Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAMÓCA RECEPT-OLDALA

RECEPT LAP - ízek, tájak, diéták...


Ray BRADBURY: RITKA MŰVÉSZET, IHLET ÉS CSODA

2008.01.29

Sem túl langyos, sem túl csípős, sem túl forró, sem túl hideg nem volt azon a napon, amikor az öreg bádogtragacs utazósebességgel átzötyögött a sivatagi dombon. A kocsi lemezeinek csörömpölése arra késztette a futókakukkokat, hogy porfellegeket kavarva meneküljenek. Szörnyeteg gila-gyíkok, mintha az indián ötvösművészet műtárgyai volnának, lomhán húzódtak félre az útból: A zord mint a veszedelem elcsörömpölt és elzörgött, bele a pusztaság mélyébe.

Az első ülésen, vissza-visszanézegetve, az öreg Will Bantlin kiabált:

- Elfordul!

Bob Greenhill nagy lendülettel oldalra, egy reklámtábla mögé kormányozta a tragacsot. Azonnal hátrafordultak mind a ketten. Megpróbáltak kocsijuk ütött-kopott oldala fölött átnézni, közben a levegőben szállongó maguk verte porfelhőnek könyörögtek: - Szállj le! Szállj le! Igazán…

És a por lassan leülepedett. Éppen idejében.

- Bújj le!

Egy motorkerékpár, amely mintha a pokol mind a kilenc körének tüzét megjárta volna, robajlott el mellettük. Az olajos kormányra hajolva egy hurrikán-fickó, barázdált és ellenszenves arcú, autószemüveges, napbarnított férfi dőlt a szélnek. A motor, nyergében a férfival, zúgva tűnt el a messzeségben.

A két öreg sóhajtva felült a tragacsban.

- Isten veled, Ned Hopper - mondta Bob Greenhill.

- Miért? - kérdezte Will Bantlin. - Miért jár mindig a nyomunkban?

 Will, Willykém, légy észnél - mondta Greenhill -, hiszen mi vagyunk az ő szerencséje, az ő fejőstehenei. Miért hagyna békén bennünket, hiszen ha utánunk jön, keresztül-kasul az országban, akkor ő gazdag és boldog lesz, mi pedig szegények és bölcsek.

Egymásra néztek, kényszeredetten mosolyogtak. Amit nem adott meg nekik a világ, megadta az emlékezés. Harminc derűs évet éltek le egymás mellett, éveket erőszak nélkül, a munkát értve ezalatt. - Úgy érzem, jön az aratás - mondogatta Will, s ilyenkor, még érés előtt, eltisztultak a városból. Vagy: - Nézd, hamarosan lepottyan az alma.

Erre gyorsan elhúztak vagy háromszáz mérföldre, nehogy a fejükre pottyanjon.

Most Bob Greenhill, nagyszerűen féken tartva a robbanásokat, lassan visszafaroltatta a kocsit az útra.

- Ne csüggedj, Willy, kiskomám.

- Hol vagyok én már a csüggedéstől - mondta Will -, én már térdig járok az "akceptálás"-ban.

- Miféle "akceptálás"-ban?

- Abban, hogy egyik nap találunk egy kincsesládát, tele halkonzervekkel, de nem lesz konzervnyitónk. Másnap találunk majd ezer konzervnyitót, de egyetlen szem halat sem.

Bob Greenhill arra figyelt, hogy hogyan beszélget a motorházban magában a motor, mint az öregember, álmatlan éjszakákról, berozsdásodott csontokról, színevesztett álmokról árulkodó dörmögéssel.

- Nem tart örökké a balszerencsénk, Willy.

- Nem, de megpróbálja. Ha mi ketten nyakkendőt árulunk, ki árulja az utca túloldalán tíz centtel olcsóbban?

- Ned Hopper.

- Ha aranyba botlunk Tonopah-ban, ki regisztráltatta elsőnek a jogosultságot?

- Ned barátunk.

- Hát nem tettünk még elég szolgálatot neki, egy életen át? Hát nem mi vagyunk lemaradva, nem kellene most már valami nekünk, ami nem lesz az övé?

