VÍZÖNTŐ

Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
^{(József Attila)}

A családom sorsa a beláthatatlan múltba visszanyúlóan a Dunához kapcsolódik. Az apai őseim évszázadokon át a Duna forrásvidékénél, a mai Weigheim település környékén éltek. Mivel ezen a területen a Duna még nem hajózható, 1720 körül, Ulmban, az első akkoriban is hajózható dunai városban, egy „Ulmer Schachtel” (Ulmban akkor honos, kis merülésű, de nagy felületű teherszállító dereglyefajta) fedélzetén a folyóra szálltak, hogy örökre elhagyják addigi hazájukat.

Mintegy 180 évvel ezt megelőzően az Oszmán Birodalom seregei a Duna mentén terjeszkedve elfoglalták Budát és környékét. Itt működött a Budai vilajet, a meghódított területek központja, aminek élén a budai pasa állt. A XVII. század az ezen a területen élők számára állóháborúban, kisebb határvillongások közepette telt el. A török uralom alatt Budakalász a budai szandzsák területéhez tartozott, ura a török Tavan család volt, akiknek nevét a település egyik földrajzi neve, a Taván-dűlő ma is őrzi.

A Budai vilajet az Oszmán Birodalom határa volt több, mint száz éven át. Budakalászt ez alatt az idő alatt végig lakott helyként említik a különböző történelmi források Kalaz, Kaluz, Kálóz néven.

A XVII. század első felében Európa legtöbb hatalmát a 30 éves háború kötötte le, elvonva a figyelmet az Oszmán birodalom hódításairól. A békekötés után a magyarok reménykedni kezdtek, hogy a keresztény világ végre a törökök ellen fordul, és kiűzi őket Európából.  Ez azonban csak évtizedekkel később következett be.

1683-ban az Oszmán Birodalom újabb hódító hadjáratba kezdve megtámadta Bécset. Azonban vereséget szenvedtek. Ekkor a pápa kezdeményezésére létre jött a Szent Liga. A Liga zászlajára tűzte az európai keresztény területek felszabadítását. Az első cél Buda visszahódítása volt. A török Magyarországról való kiűzése alatt a Dunának fontos szerep jutott a csapatok és az utánpótlás szállításban. 1686. szeptember 2-án Budát visszafoglalta a Szent Liga.

A felszabadító háború alatt a Buda menti kis település, a mai Budakalász, teljesen elnéptelenedett. A lakosság elmenekült, aki nem tudott elmenekülni, meghalt. „A lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határát évről-évre megművelje, átvette uralmát a természet. A falvak elpusztultak, ember és háziállat elhagyta a tájékot futva, menekülve. Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett. Emberi lakóhelynek nyoma sincs, az utasok első uralkodó benyomása a borzasztó elhagyatottság érzete.” (Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet)

A török Tavanok után Budakalász területe a Wattay család birtokába került, akik munkaerő hiányában nem tudták birtokaikat kihasználni, ezért természetesen támogatták, hogy a kihalt területen először néhány tucat szerb menekült család telepedjen le.

„Kalász, Pest-Pilis megye, rácz-német falu, Budához északra másfél mfd., Erdeje nagy, s benne legelője bőséges, szőlőhegye, réte, szántófölde sok. Földes urai a Vattay örökösök” (In: Vályi András: Magyar országnak leírása. Buda, 1796-1799.)

A Wattay család a Dunán hajómalmokat működtetett. Szintén a parton hatalmas gabonatárolójuk volt. A gabonát és az abból őrölt lisztet a Dunán szállították. A hajómalmok a XIX. század végéig őrölték a település gabonáját. Az őrléshez a malomköveket a helyi bánya adta.

1689. augusztus 11-én jelent meg az „Inpopulationale Patens” a németek Magyarországra költőztetéséről. A betelepítési folyamat több évtizeden át zajlott.

A pátens hatására indultak útjukra az őseim sok ezer tásukkal együtt az ismeretlen felé a Duna forrásától számított első hajózható településről, Ulmból Regensburgon, Passaun, Linzen, Bécsen, Pozsonyon át Magyarország felé. Az út nagyon hosszú és viszontagságos volt. A megérkezők több hullámban Magyarország sok településén találtak otthonra.

