Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAMÓCA RECEPT-OLDALA

RECEPT LAP - ízek, tájak, diéták...


Ray BRADBURY: A TOYNBEE-KONVEKTOR

2008.01.29

Jó! Remek! Gratulálhatok magamnak!

Roger Shumway beugrott az ülésre, bekötötte magát, fölpörgette a motort, aztán fölemelte a földről Szitakötő Szuper-6 helikopterét, és eliramodott a nyári égbolton déli irányban, La Jolla felé.

- Micsoda mázli!

Ugyanis egy hihetetlen találkozóra indult épp.

Az időutazó száz esztendei hallgatás után beleegyezett egy interjúba. Ezen a napon töltötte be 130. életévét. És ezen a délutánon, pontban négy órakor, nyugati parti idő szerint, ünnepli első és egyetlen időutazásának jubileumát.

Istenem, igen! Száz évvel ezelőtt Craig Bennett Stiles intett, belépett Egyetemes Órájába, ahogy ő nevezte, és eltűnt a jelenből. Ő volt, és ő is maradt az egyetlen ember a történelemben, aki sikerrel utazott az időben. Shumway pedig az egyetlen riporter, akit ennyi év után a feltaláló meghívott magához egy teára. És? Lehetséges, hogy egy újabb és immár utolsó utazás bejelentésére készül. Legalábbis ilyesmit engedett sejtetni.

- Öregúr - mondta Shumway -, Mr. Craig Bennett Stiles, jövök!

A Szitakötő, mintha átvette volna izgatottságát, beledőlt a szélbe, és megiramodott a part mentén.

 

Az öregúr ott várta a La Jolla-i sárkányrepülők sziklájának peremén épült Időkolostor tetején. Az eget ellepték a karmazsin, kék és citromsárga sárkányok, melyekről fiatalemberek kiáltoztak, a sziklaperemről őket szólongató lányoknak felelgetve.

Stiles, 130 éve ellenére, nem látszott öregnek. Ahogy fölfelé pislogott, arca ugyanúgy ragyogott, akár azoké a bolond sárkányrepülő Apollóké, akik gyorsan szétszéledtek a süllyedő helikopter elől.

Shumway egy hosszú pillanatig lebegtette gépét, ízlelgetve a késlekedés örömét.

Alatta ott volt az az ember, aki építményeket álmodott meg, hihetetlen szerelmeket ismert, beutazta az időt, aztán az árral szemben visszaúszott az évszázadokon. Napcserzett ember, aki most születésnapját ünnepli.

Mert egyetlen éjszakán, száz évvel ezelőtt, Craig Bennett Stiles, alighogy visszatért az időből, a Telstarokon keresztül több milliárd néző előtt nyilatkozott, és elmondta nekik a jövőjüket.

- Sikerült! - mondta. - Megcsináltuk! A jövő a miénk. Újjáépítettük a metropoliszokat, fölfrissítettük a kisvárosokat, megtisztítottuk a tavakat és folyókat, átmostuk a levegőt, megmentettük a delfineket, újra elszaporítottuk a bálnákat, megállítottuk a háborúkat, naptükröket lőttünk föl, hogy azok bevilágítsák a Földet, benépesítettük a Holdat, birtokba vettük a Marsot, aztán az Alfa Centaurit vettük célba. Megtaláltuk a rák gyógymódját és győzedelmeskedtünk a halál fölött. Megcsináltuk - ó Uram, hála Neked -, megcsináltuk. Ó, jövő fénylő és szépséges tornyai, emelkedjetek!

Képeket mutogatott, mintákat hozott, magnószalagokat és lemezfelvételeket, filmeket és hangkazettákat csodálatos körutazásáról. A világ tombolt a gyönyörtől. Kezét-lábát törte, hogy beteljesítse a jövőt, fölépítse az ígéret városait, mindent megőrizzen és megossza azt a földek és a vizek állataival.

A szelek szárnyán följutott hozzá az öregúr üdvözlő kiáltást. Shumway viszonozta az üdvözlést, aztán hagyta, hogy a Szitakötő lassan aláereszkedjen a nyári forróságban.

A 130 esztendős Craig Bennett Stiles fürgén lépett előre, és bármilyen furcsa, ő segítette ki az ifjú riportert a gépből, mert Shumwayt hirtelen megbénította, elgyengítette a találkozás.

- El se hiszem, hogy itt vagyok - mondta.