- Eljött az idő, Willy - mondta Robert nyugodtan vezetve. - Az a baj, hogy eddig sem te, sem én, sem Ned nem döntöttük el igazán, mit is akarunk tulajdonképpen. Átszaladtunk a kísértetvárosokon, megláttunk valamit, megragadtuk. Ned is meglátta, ő is megragadta. Csak azért kellett neki, mert nekünk kellett. Addig fogta, míg ott nem hagytuk, akkor összetépte, és jött a nyomunkba az újabb hulladékért, mint a kutya. Azon a napon, amikor tudni fogjuk, hogy mit akarunk, Ned megijed tőlünk, és örökre eltűnik. Az ördögbe is… - Bob Greenhill nagyot szippantott a szélvédő fölött beáramló tiszta levegőből.

- Ez aztán finom. Az ég. Azok a dombok. A puszta és…

Elhallgatott. Will Bantun odapillantott.

- Mi baj?

- Valamiért… - Bob Greenhill szeme kitágult, kérges kezével lassan forgatta a kormányt - le kell hajtanunk az országútról…

A tragacs átbukdácsolt a töltésen. Leereszkedtek egy poros vízmosásba, kimásztak belőle, aztán gyorsan végighajtottak egy száraz, földes félszigeten, amely uralkodott a sivatag felett Bob Greenhill, mint a hipnotizált, nyúlt, hogy kikapcsolja a gyújtást. A motorház öregembere abbahagyta panaszos dörmögését az álmatlanságról, és elaludt.

- Hát ezt mért csináltad? - kérdezte Will Bandin.

Bob Greenhill a kormányt bámulta hirtelen ihletetté változott kezében. - Úgy éreztem, hogy muszáj. Miért? - Körültekintett. Fészkelődött, hogy csontjait kényelembe helyezze, szeme elbágyadt. - Talán csak azért, hogy kinézzünk arra a földre. Jó. Ott van már egymilliárd éve az egész.

- A város kivételével - mondta Will Bantlin.

- Város? - kérdezte Bob. Megfordult, hogy megnézze. És a sivatag volt ott és a távolba húzódó oroszlánszínű dombok és a homok és messze-messze túl a fény reggeli melegségének tengerében felfüggesztve, mint egy hullámzó kép, egy város elkapkodott vázlata.

- Nem lehet Phoenix - mondta Bob Greenhill -, Phoenix kilencven mérföld. Más nagyobb hely nincs a közelben.

Will Bantlin a térképet hajtogatta a térdén, keresgélt. - Nem. Nincs más város.

- Kitisztult! - kiáltotta hirtelen Bob Greenhill.

Mind a ketten mereven kiegyenesedve álltak a kocsiban, és bámultak a poros szélvédő fölött, a szél pedig halkan sírt ráncos arcukon.

- Persze tudod, mi ez, Bob? Délibáb! Biztosan az! Megfelelő fénysugarak, atmoszféra, ég, hőmérséklet. A város valahol a horizont alatt van. Nézd, hogy vibrál, elhalványul, megerősödik. Tükröződik az égben, mint egy tükörben, és idevetítődik, ahonnan mi láthatjuk. Délibáb, isten az atyám!

- De ilyen nagy?

Bob Greenhill méregette a várost, ahogy magasabbra és szélesebbre nőtt a változó szélben, a homok távoli, lágy kavargásában. - Ez mindegyiknek a nagypapája! Ez nem Phoenix. Nem is Santa Fé vagy Alamagordo. Nézzük csak! Nem lehet Kansas City…

- Az mindenesetre túl messze van.

- Igaz, de nézd az épületeket. Óriási! A legmagasabbak az országban. Ilyen hely csak egy van a világon.

- Csak nem hiszed, hogy - New York?

Will Bantlin lassan bólintott, és mind a ketten csendben álltak, és bámulták a délibábot. És a város magasba nyúlt és ragyogott, és szinte tökéletes volt a kora reggeli fényben.

- Istenem - mondta Bob hosszú hallgatás után -, ez csodás!

- Az - mondta Will.

- De - mondta Will egy pillanat múlva suttogva, mintha attól félne, hogy a város meghallhatja - mit keres itt, háromezer mérföldre a helyétől, itt Arizónában, a Seholsincs közepén?

Bob Greenhill bámult és megszólalt:

- Ne kételkedj a természetben, Willy, barátom. Az csak ül, és kötögeti a magáét. Rádióhullámok, szivárványok, északi fény, ez mind, az áldóját, de mondjuk, egyszerűen egy nagy képet vettek föl New York Cityről, és itt hívják elő, háromezer mérföldre, egy reggel, amikor éppen egy kis üdülésre van szükségünk, éppen nekünk.

- Nemcsak nekünk. - Will átnézett a kocsi oldala fölött.