A Magyarországra betelepített német eredetű lakosságot általában egyöntetűen sváboknak nevezzük. Az elnevezés Svábföld (németül: Schwaben) nevéből ered, ami Németország egyik történelmi, nyelvi, etnikai területe, nagyjából a mai Baden-Württemberg tartományt és Bajorország nyugati, valamint Svájc északi, „német” részét, valamint Liechtensteint foglalja magában. A területén található a Duna forrásvidéke is. Az őseim valóban ezen a területen éltek, innen indultak el. Valóban svábok voltak.

Utazásuk végén a Duna mellett maradtak: az akkor csak néhány szerb család által lakott Kalászon. A kihalt település újra benépesült.

A Wattay család örömmel fogadta a lakosságszám növekedését. Az újra feléledt faluba néhány magyar család is visszatért.

Budakalász (akkori nevén: Kalaz) a XVIII. század elejétől többnemzetiségű településsé vált. A szerb családok a főtéri szerb templom környékén, valamint a domboldalon halmazos jelleggel telepedtek meg, a németek főleg a főutcán laktak.

A szerbek többnyire szőlő- és gyümölcstermesztésből éltek. A svábok fő megélhetését az állattenyésztés és a szántóföldi gazdálkodás adta, valamint iparosok, mesteremberek (ács, kőműves, szabó, hentes, mészáros) és boltosok, vendéglősök voltak. A település elhelyezkedéséből adódóan az itt élők foglalkoztak halászattal, és a nádlás jogát is megkapták.

A Budakalász területe nagyon változatos: a Dunakanyar kapujában, a Pilis lábánál, nyugatról egy félkör alakú hegykoszorúval védve 15 négyzetkilométeren helyezkedik el. A település részei a Duna, a Dunában a Lupa-sziget, a Duna-part, az ártér, az ősi Duna-meder sík lapályán a kitűnő szántóföldek, a dús legelők, az édes gyümölcsöket és szőlőt termő napsütötte domboldalak, a bükk- és tölgyerdők is. A területet átszelő patakok a Dunába folynak. Így az itt élők a gazdálkodás szinte minden területén tevékenykedtek: a már említett szőlő- és gyümölcstermesztés, a szántóföldek művelése és az állattenyésztés mellett halásztak, vadásztak, gombásztak, vadgyümölcsöket, gyógynövényeket gyűjtöttek.

Az itt otthonra talált svábok pedig ki is használtak minden lehetőséget, rengeteget dolgoztak, takarékosak voltak, így szépen gyarapodtak anyagiakban és lélekszámban is.

Jellemzően a helyi mészkőből építkeztek. A padlót a helyi agyaggal tapasztották. A házakat a Duna árterén aratott náddal, később a módosabbak égetett cseréppel fedték. A tetőácsoláshoz kitűnő fát adtak a helyi erdők. A lakóházak többsége az utcára merőlegesen, a telek határára épült. A település sváb részére a fésűs beépítés volt a jellemző.

A házak többnyire a magyarok házaihoz nagyon hasonló hosszúházak voltak nyeregtetővel, nyitott tornáccal, a tornácról több bejárattal. A lakóház hosszan benyúlt a telekbe. Az utca felől sorban először az utca felé ablakos tisztaszoba állt, mögötte a konyha, aztán még egy szoba, majd a kamra. Ezután, többnyire egy tető alatt a lakóhelyiségekkel, következtek a főbb melléképületek: az istálló, a pajta, a kocsiszín. A falak kívül fehérek voltak. Később a módosabbaknál megjelent a homoksárga külső falfestés fehér díszítéssel, a homlokzati fal tetejének közepén az építés évével és a gazda nevének kezdőbetűivel. A helyi követ használták a lábazatok, támfalak, kerítések, kapuoszlopok építéséhez.

A gazdák többségének az udvarán állattartó ólak, présház, borospince is volt. A helyi viszonyokat kihasználva a borospincét sokan a domboldalba vájva építették meg. Vagy a domboldalba mélyített pincében, vagy a földbe ásott veremben tárolták a krumplit, zöldséget.

