

Az arcok, egyszerre ismerősök és idegenek - a test fölé hajoltak, és egyre bámulták.

- Na, uram, ne lökdössön!

- Mit taszigálsz, haver!

Spallner kihátrált a tömegből, és Morgan elkapta, mielőtt még összeesett volna.

- Teljesen meg vagy őrülve, még mindig rosszul vagy. Mi a fenének kellett neked idejönni? - szidta.

- Nem tudom, tényleg nem tudom. Megmozdították, Morgan, valaki megmozdította. Közlekedési balesetnél soha sem szabad hozzányúlni az áldozathoz. Végzetes lehet, megölhetik vele.

- Ja, hát ilyenek az emberek. Ostobák.

 

Spallner gondosan elrendezte az újságkivágásokat. Morgan megszemlélte őket.

- Mi ez már megint? A baleseted óta minden egyes karambolt szívügyednek tekintesz. Mik ezek?

- Újságkivágások és fotók autóbalesetekről. Nézd csak! Ne a kocsikat - mondta Spallner -, hanem a tömeget körülöttük.

- Tessék - mutatott az egyikre -, figyeld csak ezt a Wilshire District-i képet és ezt a westwoodit. Nincs rajtuk semmi hasonló. Most viszont nézd a westwoodit, és tedd mellé ezt a másikat, amit szintén ott csináltak tíz évvel ezelőtt - ujjával a képre bökött -, ez a nő mindkettőn rajta van.

- Véletlen. A nő egyszerűen csak ott volt 1936-ban és 46-ban is.

- Egyszer lehet véletlen. De tíz éven keresztül tizenkét alkalommal és mindössze hárommérföldes körzetben nincs véletlen. Tessék - lerakott egymás mellé egy tucat fényképet -, mindegyiken rajta van!

- Lehet, hogy ez valami perverzió.

- Több mint perverzió. Hogy terem ott olyan gyorsan minden egyes baleset után? És miért van tíz éve minden képen ugyanabban a ruhában?

- A szentségit, tényleg!

- És főként miért állt ott fölöttem is a baleset éjszakáján két héttel ezelőtt? - Ittak egy pohárral. Morgan átnézte a fényképcsomót.

- Csak nem rendelted meg az újságcikkeket visszamenőleg, amíg kórházban voltál? - Spallner bólintott. Morgan lassan kortyolta az italát. Sötétedett. Lent az utcán, az iroda előtt sorra gyulladtak ki a lámpák.

- Szóval mi következik ebből?

- Nem tudom - bizonytalanodott el Spallner -, csak a közlekedési balesetek általános törvényszerűségét ismertem fel. Tömeg keletkezik. Mindig összegyűlik. És az emberek veled és velem együtt hosszú idő óta találgatják, miért és hogyan gyűlik olyan gyorsan össze. Én megtaláltam a választ. Itt van! - Lecsapta az újságkivágásokat.

- Félek.

- Nem lehet… nem lehet, hogy ezek csak izgalomra éhes, ferde hajlamú szenzációhajhászok, akik betegesen sóvárognak a vérre?

Spallner vállat vont.

- És ez talán megmagyarázza, hogy minden balesetnél ott vannak? Figyeld csak meg, mindegyiknek megvan a saját területe. Egy brentwoodi balesetnél az egyik csoport tűnik fel. Egy Huntington Park-inát egy másik. Van valami szabályszerűség az arcokban, csak egy részük jelenik meg minden karambolnál.

- De csak nem mindig ugyanazok? - kérdezte Morgan.

- Persze hogy nem. A balesetek a normális embereket is vonzzák idővel. De tapasztalatom szerint mindig ezek az elsők.

- De kik ezek? Mit akarnak? Csak kerülgeted, és nem mondasz semmit. Az istenért, biztos van valami ötleted. Magadat rémisztgeted, és már engem is felhecceltél.

- Többször is próbáltam már elkapni őket, de valaki mindig megakadályoz, mindig túl későn érek oda. Eliszkolnak, és eltűnnek a tömegben. A tömeg védelmet nyújt nekik. És észrevesznek.

- Lehet, hogy valami banda.

- Az a közös bennük, hogy mindig együtt tűnnek föl. Tüzeknél, gázrobbanáskor, háborúk hátsó vonalában, szóval a halálnak nevezett közügy bármely nagy megnyilvánulásán. Nem tudom, dögkeselyűk-e, hiénák vagy szentek, nem tudom. De még ma este elmegyek a rendőrségre. Elég volt ebből. Egyikük ma megmozdította azt a nőt. Nem lett volna szabad hozzányúlni. Megölték.

Aktatáskájába rakta a képeket. Morgan is fölállt, kabátot vett.

Spallner becsattintotta a táskát.

- Persze… az is lehet…

- Mi?

- Lehet, hogy a halálát akarták.

- Miért?

- Honnan tudjam? Na, gyere.

- Ne haragudj, késő van. Majd holnap. Szevasz, sok szerencsét. - Együtt mentek ki. - Üdv a zsaruknak. Gondolod, hogy elhiszik?

- Miért ne hinnék? Na, jó éjszakát.

 

Spallner lassan vezetett a belvárosban.