- Látod?

Megszámlálhatatlan keréknyom volt a lisztes homokban, keresztül-kasul, átlósan, a nyugodt szőnyegre nyomtatott lenyűgöző szimbólumok.

- Keréknyomok - mondta Bob Greenhill. - Százával. Ezrével. Rengeteg kocsi tért itt le az útról.

- Miért, Bob? - Will Bantlin kiugrott a kocsiból, földet ért, taposott rajta, megfordult, letérdelt, hogy gyorsan megérintse egyszerre csak megremegő kezével. - Miért, miért? Hogy lássák a délibábot? Bizony! Hogy lássák a délibábot!

- Aszondod?

- Érted, fiú?! - Will felállt, berregni kezdett, mint egy motor. - Brrrrrummmm. - Forgatta a képzeletbeli kormányt. Ráfutott egy keréknyomra. - Brrrruuuuuum! Eeeeee! Féket! Robert-Bob, tudod, mi van itt? Nézz keletre! Nézz nyugatra! Mérföldekre ez az egyetlen hely, ahol le tudnak jönni az útról, hogy leüljenek és kibámulják a szemüket!!

- A gyöngéd lelkű embereknek biztos van szemük a szépséghez…

- Szépség, a frász! Kié ez a föld? - Gondolom, az államé.

- Rosszul gondolod! A tied meg az enyém! Tábort verünk, benyújtjuk az igényt, javítjuk a tulajdont, és a törvény úgy szól, hogy a miénk. Igaz?

- Várj! - Bob Greenhill a sivatagra bámult, és a különös városra. Úgy gondolod, hogy… kisajátíthatsz egy délibábot?

- Jól beszélsz, szavamra. Kisajátítjuk a délibábot.

Robert Greenhill megállt, körüljárta a kocsit, figyelve a keréknyomokkal keresztezett földet.

- Hát lehet ezt?

- Lehet-e? Mért ne lehetne?

Will Bantun egy pillanat alatt tíz cöveket vert a földbe, és dupla zsinórral összekötötte őket.

- Ettől eddig és ettől eddig, ha aranybánya, mi ássuk ki, ha tehén, mi fejjük, ha pénztenger, mi úszunk benne!

Kotorászott a kocsiban, ládákat szedett elő, és egy nagy reklámtáblát, amelyen valamikor olcsó nyakkendőket hirdettek. Megfordította, átmázolta egy ecsettel, és betűket kezdett festeni rá.

- Willy - mondta a barátja -, senki sem fizet, hogy lásson egy megveszekedett, ócska…

- Délibábot? Húzz egy kerítést, hirdesd ki, hogy tilos, és mindenkiben viszket a kíváncsiság. Itt van!

 

REJTÉLYES LÁTKÉPET TÜKRÖZŐ DÉLIBÁB

A REJTELMES VÁROS

 

Kocsi: 25 cent, motor: 10 cent

 

- Itt jön egy kocsi. Figyelj csak! - William…

De Will futott, és felemelte a táblát. - Hé! Nézzétek! Hé!

A kocsi elrobogott, a bika ügyet sem vetett a matadorra.

Bob becsukta a szemét, hogy ne lássa lehervadni Will mosolyát. De aztán - csodálatos hang.

Fékcsikorgás. A kocsi visszafarolt. Will előreugrott, integetett, mutogatott.

- Igen, uram! Igen, asszonyom! Titkos kilátású délibáb! A rejtelmes város! Hajtson egyenesen!

A keréknyomok megsokasodtak a porban, egyszerre megszámlálni sem lehetett őket.

Óriási forró porfelhő lebegett a száraz félsziget fölött, a megérkezés hatalmas lármája, lefékeződő kerekek, becsapódó ajtók, leálló motorok zaja - sokféle kocsi jött sokfelől, és foglalta el helyét a sorban. És az emberek a kocsikban annyira mások voltak, mint csak emberek lehetnek, akik a négy világtáj felől jönnek, de ebben a pillanatban csak egyetlen dolog vonzza őket; előbb mindegyik beszél, de aztán elcsendesednek, látva, amit a sivatagban láthatnak. A szél lágyan simogatja az arcukat, lebegteti az asszonyok haját, a férfiak kigombolt gallérját. Sokáig ültek a kocsijukban, vagy álldogáltak a földnyelv szélén, semmit sem szóltak, végül egyik a másik után fordult meg, hogy távozzék.