- Pedig itt van, ha az utolsó pillanatban érkezett is - kacagott az időutazó. - Most már bármelyik nap darabokra hullhatok, hogy széthordjon a széf. De vár az ebéd. Gyerünk!

Stiles díszlépésben menetelt el a rotorlapok forgó árnyai alatt, mintha valami furcsa, a múltba visszajátszott jövőbeli híradó peregne.

Shumway, akár a kiskutya követte a menetelést.

- Mit akar tudni? - kérdezte az öregúr, amint sietős léptekkel átsétáltak a tetőn.

- Először is - kapkodott levegő után a nyomában loholó Shumway -, miért törte meg a hallgatást száz év után? Másodszor, miért épp előttem? Harmadszor, mi az a nagy horderejű bejelentés, amire ma délután négy órakor kerül sor, pontosan akkor, amikor ifjabb önmaga megérkezik a múltból - amikor egy rövidke pillanatra két alakban jelenik meg egyszerre: együtt ünnepelhetjük a múltbéli és mostani Craig Bennett Stilest.

Az öregúr fölnevetett.

- Hát, ez nem csekélység!

- Sajnálom. - Shumway elvörösödött. - Tegnap éjjel készültem elő. Hát, ezek a kérdéseim.

- Meg fogja kapni a válaszokat. - Az öregúr finoman megszorította a könyökét. - Mindent a maga idején.

- Bocsássa meg izgatottságomat - mondta Shumway. - Végül is ön kész rejtély. Híres volt, az egész világ rajongott önért. Elment, látta a jövőt, visszajött, elmondta nekünk, aztán magányba zárkózott. Na persze, néhány hétig a híre bejárta a világot távírón, megjelent a tévében, írt egy könyvet, lenyűgözött bennünket egy csodálatos, kétórás tévéfilmmel, azután bezárkózott ide. Igen, az időgépet kiállította odalenn, és minden nap tömegek zarándokolnak el, hogy lássák és megérintsék. De ön elutasította a hírnevet…

- Egyáltalán nem. - Az öregúr végigvezette a tetőn. Lent, a kertekben, más helikopterek érkeztek épp, a világ minden tájáról szállítva a tévés felszerelést, hogy megörökítsék a mennyei csodát, a pillanatot, amikor az időgép előbukkan a múltból, megcsillan, aztán továbbáll más városok felé, mielőtt ismét eltűnne a múltban. - Elfoglalt építész voltam, segítettem azt a jövőt megalkotni, amelyet fiatalemberként láttam, amikor megérkeztem a mi aranyló holnapunkba!

Megálltak egy pillanatra, figyelték az odalenn zajló előkészületeket. Hatalmas asztalokat állítottak épp össze az ételek és italok számára. Hamarosan előkelőségek érkeznek a világ minden országából, köszönetet mondani - talán utoljára - az évek legendás, mitikus utazójának.

- Jöjjön - szólt az öregúr. - Szeretne beülni az időgépbe? Tudja, soha senkinek nem engedtem meg. Szeretne ön lenni az első?

Válaszra nem volt szükség. Az öregúr láthatta, hogy a fiatalember szeme fölcsillan és könnybe lábad.

- Ugyan, ugyan - mondta.

- Ó, Istenkém, ne csinálja ezt.

 

Az üvegezett lift süllyedni kezdett, levitte őket, és egy kopár, fehér alagsorban szálltak ki, melynek közepén ott állt…

A hihetetlen berendezés.

- Tessék. - Stiles megérintett egy gombot, mire a műanyag héj, ami száz éve burkolta már az időgépet, félresiklott. Az öregúr bólintott. - Menjen. Üljön be.

Shumway lassan indult meg a gép felé.

Stiles megérintett még egy gombot, mire a gép kivilágosodott, olyan volt, akár egy pókhálókkal teliszőtt barlang. Éveket lélegzett be, és emlékeket lehelt ki. Kristályereiben szellemek keringtek. Egy hatalmas pókistenség szőhette be a falakat egyetlen éjszaka alatt. Kísérteties volt, mégis élt az egész. Láthatatlan árapály hullámzott a gépezetben. Tűző napok és változó holdak rejtettek el benne évszakokat. Emitt egy ősz foszlányai úsztak el; amott telek érkeztek hóval, mely körültáncolta a tavaszi bimbókat, hogy aztán a nyári mezőkön telepedjen meg.

A fiatalember mindezek közepén ült, megszólalni is képtelen volt, szorította a párnázott ülés karfáit.

