VÍZÖNTŐ

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
(Kosztolányi Dezső)
 

Néhány éve édesapám kórházba került. Akkor már régóta nagyon beteg volt. A kórházban egyre romlott az állapota. Szóltak, hogy vigyük be az anyakönyvi kivonatát. Hogy miért kell a haldokláshoz anyakönyvi kivonat, nem tudom, de engedelmes emberek lévén, rábólintottunk.

Az anyakönyvi kivonat azonban nem került elő. Pedig apukám a 30 évvel ezelőtti villanyszámlától kezdve a Rakéta porszívó már alig olvasható használati utasításig igazán minden "iratot" megőrzött.
 

Kérelmeztünk hát egy másolatot a Hivataltól.

Ennek köszönhetően tudtuk meg, hogy mi nem létezünk.

Aztán felszólítottak minket, hogy azonnal kérjünk új személyazonosító és mindenféle más iratot, mert nem az a nevünk, ami. Nem csak a szüleimet nevezték át, de horribile dictu, a gyerekeimet is, akik egyébként nem az én vezetéknevemet viselték, hanem az apjukét.

Szerencsére az édesapám semmit nem tudott meg ebből az agyrémből. Már egy másik világban volt, amikor mi harcolni kezdtünk.

Először is nem értettünk semmit. Hogy történhetett mindez? Miért?

De ennél sokkal fontosabb volt, hogy a hivatalnok azt állította: ha 3 napon belül nem nevezzük vissza az egyik gyerekemet, akkor örökre úgy marad, mert 3 nap múlva eléri a nagykorúságot. Ne keress ebben logikát! Nincs. Gondosan memorizáltam a tennivalókat, aztán kitöltöttem az űrlapokat, befizettem az illetéket, és a teljesen törvényesen az apja nevére anyakönyvezett gyerekemnek a legfőbb hatalmaktól nem kevés pénzért névváltoztatást kértem, hogy a mindig is viselt saját nevét viselhesse. Ezt a vicces eljárást végigcsináltam a másik gyerek és önmagam esetében is.

Közölték, hogy édesanyám számára ez sem járható út, mivel nincs arra mód, hogy egy ember valamilyen más -né legyen, mint a(z akkor már elhunyt) férje vezetékneve. Tessék tudomásul venni 75 évesen, hogy Eddig Winterné voltál, de hirtelen özvegy Schupkégelné lettél! Ez a törvény. Fellebbezésnek helye nincs.

Miután elértük azt az érdekes állapotot, hogy családunk minden tagja különböző vezetéknévvel bírt, a nyomozásra összpontosíthattunk végre.

Az apai őseim száz százalékos svábok. A török uralom után, Mária Terézia betelepítési politikájának folytán, a XVIII. század elején kerültek Magyarországra. Az évszázadok alatt a magyarság szerves részévé váltak.

Nem is olyan régen volt egy II. világháború, aminek zárásaképpen a Szövetséges Hatalmak egészen "furcsa" (a furcsa szó helyett ide egészen mást írnék) döntéseket hoztak. A fasiszták által az emberiség ellen elkövetett bűntetteket úgy gondolták jóvátenni, hogy minden németet bűnösnek kiáltottak ki. Mivel Magyarország a fasiszta Németország "utolsó csatlósa" volt, az itteni svábok jártak a legrosszabbul. A potsdami egyezmény szerint a magyarországi svábok elleni bosszút a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (Allied Control Commission) irányította.

A fiatal, munkaképes korú svábokat Szibériába hurcolták kényszermunkatáborokba. Kevesen élték túl. Kevesen kerültek vissza. Akik mégis, azok közül többen "vicces" módon Romániába vagy más, egykor Magyarországhoz tartozó, de addigra már más ország részét képező területekre.

Az öregeket, gyerekeket, betegeket marhavagonokba zsúfolták úgy, hogy a 300 év szorgalmas, becsületes munkájával létrehozott javaikból egy batyunyi élelmet vihettek magukkal. Aztán elindították őket a rommá bombázott, koldus, lakhatatlan Németország felé.

Ezek az emberek semmit nem tudtak Németországról. Több száz éven át minden ősük Magyarországon élt. A német nyelvet sem beszélték, csak a német egy 300 évvel korábbi változatából kifejlődött saját, a németek számára érthetetlen sváb nyelvüket. Németországban táborokba zárták őket, majd évekkel később teljesen véletlenszerűen szétszórták a számukra vadidegen ország különböző területein.

Ezek az intézkedések azokra vonatkoztak, akik az 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek vallották magukat. Az őseim ebbe a csoportba tartoztak. Furcsa módon azonban az édesapám és a bátyja itt maradtak, miközben a közeli rokonaik Szibériába és német táborokba kerültek. Sosem gondolkodtunk a miérten.

A névátírás után kiderült, hogy az informatika keze betette a lábát a magyar bürokráciába is. Valahol, valamikor keletkezett egy olyan szabály, hogy a levéltárak anyagait, az anyakönyveket és más hivatalos iratokat digitalizálni kell. Hogy mindez hogyan és hány éven át ment végbe, nem tudom. Amit ki tudtunk nyomozni: valamikor valaki talált egy alig olvasható, kézzel írt feljegyzést arról, hogy két kisgyerek vezetéknevének megváltoztatását kérik. Egy olyan család "fogadta örökbe" őket, akik valami okból hiányoztak abból az 1941-es népszámlálásból, ezért hiányoztak a bosszúállás véres listájáról is. 

Az elfeledett kérelem elérte a célját: a két kisgyerek nem került fel egyik marhavagonra sem. Ezután az iratnak mindenféle más következmény nélkül nyoma veszett. A két gyerek soha nem tudott róla. A születési nevükön élték le az életüket, haltak meg, nyugszanak. 

Azonban a digitalizálás gigászi munkáját végző valaki megtalálta azt az akkor már több, mint 70 éves, alig olvasható papírlapot, és kötelességtudóan átírta az elektronikus nyilvántartásban a vezetékneveket úgy, hogy erről nem szólt az égvilágon senkinek.

Soha nem derült volna ki ez az egész, ha nem folyamodunk azért az anyakönyvi kivonatért.

Hogy azt mi módon hozták össze a hivatalnokok, hogy az apjuk vezetéknevét viselő gyerekeim is arra a számomra ismeretlen, a múltban élt sváb család nevére kerültek, az sosem fog kiderülni.

Sok ügyintézés, kérvény, utánajárás, elpocsékolt pénz árán visszakaptuk a nevünket. Hab a tortán, hogy pár év múlva "méltányosságból" még az anyukám is. Nem kell majd X László mellett Y Lászlónéként töltenie az örökkévalóságot a közös sírkő alatt.

A bürokrácia malmai pedig tovább őrölnek lassan és teljesen kiszámíthatatlanul.