Amikor az első kocsi kihajtott Bob és Will mellett, a nő boldogan bólogatott.

- Köszönöm! Igazán, az ott Ottawa!

- Mit mondott - kérdezte Will -, ott Ottawa vagy otthona? Egy másik kocsi gurult kifelé.

- Igen, uram! - A vezető kinyúlt, hogy kezet rázzon Bobbal. - Ahogy néztem, néztem, úgy éreztem, hogy tudok franciául. - Franciául? - kiáltotta Bob.

Mindketten gyorsan előreléptek, amikor a harmadik kocsi közeledett feléjük. Egy öregember ült a kormánynál, a fejét rázta.

- Még soha nem láttam ilyet. Az egész, a köddel, meg minden, és a Westminster-híd, jobb, mint egy képeslap, és a távolban a Big Ben. Hogyan csinálják? Isten áldja. Nagyon, nagyon hálás vagyok. Nyugtalanok lettek. Hagyták elhajtani az öreget, aztán lassan, lépésben, begurultak, végig a kis földnyelven, hogy körülnézzenek az egyre erősödő déli izzásban.

- Big Ben? - mondta Will Bandin. - Westminster-híd? Köd?

Gyengén, nagyon gyengén, mintha hallanák, de nem voltak biztosak benne, tölcsért formáltak tenyereikből a fülükhöz: nem egy nagy óra ütött hármat, ott túl a föld peremén? Nem ködkürtök hívják a hajókat, és a hajókürtök válaszolnak nekik az elveszett folyón?

- Szinte franciául beszél? - suttogta Robert.

- Big Ben? Otthon? Ottawa? Hát Ottawa az, Will?

A szél megfordult. Forró levegő perzselő hulláma tolult felfelé, változatokat pengetve valami láthatatlan hárfán. Valósággal szürke kő emlékművekké dermedt a köd. A nap aranyszobrot épített egy frissen faragott, hófehér márványemelvény körülkerített tetején.

- De hogyan… - szólt William Bandin - hogyan változhatott meg? Hogyan lehet négy-öt város? Mondtuk mi valakinek, hogy melyik várost fogja látni? Nem. Hát akkor, Bob, hát akkor?

Utolsó ügyfelükre néztek, aki egyedül állt a száraz félsziget szélén. Robert csendre intette a barátját, aztán maga is csendesen odament, és megállt a fizető vendég mögött, kissé oldalt.

Életerős, a férfikor alkonya felé járó ember volt, élénk, napbarnított arcú, jó, meleg, víztiszta szemű, formás arccsontokkal, érzéki szájjal. Olyannak látszott, mint aki sokat járt hosszú utakon egész életében, sok sivatagon át, azt a bizonyos oázist keresve. Az építészekhez hasonlított, akik járnak-kelnek a törmelékkel borított utcákban épületeik alatt, míg a vas, az acél és az üveg felszökik, hogy kitöltse az ég egy üres darabkáját. Azokhoz az építőkhöz hasonlított az arca, akik egyszerre, hirtelen megpillantják egy régi-régi álom láthatártól láthatárig húzódó tökéletes megvalósulását. Az idegen, csak félig tudomásul véve, hogy Robert és William a közelében állnak, megszólalt, csendesen és könnyedén, csodától ittas hangon, elmondva, amit látott, elszavalva, amit érzett.

- Xanadu…

- Micsoda? - kérdezte William.

Az idegen lágyan elmosolyodott, szemét nem vette le a délibábról, és halkan, emlékezetből recitálta:

 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

 örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

 

Hangja életre keltette a légkört, és a levegő körülölelte a másik két embert is, és még jobban elcsendesítette őket.

 

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyílt, illat volt a lomb

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

 öleltek napos pázsitfoltokat.

 

William és Robert a délibábra néztek, és minden ott volt, amit az idegen mondott, az aranyló porban, valami mesés közel- vagy távol-keleti zsúfoltság, minaretek, kupolák, törékeny tornyok, amelyek a Góbi-sivatag csodálatos homokfúvásából emelkedtek fel, szétszórt folyóparti kövek, amelyeket a termékeny Eufrátesz gömbölyített, Palmyra, még nem romokban, hanem ahogyan született, frissen, veretesen, még nem érintették a siető évek, egyszer csillogva a hőségben, másszor azzal fenyegetve, hogy örökre elfújja a szél.

Az idegen átszellemülten, látomásától megszépült arccal fejezte be:

 

Ritka művészet, ihlet és csoda:

 jégbarlangok és napfénypalota!