- Ne féljen - mondta lágyan az öregúr. - Nem küldöm utazásra.

- Pedig nem bánnám - mondta Shumway.

Az öregúr az arcát tanulmányozta.

- Nem, látom, tényleg nem bánná. Pontosan úgy fest, mint én, száz évvel ezelőtt, ugyanezen a napon. A csudába is, tiszteletbeli fiammá fogadhatnám.

A fiatalember erre lehunyta a szemét, szemhéja ragyogott, amint a gépezet szellemei fölsóhajtottak körülötte, és holnapok ígéretét suttogták fülébe.

- Nos, mi a véleménye az én Toynbee-konvektoromról? - kérdezte élénken az öregúr, hogy megtörje a varázst.

Kikapcsolta az áramot. A fiatalember kinyitotta a szemét.

- Toynbee-konvektor? Mi…?

- Még több rejtély, he? A nagy Toynbee, a remek történész, aki azt mondta, ha egy csoport, egy egyén, egy világ nem ragadja meg saját jövőjét, és nem formálja azt, menthetetlen pusztulásra ítéltetett, elporladásra a sírban, a múltban.

- Ezt mondta volna?

- Vagy valami ilyesmit. Tényleg. Szóval, milyen jobb nevet találhatnék a gépem számára, he? Toynbee, akárhol vagy is, itt a te jövőmegragadó eszközöd!

Megfogta a fiatalember könyökét, és kisegítette a gépből.

- Ebből elég. Későre jár. Csaknem itt a nagy megérkezés ideje, he? És a vén időutazó Stiles világrengető utolsó bejelentésének! Mozgás!

 

Ismét a tetőn lenéztek a kertekre, ahol most már csak úgy nyüzsögtek a világ híres és kevésbé híres személyiségei. A közeli utakat elzárta a tömeg; az égboltot elsötétítették a köröző helikopterek és duplafedelű repülőgépek. A sárkányrepülők már rég föladták, és most úgy álltak a sziklacsúcs peremén, mint egy csapat rikító színű pterodactylus, összecsukott szárnyakkal, föltartott fejjel, a felhőket lesve, várakozva.

- És mindezt - mormolta az öregúr -, te jó Isten, az én kedvemért.

A fiatalember az órájára pillantott.

- Tíz perc múlva négy, elkezdődött a visszaszámlálás.

Majdnem itt a nagy megérkezés ideje. Bocsánat; így neveztem el, amikor egy héttel ezelőtt írtam önről a Newsba. Az érkezésnek és az indulásnak ez a pillanata, egy szemvillanásnyi idő, ekkor változtatta meg, éveken átlépve, a világ egész jövőjét, juttatott ki bennünket az éjszakából a nappalra, sötétségből a fényre. Gyakran elgondolkoztam…

- Min?

Shumway az eget fürkészte.

- Amikor előrement az időben, senki sem vette észre az érkezését? Senki sem nézett épp föl, tudja, hogy megpillantsa az ön szerkezetét a levegőben lebegni itt, vagy kicsivel később Chicagóban, vagy New Yorkban vágy Párizsban? Senki?

- Hát - szólt a Toynbee-konvektor föltalálója -, nem hiszem, hogy bárki számított volna rám! És ha az emberek meg is láttak, bizonyára halvány fogalmuk sem volt, mi lehet az. Különben is, óvatosságból nem időztem túl sokáig egy helyen. Éppen csak lefényképeztem az újjáépült városokat, a tiszta tengereket és folyókat, a friss, szmogmentes levegőt, a hadseregek nélküli nemzeteket, a megmentett és szeretett bálnákat. Gyorsan mozogtam, sebesen lefotóztam mindent, aztán visszatértem haza. A mai nap, paradox módon, más lesz. Millió és millió szem kutatja az eget nagy várakozással. Aztán, mit gondol, átpillantanak majd az égben ragyogó ifjú bolondról ide, a vén bolondra, aki még mindig örül a győzelmének?

- Át fognak - felelte Shumway. - Ó, hát persze hogy átpillantanak!

Dugó pukkant. Shumway elfordult a közeli mezők tömegétől, a levegőben keringő szerkezetekről, s látta, hogy Stiles kinyit egy üveg pezsgőt.

- Mi külön pohárköszöntőt mondunk a mi külön ünnepünkön.

Fölemelték a poharukat, várták a megfelelő pillanatot az ivásra.

- Öt perc múlva négy, folyik a visszaszámlálás - mondta az ifjú riporter, aztán ezt kérdezte: - Miért nem próbálkozott meg többé senki az időutazással?