A helyi hentesek, vendéglősök jégveremmel is rendelkeztek. A télen a Duna jegéből kivágott hatalmas jégdarabokat raktározták el szalmával, náddal lefedve, hogy nyáron azzal hűtsék a húst.

Az udvarokon többnyire „szumekhuhl” (Sommerküche = nyári konyha) is épült, amit főleg nagyobb munkáknál (disznóvágás, befőzés, savanyítás) használtak. Minden házhoz tartozott konyhakert is. 

Az 1827. VII. törvénycikk alapján elrendelt országos összeírás a településen már 102 szerb, 69 német, 7 magyar, 3 szlovák, 1 zsidó családot talált.

A XIX. század közepén tovább gazdagodott a lakosság összetétele. Kertészettel foglalkozó bolgárok telepedtek le itt, és a kőbányászat fejlődésének hatására olasz kőfaragók költöztek a településre.

A kibányászott, faragott köveket a Dunán szállították a folyamatosan fejlődő Pestre és Budára. Kalászi mészkőből épültek a főváros legmonumentálisabb épületegyüttesei: az Országház, a Bazilika, az Operaház, a Szépművészeti Múzeum, a Citadella. Ezt a követ használták a Műegyetem központi épületéhez is.

Ha nem is ilyen mennyiségben, de helyben is szükség volt a kőre és más építőanyagokra, valamint az ügyes kőfaragókra, építőmesterekre. Először a főtéren álló szerb ortodox templom készült el, majd a svábok is felépítették a főutcán a saját templomukat.

A Duna sokat adott a településnek: a település sík része az egykori Duna-mederből alakult ki a Duna hordalékából létrejött kitűnő szántóföldekkel. A Duna adta az építkezéshez a kavicsot, homokot. A Dunán hajózhattak, szállíthattak, halászhattak az itt lakók.

De sokat el is vett a folyó a századonként egyszer-kétszer előforduló pusztító áradásokkal. A XIX. század végén akkora árvíz öntötte el a települést, hogy nem csak az árteret és a szántóföldeket árasztotta el, de elérte a főutcát is. Összedőltek, életveszélyessé váltak a házak. Le kellett bontani a javíthatatlanul megrongálódott katolikus templomot is.

Komoly csapás volt a szintén ebben az időben megjelenő filoxéra járvány is, ami elpusztította a helyi szőlőket, véget vetett a helyi (kadarka alapú) vörösborkészítési kultúrának.

Budakalászon a magyar falvak átlagához képest sokkal hamarabb kezdődött a komolyabb iparosodás. A falu lakosságának a XIX. század végén új megélhetési lehetőséget biztosított, hogy a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság 1886-ban elkezdte az elővárosi vasút kiépítését, aminek a munkálatait helyi lakosok is végezték. A településen áthaladó egy sínpáros gőzvasút 1888. augusztus 17-étől működött. 

1900-ban megalakult a Neubauer és Sárkány textilipari gyár, aminek az első világháború kitörése jócskán megnövelte a termelését, mivel a gyár főleg kötszereket és sebkötöző vattákat készített. Az első világháború után felépült Klinger Henrik kendert és lent feldolgozó üzeme, a későbbi Lenfonógyár, ami majdnem az egész XX. században a település egyik legfőbb munkaadója volt. Tovább működtek a kőbányák és kőtörők is. Ezekben a XX. század elején már több, mint 500-an dolgoztak. Az ipar 1910-re már a lakosság 52%-ának biztosított munkát.

A II. világháború előtt hivatalnokok, munkások költöztek az ország minden részéből Budakalászra. Létrejött a Duna-part és a vasút közötti sík területen a jómódú fővárosiak villáiból Szentistvántelep. A Duna-parton és a Lupa-szigeten (a terület ártér jellege miatt jellemzően lábakon álló) nyaralók épültek. 