 

És az idegen elhallgatott.

Bobban és Willben ettől még mélyebb lett a csend.

Az idegen a pénztárcája után kotorászott, szeme könnybe lábadt. - Köszönöm, nagyon köszönöm.

- Már fizetett - mondta William.

- Ha több volna nálam, azt is odaadnám.

Megfogta William kezét, egy ötdollárost hagyott benne, belépett a kocsijába, még egyszer utoljára a délibábot nézte, aztán leült, indított, az arca lángolt, a szeme megilletődött volt, és csodálatos könnyedséggel manőverezve elhajtott.

Robert a kocsi után lépett, valósággal megdöbbent.

Ekkor William hirtelen kirobbant, hadonászott, kukorékolt, rugdalta a port, körbe szaladgált.

- Halleluja! A föld zsírja! Húsosfazék! Új, csikorgó cipők! Látod a teli markomat?!

De Robert megszólalt:

- Azt hiszem, nem vehetjük el. William megállt a táncban.

- Micsoda?

Robert mereven a sivatagot bámulta.

- Sohasem lehet igazán a miénk. Ott van, messze, kint. Persze a földet kisajátíthatjuk, de… Hiszen azt sem tudjuk, hogy mi ez.

- Miért? Ez New York, és…

- Voltál valaha New Yorkban?

- Mindig készültem. De nem voltam.

- Mindig készültél, de nem voltál. - Robert lassan bólintott. - Akárcsak ők. Hallottad? Párizs, Róma, London. És ez az utolsó. Xanadu. Willy, Willy, megfogtunk itt valami különös és nagy ügyet. Attól tartok, hogy nem lesz rendes dolog belőle.

- Miért, talán kirekesztettünk valakit?

- Ki tudja? A negyeddollár is sok lehet egyeseknek. Nem érzem helyesnek, hogy a természeteset természetellenesen korlátozzuk. Nézd csak meg, és mondd meg, ha nincs igazam.

William megnézte.

És ott a város már olyan volt, mint az első város, amikor az anyja vitte mint kisfiút, vonaton, kora reggel, keresztül a széles és füves mezőségen, és a város, ház után ház, torony után torony, lassan bukkant elő, hogy megnézze őt, amint közeledik. Friss volt és új volt, és régi és ijesztő és csodálatos.

- Azt hiszem - mondta Robert -, tartsunk meg egyheti benzinrevalót, a többit pedig be kellene tennünk az első perselybe. Ez a délibáb tiszta vizű patak, az emberek pedig szomjasak. Ha bölcsek vagyunk, merítünk egy csészénél, isszuk a jó hűvöset a napon, és megyünk. Ha megállunk, gátat építünk, kisajátítjuk az egész folyót…

William kibámult a suttogó, poros szélen át, megpróbálta elengedni magát, és elfogadni a magyarázatot.

- Szóval, azt mondod.

- Nem én mondom. A pusztaság mondja, itt körülöttünk. - Rendben. De én mást mondok!

Felugrottak és megperdültek.

A lejtő oldalában egy motorkerékpár állt. Rajta olajtól szivárványosan, motorszemüvegben, vörös arcán szétmázolt gépzsírral, ismerős pimaszsággal és nem titkolt megvetéssel a tekintetében, egy férfi ült.

- Ned Hopper!

Ned Hopper leggonoszabb jóindulatú mosolyát mutatta, kikapcsolta a féket, legurult a lejtőn, és megállt régi barátai mellett.

- Te… - kezdte Robert.

- Én! Én! Én! - Ned Hopper megnyomta a dudát, négyszer egymás után, hátravetette a fejét, úgy nevetett. - Én!

- Pofa be! - kiáltotta Robert. - Eltöröd, mint egy tükröt.

- Mit török el, miféle tükröt?

William megértve Robert aggodalmát, neheztelve nézett a sivatag felé.

A délibáb lebegett, reszketett, szertefoszlott, aztán, mint egy szőnyeg, megint felemelkedett az égre.