- Magam vettem elejét - mondta az öregúr, áthajolva a tető szélén, lepillantva a tömegre. - Megértettem, mekkora veszélyeket rejthet. Magamban persze megbíztam, nem okozok semmi kárt. De, Úristen, képzelje csak el… ha bárki szabadon végigtarolhat az időfolyosók tekepályáin, riogatva a bennszülötteket, halálra rémítve valahol a városlakókat, belepiszkálva Napóleon életébe, vagy éppen Hitler unokatestvéreit uralomra juttatva. Nem, nem. És a kormány természetesen egyetértett - nem is, ragaszkodott hozzá -, hogy a Toynbee-konvektort szigorúan elzárjuk. A mai napon ön volt az első és az utolsó, aki megérinthette a berendezést. Szigorúan és állandóan őrizték több tízezer napon át, nehogy ellophassa valaki. Önnél mennyi az idő?

Shumway az órájára pillantott, és mély lélegzetet vett.

- Egy perc, visszaszámolok…

Számolt, és az öregúr vele együtt. Fölemelték pezsgőspoharaikat.

- Kilenc, nyolc, hét…

A tömeg odalent elnémult. A levegőt betöltötte a várakozás. A tévékamerák fölfelé irányultak, és keresni kezdték a célt.

- Hat, öt…

Összekoccintották poharukat.

- Négy, három, kettő…

Ittak.

- Egy!

Kacagva hajtották föl pezsgőjüket. Az égboltra néztek. A La Jolla-i part arany levegője várakozón vibrált. Elérkezett a nagy megérkezés pillanata.

- Most! - kiáltotta a fiatal riporter, mint egy parancsokat osztogató mágus.

- Most! - szólt Stiles, komoran suttogva.

Semmi.

Eltelt öt másodperc.

A mennybolt üres maradt.

Eltelt tíz másodperc.

Az ég még mindig várt.

Eltelt húsz másodperc.

Semmi.

Végül Shumway csodálkozva fordult a mellette álló öregúrhoz.

Stiles fölnézett rá, vállat vont, és így szólt:

- Hazudtam.

- Hogy mit?! - kiáltott föl Shumway.

A tömeg odalent nyugtalanul mocorgott.

- Hazudtam - mondta egyszerűen az öregúr.

- Nem!

- Ó, de igen - mondta az időutazó. - Soha nem mentem el sehová. Ott maradtam, csak úgy tűntettem föl, mintha elmentem volna. Nincs időgép… csak valami, ami úgy néz ki, mintha az lenne.

- De miért? - kiáltotta a fiatalember zavarodottan, a tetőt szegélyező korlátba kapaszkodva. - Miért?

- Látom, a kabátja hajtókáján ott a hangrögzítő gombja. Kapcsolja be. Igen. Ott. Azt akarom, hogy mindenki hallja. Most.

Az öregúr fölhajtotta a pezsgőjét, aztán így szólt:

- Mert olyan korban születtem és nőttem föl, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor az emberek elvesztették önmagukba vetett hitüket. Láttam ezt a hitetlenséget, a gondolkodást, amely már nem érzi céljának a túlélést, és ez előbb megrázza, nyomasztja, majd földühíti.

Mindenütt csak a kételkedőket láttam és hallottam. Mindenütt csak pusztulást tapasztaltam. Mindenütt szakmai elkeseredést, intellektuális közönyt, politikai cinizmust. Ahol pedig nem volt közöny, se cinizmus, ott a dühödt szkeptikusság és nihilizmus ütötte föl a fejét.

Az öregúr elhallgatott, valami az eszébe jutott. Lehajolt, és az egyik asztal alól különleges palack burgundi vörösbort vett elő, melynek címkéjén az 1984-es évszám állt. Ezt aztán beszéd közben nekiállt kinyitni, finoman feszegetve a régi dugót.

- Minden rosszat el lehetett mondani arról az időről. A gazdaság csigalassúsággal vánszorgott. A világ egyetlen hatalmas pöcegödör volt. A gazdaságtan megoldhatatlan rejtély maradt. A hangulat melankólikus volt. Divatba jött a változás lehetetlenségének hirdetése. Jelszónak a világvégét választották.

Semmit sem volt érdemes csinálni. Az ember éjjel tizenegykor feküdt le, a feje tele a rossz hírekkel, aztán még rémesebbekre ébredt reggel hétkor. A napok ólomlábakon vánszorogtak. Az éjszakai álmokban járvány és dögvész kísértett. Ah!