"Oda akarok érni - mondta magában. - Élve."

Amikor a teherautó kigördült a mellékutcából, és egyenesen feléje hajtott, megrémült, de valahogy nem csodálkozott. Éppen gratulált magának éles megfigyelőképességéhez, és a rendőrségnek szánt mondókáját fogalmazta, amikor a teherautó belerohant a kocsijába. Sajnálatos módon nem is az övé volt a kocsi. A lendület ide-oda dobálta, közben szórakozottan arra gondolt, szégyen, gyalázat, Morgan van olyan rendes, és kölcsönadja a tartalék kocsiját pár napra, amíg az enyémet megcsinálják, és tessék, most itt vagyok. A szélvédő szilánkjai az arcába fröccsentek. Testét néhány villámgyors lökés előre-hátra rántotta. Aztán megszűnt minden mozgás, elült minden zaj, csak a fájdalom töltötte be tetőtől talpig.

Hallotta a szaladó, rohanó, dobogó lábak zaját. Keze a kocsiajtón matatott. Kattant a zár, és ő kábultan kizuhant az úttestre. Ott feküdt, fülét az aszfaltra tapasztotta, hallgatta, hogy közelednek, mint számtalan esőcsepp a viharban, kicsik, nagyok, közepesek. Várt néhány másodpercet, figyelte, hogy egyre jönnek. Aztán erőtlenül felemelte a fejét, felnézett.

Ott állt a tömeg.

Érezte a leheletüket, a sok ember összekeveredő szagát, amint szívják és elszippantják előle az éltető levegőt. Tolongtak és lökdösődtek, és szívták lélegzetért kapkodó szája elől a levegőt. Megpróbált szólni, hogy álljanak hátrébb, hiszen légüres térbe kényszerítik. A feje erősen vérzett. Mozdulni próbált, de rájött, hogy valami baj van a gerincével. Az ütközésnél nem sokat érzett, de nyilván megsérült. Most már nem mert megmozdulni.

Nem tudott beszélni. Kinyitotta a száját, de csak nyögés jött ki rajta.

- Segítsen egy kicsit - mondta valaki -, a másik oldalára fordítjuk, és kényelmesebb helyzetbe tesszük.

Spallner úgy érezte, szétpattan a feje. - Ne! Ne mozdítsanak meg!

- Odébb tesszük - mondta a hangkönnyedén.

- Őrültek, megölnek! Ne! - De ezt nem tudta hangosan mondani. Csak gondolta. Kezek nyúltak érte. Lassan felemelték. Felordított, aztán elnémította az émelygés. Kiegyenesítették; testét kínpadra vonta a fájdalom. Két férfi volt az, az egyik halványsápadt, izgága fiatalember, a másik egy öreg, felső ajka ráncos.

Már ismerte ezeket az arcokat.

- Meg… meghalt? - kérdezte egy ismerős hang.

- Nem, még nem. De meg fog halni, mielőtt a mentő ideér - válaszolta egy másik emlékezetes hang. Ostoba, őrült összeesküvés volt ez, mint minden baleset. Hisztérikus sikoltásait visszaverte az arcok tömör fala: Mind itt voltak, bírák és esküdtek, mindet ismerte. A fájdalom ellenére sorba vette az arcokat.

A szeplős fiú. A ráncos ajkú öreg. A vörös hajú, vörös képű nő. Az öregasszony szemölccsel az állán.

"Tudom, minek vagytok itt - gondolta -, itt meg más baleseteknél. Hogy eldöntsétek, ki hal meg, és ki maradhat életben. Ezért emeltetek föl. Tudtátok, hogy végzetes. Tudtátok, hogy ha nem nyúltok hozzám, életben maradok.

Így csináljátok ezt, amióta csak tömeg létezik. Így könnyebb gyilkolni. Egyszerű a mentségetek: nem tudtátok, hogy veszélyes az áldozatot megmozdítani. Nem akartatok ti rosszat."

Fölnézett rájuk, mint aki mély víz alól néz föl a hídon mozgó emberekre. "Kik vagytok? Honnan jöttök, és hogyan kerültök ide ilyen gyorsan? A tömeg vagytok, ami mindig útban van, elhasználjátok a friss levegőt, amire szüksége van a haldokló tüdejének, elálljátok a teret, ahol egyedül kéne feküdnie. Eltiporjátok az embert, hogy biztosan meghaljon; ezek vagytok ti. Ismerlek mindannyiótokat."

Szerény kis monológ volt ez. Ők nem szóltak semmit. Arcok. Az öreg. A vörös hajú nő.

Valaki fölkapta az aktatáskát.

- Kié ez?

- Az enyém! Bizonyíték ellenetek!

Fölötte fordított arcok. Csillogó szemek kócos hajak vagy kalapok alatt. Arcok.

Messziről… szirénavijjogás. Jött a mentőautó.

De az arcokból, a rendezésből, a szereposztásból és az alakításokból Spallner látta, megértette, hogy késő. Ők tudták.

Beszélni próbált.

- Úgy tűnik… csatlakozom… most… azt hiszem… közétek állok.

Behunyta a szemét, és várta a halottkémet.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.