- Nincs ott kinn semmi! Miben sántikáltok? - Ned a kerékszántotta földre nézett. - Már húsz mérföldet megtettem, amikor rájöttem, hogy ti, fiúk, nem vagytok előttem. Na, mondok, ez nem szép a haverjaimtól. Hiszen negyvenhétben ők vezettek ahhoz az aranybányához, ötvenötben meg egy kockadobásért nekem kölcsönözték ezt a bringát. Annyi éve segítjük egymást, most meg titkolózni kezdenek Ned barátjuk előtt? Így aztán visszajöttem. Ott csücsültem félnapig azon a dombon. Figyeltem. - Ned távcsövet húzott elő zsíros blúzából. - Tudjátok, milyen gyerek vagyok, szájról is leolvasom a beszédet. Mese nincs! Láttam befutni a kocsikat meg a dohányt. Klassz cirkuszt csináltatok.

- Fogd be a szád! - szólt rá Robert. - Viszlát!

Ned mézesmázosan elmosolyodott. - Sajnálom, hogy távoztok. De örvendek, hogy lekoptok a tulajdonomról.

- A tiedről? - Robert és William erőt vettek magukon, és remegve suttogták: - A tiéd?

Ned fölnevetett. - Amikor láttam, hogy miben sántikáltok, fogtam és bekarikáztam Phoenixbe. Látjátok ezt a kis hivatalos papírdarabot itt, a farzsebemben?

A papír ott volt, csinosan összehajtogatva.

William kinyújtotta a kezét.

- Ne szerezz neki gyönyörűséget - mondta Robert.

Wílliam visszahúzta a kezét. - Azt akarja elhitetni, hogy regisztráltatta a kisajátítási igényt?

Ned lecsavarta a mosolyt a szemében.

- Igen. De mégsem. Ha hazudtam volna, akkor is hamarabb érnék Phoenixbe a motorommal, mint ti ezzel a bárkával. - Távcsövével a környéket vizsgálgatta. - Na, fiúk, rakjátok ki azt a kis pénzt, amit délután kettőtől kerestetek, mert akkor regisztráltattam az igényemet, és attól kezdve jogtalanul használtátok a földemet.

Robert a porba hajította az érméket. Ned Hopper tárgyilagosan szemlélte a csillogó rendetlenséget.

- Az Egyesült Államok Pénzverdéje! Még egy bikkmakk sincs ott kint, de ha hülye manuszok fizetnek érte?!

Robert lassan hátrafordult, és a sivatagba nézett. - Te nem látsz semmit?

Ned felhorkant. - Te is tudod, hogy semmit! - De mi igen! - kiáltotta William. - Mi… - William - szólt Robert.

- De Bob…

- Nincs ott semmi. Ahogy ő mondja.

Néhány kocsi hajtott be nagy motorberregéssel.

- Bocsánat, emberek, a kasszával kell törődnöm! - Ned ellépett, integetett. - Igen, uram, igen, asszonyom. Erre, erre. Beléptidíjat előre tessék!

- Miért? - William a kiáltozó Ned Hoppert nézte. - Miért tűrjük ezt el tőle?

- Várj - mondta Robert nagyon nyugodtan -, figyeld csak. Félreálltak az útból, amikor egy Ford, egy Buick és egy öreg Moon behajtott.

Esteledett. Egy dombon, kétszáz yardnyira a Rejtelmes Délibáb Város Kilátótól, William Bandin és Robert Greenhill melegítette és eszegette szerény vacsoráját, kevés szalonnát, sok babot. Ütött-kopott színházi látcsövén Robert néha a lenti jelenetet figyelte.

- Harminc ügyfele volt, amióta délután eljöttünk - jegyezte meg. - De hamarosan be kell zárnia. Még tíz percig van nap. William egyetlen szem babot bámult villája hegyén. - Mondd meg nekem: miért? Miért, hogy amikor szerencsénk van, Ned Hopper ott terem a föld alól is?

Robert a színházi látcső lencséjére lehelt, és a kabátujjával törölgette. - Azért, Will barátom, mert mi vagyunk a tisztaszívűek. Világítunk. És a gonoszok, szerte a világban, látják a dombok mögül a fényt, és azt mondják: "Nézd csak, van ott valami ártatlanság, valami ma született csecsemő!" És jönnek a gonoszok, hogy rajtunk melegítsék a kezüket. Nem tudom, mit tehetünk ellene, hacsak ki nem oltjuk a fényt.

- Ezzel azért még várnék - morfondírozott szelíden William, tenyerét a tűzhöz fordítva. - Éppen csak azt reméltem, hogy ez az idő hopp-idő lesz. Hát még mindig nem esedékes ennek a Ned Hoppernek, ennek a fehér féregnek egy villámcsapás?