Ekkor pattant ki puhán a dugó. A már ártalmatlan 1984-es nedű hozzáférhetővé vált. Az időutazó megszagolta és bólintott.

- Nemcsak az Apokalipszis négy lovasa járta a láthatárt, hogy lecsapjon városainkra, hanem egy ötödik is, mindannyiuknál rettenetesebb: a Kétségbeesés, a vereség sötét lepleibe burkolózva, egyre a múlt tragédiáin, a jelen hibáin és a jövő gyávaságán siránkozva.

Fénylő magok helyett fekete polyvát vetve miféle aratás várt az emberre a hitetlen huszadik század végén?

Elfelejtődött a Hold, elfelejtődtek a Mars vörös tájai, a Jupiter nagy szeme, a Szaturnusz lenyűgöző gyűrűi. Eltaszítottuk magunktól a szépséget. Siránkoztunk gyermekeink komorságán, pedig a gyermekek mi magunk voltunk.

- Valóban így állt a helyzet - kérdezte csöndesen Shumway - száz évvel ezelőtt?

- Igen. - Az időutazó föltartotta a borospalackot, mintha csak abban rejlene a bizonyíték. Kitöltött belőle egy pohárba, orrához emelte, beszippantotta az illatát, aztán folytatta. - Láthatta a kor híradóit, olvashatta a könyveit. Mindezt jól tudja.

Ó, persze volt azért néhány vidám pillanat. Amikor Salk legyőzte a gyermekbénulást. Vagy az az éjszaka, amikor a Sas leszállt, és az emberiség megtette a "nagy ugrást" a Holdra. Gondolatban azonban mindenki, és többen hangosan is, tovább éltette az ötödik lovast. Néha úgy tűnt, nem sok hiányzik már a győzelméhez. Akkor aztán mindenki bús elégedettséggel vette volna tudomásul, hogy végzetes jóslatai pontosan beteljesültek. Így töltötték be önmagukat a próféciák; saját sírunkat ástuk, és készen álltunk, hogy bele is feküdjünk.

- És ön ezt nem hagyhatta - szólt az ifjú riporter.

- Tudja jól, hogy nem.

- Akkor megépítette a Toynbee-konvektort…

- Nem mindjárt. Éveken át fontolgattam a tervet.

Az öregúr elhallgatott, meglöttyintve poharában a sötét bort, belenézett, belekortyolt, lehunyta a szemét.

- Eközben én magam is fuldokoltam, keseregtem, siránkoztam magamban, azon gondolkodva: Mit tehetnék, hogy megmentsem magunkat saját magunktól? Hogy mentsem meg a barátaimat, a várost, az államot, az országot, az egész világot ettől a végzetimádattól? Nos, egyszer késő este a könyvtárban, a polcok közt keresgélve, kezembe akadt H. G. Wells régi, hőn szeretett könyve. Az ő időgépe hívott kísértetiesen, az évek távolából. Hallottam! És megértettem. Nagyon figyeltem. Aztán lemásoltam. És utaztam, vagy legalábbis elhitettem. A többi, mint tudja, már történelem.

Az öreg időutazó megitta a borát, kinyitotta a szemét.

- Te jó Isten - suttogta az ifjú riporter, a fejét rázva. - Ó, atya Isten. Ó, a csoda, a csoda…

A tömeg egyre jobban fölbolydult odalent a kertekben, a mezőkön, kint az utakon és a levegőben. Milliók vártak még mindig. Hol marad a nagy megérkezés?

- Nos hát - szólt az öregúr, kitöltve még egy pohár bort az ifjú riporternek. - Mit szól hozzál Megépítettem a gépet, miniatűr városokat, kisebb-nagyobb tavakat, tengereket. Hatalmas építményeket emeltem a kristályosan áttetsző ég háttere elé, delfinekhez beszéltem, bálnákkal játszottam, magnószalagokat hamisítottam, trükkfilmeket csináltam. Ó, évekbe is beletelt, évek verítékes munkájába és titkos előkészületekbe, mielőtt bejelentettem az indulásomat, elmentem és visszatértem a jó hírekkel!

Fölhajtották a bor maradékát. Fölmorajlott a tömeg. Mindenki a tető felé fordult.

Az időutazó leintegetett nekik, aztán elfordult.