A folyamatosan fejlődő településen már a XIX. század végén működött postahivatal. A XX. század elején felépült a főtéren a községháza. 1903-ban megnyitotta kapuit a gyerekek előtt az akkoriban szokatlanul nagy, modern, emeletes általános iskola és mellette a „Népház” (kultúrház, ma az iskola tornaterme). Sőt, az iskolán kívül a század első évtizedében, akkoriban úttörő módon, két kisdedóvó is létesült a gyárakban dolgozó munkásnők gyermekei számára. 1907-ben felszentelték a dunai árvíz által lerombolt sváb templom helyén épült új katolikus templomot. Bevezették Budakalászra a villanyt, sőt a távbeszélőt is. A fontosabb utcák macskaköves burkolatot kaptak.

A helyi svábok közben megőrizték nyelvüket, ápolták hagyományaikat. A sváb férfiak többsége ekkor már „több lábon állt”: ipari munkát vállaltak a helyi gyárakban, a kőbányában, a Duna-parti téglavetőben vagy Budán a hajógyárban, gázgyárban, de közben szorgalmasan művelték a földjeiket is.

Budakalászra a két világháború között komoly társadalmi és kulturális élet volt jellemző. A fiataloknak az egyház szervezett egyesületet. A település népszerű sváb fúvószenekara ma is működik. Volt Ipartestület, Önkéntes Tűzoltó Testület, futballcsapat. A tanítók előadásokat, színdarabokat rendeztek a helyi Népházban. 1926-tól mozija is volt a településnek, ahol vándor színtársulatok is felléptek. A Dunán vízitúrákat szerveztek. Eveztek, úsztak.

A II. világháború alatt a település domboldalában, az addigi gyümölcsösök helyére ütegállásokat építettek. A lakosság Budapest közelsége miatt az átlagos falvaknál sokkal többet szenvedett a támadásoktól, bombázásoktól. A két világháború áldozatainak helyi emlékműve a katolikus templom kertjében áll.

A világháború végének azonban nem egyformán örülhetett minden kalászi lakos. A potsdami konferencián megállapodás született arról, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon élő német lakosságot „szervezett és humánus módon” át kell telepíteni Németországba. Magyarországon a 12330/1945 ME. rendelet értelmében kitelepítésre ítéltek mindenkit, aki az 1941. évi népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.

Több mint ezer budakalászi svábnak kellett elhagynia az otthonát. Ez a népcsoport több száz éve élt itt. Ők maguk a település és az ország lakosságának szerves részét képezték. Ide kötötte őket minden, amit nem csak ők, hanem a szüleik, nagyszüleik, távoli őseik szorgos munkával, tudással, szeretettel felépítettek. Nem csak tárgyi javaikat kellett itthagyniuk, de a történelmi, kulturális, társadalmi értékeket is, amiket a település más nemzetiségeivel békés együttélésben, barátságban, összetartozásban hoztak létre.

A kitoloncolt budakalászi svábok egy-egy batyuval, a magyar Himnuszt énekelve indultak útnak a teljes ismeretlenbe 1946. február 22-én. Nem önszántukból, mint egykori őseik 250 évvel korábban Ulmból, hanem fegyverekkel kényszerítve.

A dédszüleim nem bírták ki ezt a csapást. Meghaltak az úton.

Azok, akik odaértek, először gyűjtőtáborokba kerültek. Később szétszórták őket egész Németország területén. Aztán volt, aki Svájcba, sőt, Amerikába vándorolt, hiszen Németországhoz semmiféle módon nem kötődtek.

Néhányan maradtak csak a településen a svábok közül. Ők a mai napig minden február 22-én megemlékeznek a tragédiáról.

De a település a svábok elhurcolása óta teljesen átalakult. A Dunán évszázadokkal ezelőtt ideérkezett sváboknak a kitelepítés után született utódai, ahogy én is, már nem egy nemzetiségi közösségbe érkeztek, hanem egy Budapest agglomerációjához tartozó, tulajdonképpen „alvó” községbe (2009 óta városba), ami mára szinte teljesen elveszítette mezőgazdasági jellegét és iparának nagy részét is. A lakosság többsége a fővárosban dolgozik, csak aludni jár ide.

A „kitelepítés” fedőnevű emberiség elleni bűntettet pedig elfelejtette a világ.

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

(József Attila: A Dunánál)