- Esedékes? - Robert élesebbre igazította szemén a színházi látcsövet. - hiszen épp most csapott bele. Ó, kicsinyhitűek! William felugrott. Megosztották a távcsövet, mindegyiküknek jutott egy lencse, azon bámultak lefelé.

- Nézd csak!

És William nézett és felkiáltott: - Te híres mákvirág.

Ahá, főokos!

Mert lent, messze, Ned Hopper egy kocsi körül ugrált. Az emberek hadonásztak. Ő pénzt nyomott a kezükbe. A kocsi elhajtott. Gyengén felhallatszott Ned dühös kiabálása.

William megütődött. - Visszaadja a pénzt! Azt az embert meg majdnem megütötte. Az az öklét rázza. Ned neki is fizet. Látod, milyen szívélyes búcsúzkodás?!

- Hüühaa! - üvöltötte Robert boldogan, a fél távcsöve mögött. Lent sorra elporzottak a kocsik. Ned barátunk dühös, ugrabugra táncot járt, földhöz vágta a motorszemüveget, letépte a cégtáblát, és irtóztatóan káromkodott.

- Istenkém - elmélkedett Robert -, de jó, hogy nem hallom a jégesőt. Gyerünk, Willy!

 

Mikor William Bandin és Robert Greenhill a Rejtelmes Város útkanyarjához ért, Ned Hopper zúgott elő onnan, sistergő dühvel, mint egy rakéta. Bőgő motorjával dübörögve vágta a levegőbe a festett táblát. A tábla elsüvített, mint egy bumeráng. Épp hogy elkerülte Bobot. Ned viharos kirohanása után a tábla a földre esett, ott feküdt bénán, William azután felszedte és letisztította.

Most már leszállt a szürkület, a nap a messzi dombokra csúszott a vidék nyugodt volt és csendes, Ned Hopper elkotródott, a két ember magára maradt az elhagyott területen, az ezer keréknyomos porban, és elnéztek a homokra és a különös levegőbe.

- Ó, nem… Igen… - mondta Robert.

A lemenő nap rózsás-arany fényében a sivatag üres volt. A délibáb eltűnt. Néhány portölcsér pörgött, azután szétesett, messze a látóhatár szélén, de ennyi volt az egész,

William gyászosan nyöszörgött: - Elintézte! Ned! Ned Hopper, gyere vissza! Az istenit, Ned, tönkretette az egészet! Pukkadj meg! - Megállt. - Bob, hogyan állhatsz ott?

Robert szomorúan mosolygott. - Éppen most sajnálom Ned Hoppert.

- Sajnálod?

- Nem is látta, amit mi láttunk. Egyszerűen nem látta, amit bárki más. Egy percig sem hitt soha. És tudod, mit? A hitetlenség ragályos. Ragad az emberekre.

William a néptelen vidéket kutatta. - Ez történt csakugyan? - Ki tudja? - Robert a fejét rázta. - Egy biztos: amikor az emberek behajtottak ide, a város, a városok, a délibáb, akármi is, de itt volt. De meg se látja az ember, ha az útjába állnak. Ned Hoppernak mozdulnia sem kellett, nagy mancsával eltakarta a napot. Nyugodj bele, a színházat örökre bezárták.

- Nem tudnánk… - William habozott - nem tudnánk újra megnyitni?

- Hogyan? Hogy hozhatnál vissza ilyesmit?

Szemükkel végigkalandoztak a homokon, dombokon, néhány magányos felhőn, a szélmentes, nagyon csendes égen.

- Talán ha csak a szemünk sarkából néznénk, nem egyenesen oda, hanem elengedve magunkat, egészen könnyedén… Lenéztek a cipőjükre, a kezükre, lábuknál a sziklára, akármire.

Végül William gyászosan kimondta: - Hát mi vagyunk? Mi vagyunk a tisztaszívűek?

Robert elnevette magát. - Hát nem éppen úgy, mint a gyerekek, akik itt jártak ma, és azt látták, amit csak akartak, nem is úgy, mint azok a nagy darab, egyszerű emberek, akik a búzamezőkön születtek, és isten kegyelméből vándorolnak a világban, s nem nőnek fel soha. Mi ketten, Willy, nem vagyunk sem a világ kis gyerekei, sem a világ nagy gyerekei, mi csak életörömmel vagyunk teli. Ismerjük a reggeli levegőt az országutakon, a csillagokat, amikor felragyognak, és amikor lemennek az égen. Az a csirkefogó már régen nem tud örülni. Gyűlölöm, ha arra gondolok, hogyan hajtja motorját az éjszaka hátralévő óráiban, az év hátralévő óráiban.