- Most gyorsan kell cselekednie. Innentől öntől függ minden. Önnél a szalag, a friss hangfelvétel rólam. Itt van még három, más adatokkal. Ez pedig egy filmkazetta, az én művészi csalásom teljes története. És egy utolsó kézirat. Vigye, vigye mindet, adja tovább. Fiammá fogadom, meséljen el mindent az apjáról. Gyorsan!

Még egyszer a lifthez siettek, Shumway úgy érezte, a világ összeomlik alatta. Nem tudta, nevessen-e vagy sírjon, így aztán végül nagyot füttyentett.

Az öregúr is meglepetten együtt füttyentett vele, amint kiléptek odalent, és a Toynbee-konvektor felé indultak.

- Ugye megértette a lényeget, fiam? Az élet mindig hazudott nekünk! Kisfiúknak, fiatalembereknek, véneknek egyaránt. Kislányoknak, leányoknak, asszonyoknak, finoman hazudott, aztán bebizonyította hazugságai igazát. Hogy álmokat szőjünk, és eszünket, gondolatainkat, testünket és a való világot mind-mind alárendeljük álmainknak. Végül is minden csupán ígéret. Ami hazugságnak tűnik, az csupán egy születésre váró, kétségbeesett vágyakozás. Tessék. Ez így van.

Megnyomta a gombot, amely megemeli a műanyag héjat, megnyomott egy másikat, és az időgép duruzsolni kezdett, aztán gyorsan becsusszant, a konvektor ülésébe ült.

- Nyomja le az utolsó kapcsolót, fiatalember!

- De…

 

- Most arra gondol - és itt elnevette magát az öreg -, hogy ha az időgép nem más, mint csalás, és úgysem működik, akkor mire jó ez a kapcsolgatás, ugye? Azért csak csinálja. Most az egyszer működni fog!

Shumway megfordult, rálelt a kapcsolóra, megragadta, aztán fölpillantott Craig Bennett Stilesra.

- Nem értem. Hová megy?

- Nos hát, természetesen eggyé akarok válni a korokkal. Hogy csupán a múltban létezzek.

- Az meg hogy lehetséges?

- Higgye el, ezúttal meg fog történni. Viszontlátásra, maga kedves, aranyos fiatalember.

- Viszontlátásra.

- Most mondja ki a nevem.

- Mit?

- Mondja ki a nevem, és nyomja le a kapcsolót.

- Időutazó?

- Igen! Most!

A fiatalember megrántotta a kapcsolót. A gép zümmögött, fölmordult, fénylőn áradt belőle az energia.

- Ó - mondta az öregúr, lehunyva a szemét. Szája finoman elmosolyodott. - Igen.

A feje előrebukott a mellére.

Shumway fölordított, visszacsapta a kapcsolót, és előreugrott, hogy széttépje az öreget a géphez rögzítő hevedert.

Aztán egyszerre megtorpant, megérintette az időutazó csuklóját, ujjait az álla alá csúsztatta, hogy megnézze a pulzusát, és fölnyögött. Aztán sírni kezdett.

Az öregúr valóban visszautazott az időben. Úgy, hogy meghalt. Most már a múltban utazgat, mindörökre.

Shumway hátralépett, és újra bekapcsolta a gépezetet. Ha az öregúr útra kelt, hadd tartson vele a gépe, ha csak szimbolikusan is. A gép szinte együttérzőn fölzümmögött. A tűz, a ragyogó napfény ott égett a pókháló minden szálában, a műszerekben, és megvilágította a vén utazó arcát, magas homlokát. A feje mintha bólogatott volna a vibráció ritmusára, mosolya pedig, úton a sötétség felé, egy fölöttébb elégedett gyermek mosolya volt.

A riporter még egy pillanatig állt ott, keze fejével az arcát törölgetve. Aztán a gépet amúgy bekapcsolva hagyta, sarkon fordult, keresztülsétált a helyiségen, megnyomta az üvegezett lift hívógombját. Amíg várt, elővette zakója zsebéből az időutazó szalagjait és kazettáit, aztán egyenként belökte őket a fali hulladékhamvasztó nyílásába.

A lift ajtaja kinyílt, ő belépett, az ajtó becsukódott. A lift fölzümmögött, akár egy újabb időgép, és elvitte őt egy megdöbbent világba, egy várakozó világba, fölemelte egy fénylő kontinensre, az eljövendő földre, egy csodálatos, túlélő bolygóra…

Melyet egy ember hazugsága alkotott.

 

Németh Attila fordítása

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.