Mikor mondókáját befejezte, észrevette Robert, hogy William fél szemmel, óvatosan a sivatag felé sandít.

- Látsz valamit? - suttogta óvatosan Robert. William sóhajtott. - Nem. Talán holnap… Egy magányos kocsi közeledett az országútról.

A két ember összenézett. A remény vad lángja lobbant fel szemükben. De nem tudtak mozdulni, hogy intsenek vagy kiáltsanak. Álltak ott némán, a festett táblával kezükben.

A kocsi elzúgott mellettük.

Vágyakozó pillantással fordultak utána.

A kocsi fékezett. Visszafarolt. Egy férfi, egy asszony, egy kisfiú és egy kislány ült benne. A férfi odakiáltott: - Bezártak éjszakára? William megszólalt: - Semmi értelme…

Bob közbevágott: - Úgy érti, hogy nem kell pénz. Az utolsó látogató és családja ingyen mehet! A cég költségére.

- Köszönöm, szomszéd, köszönöm! A kocsi a kilátóra kanyarodott.

William megszorította Robert karját. - Mi bajod, Bob? Becsapjuk a gyerekeket, ezt a kedves családot?

- Csitt - mondta halkan Robert -, gyere.

A gyerekek kiugrottak a kocsiból. A férfi és az asszony lassan kászolódtak ki a naplementébe. Arany és kék volt az ég és tiszta, és egy madár énekelt valahol a homokdombokon.

- Nézd! - mondta Robert.

A család felsorakozott, hogy kinézzen a sivatagba, ők ketten meg mögéjük húzódtak.

William visszafojtotta a lélegzetét.

A férfi és az asszony erőlködve meresztették szemüket a félhomályba.

A gyerekek elnémultak. Szemük kitágult, és megtelt a lenyugvó napfény pompájával.

William a torkát köszörülte. - Későre jár. Eh, már nem lehet jól látni.

A férfi válaszolni akart, amikor a kisfiú megszólalt: - Dehogy, mi nagyon jól látunk.

- De még mennyire! - A kislány felmutatott. - Ott!

Anyja és apja követték a mozdulatot, mintha az segíthetne, és segített.

- Úristen - mondta az asszony -, egy pillanatra azt hittem… De nem… Igen, ott van.

A férfi a felesége arcát fürkészte, meglátott rajta valamit, kölcsönvette és kivetítette a földre és a levegőbe.

- Igen - mondta végül -, persze, igen…

William rájuk bámult, aztán a sivatagra, aztán Robertre, de az mosolygott és bólintott.

Az apa, az anya, a fiú és a leány arca ragyogott, ahogy a sivatagot nézték.

- Jé - mormolta a lány -, igaziból ott van?

És az apa bólintott, és az arca ragyogott attól, amit látott, és ami a láthatáron még belül és a tudáson már túl volt. Úgy szólalt meg, mintha egyedül állna az erdő nagy templomában.

- Igen. És milyen gyönyörű, istenem!

William fel akarta emelni a fejét, de Robert odasúgta: - Óvatosan. Jön. Ne erőltesd. Óvatosan, Will.

És William tudta, hogy mit kell tennie.

- Odaállok - mondta - a gyerekek mellé.

Lassan átment, és megállt a kislány és kisfiú mögött. Sokáig állt ott, mint valaki két tűz melege között egy hűvös estén, és felmelegítették, és könnyebben lélegzett, és hagyta, hadd bolyongjon szeme a félhomályos sivatagban, vándorolva az áhított város felé a szürkületben. És ott, a porban, szelíden felemelkedve a földről, tornyok és csúcsos tetők és minaretek félalakjai formálódtak a szél szárnyán, ott volt a délibáb.

Érezte Robert lélegzetét a nyakán, közel, ahogy félig magában beszélve, suttogva szavalta:

 

Ritka művészet, ihlet és csoda:

 jégbarlangok és napfénypalota!

 

És a város ott állt.

És lement a nap, és feljöttek az első csillagok.

És a város nagyon tisztán látszott, és William hallotta a saját hangját ismétlődni, hangosan, vagy talán csak a maga titkos örömére

 

Ritka művészet, ihlet és csoda…

 

És ott álltak a sötétben, amíg már látni sem lehetett.

 

Kuczka Péter fordítása

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.