Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

EMBERMESÉK


Isaac ASIMOV: A HALHATATLAN KÖLTŐ

2008.01.30

- Na igen - mondta dr. Phineas Welch -, vissza tudom hozni a nagy halottak szellemét.
Kicsit részeg lehetett már, különben valószínűleg nem mondta volna ezt. Persze a szokásos karácsonyi bulin teljesen rendjén való, ha valaki kicsit részeg.
Scott Robertson, az iskola fiatal angoltanára a poharát nézegette, majd körülpillantott, vajon nem hallgatják-e ki őket.
- Tényleg, dr. Welch?
- Komolyan. És nem csak a szellemüket. A testet is vissza tudom hozni.
- Én nem merném állítani, hogy ez lehetséges - mondta Robertson kimérten.
- Miért nem? Az anyag egyszerű temporális transzferálása.
- Időutazásra gondol? De ez eléggé… hm… szokatlan.
- Nem az, ha tudja, hogy kell csinálni.
- Nos, hogy kell, dr. Welch?
- Gondolja, hogy elmondom? - kérdezte komolyan a fizikus. Tétova mozdulattal újabb italért nyúlt, de nem talált. - Visszahoztam néhányat - mondta. - Archimédeszt, Newtont, Galileit. Szegény fickók.
- Nem volt jó nekik itt? Az ember azt hinné, el voltak ragadtatva a modern tudománytól.
- Ó, ezzel nem volt baj. El voltak ragadtatva. Különösen Archimédesz. Azt hittem, megbolondul az örömtől, mikor egyet-mást elmagyaráztam neki, hajdan fölszedett görög tudásommal, de nem… nem…
- Mi volt a baj?
- Egész más kultúra. Az életmódunkat nem tudták megszokni. Magányosak lettek és riadtak. Vissza kellett küldenem őket.
- Nagy kár.
- Az. Nagy elmék, de nem rugalmas elmék. Nem egyetemesek. Így hát megpróbálkoztam Shakespeare-rel.
- Micsoda? - kiáltott fel Robertson.
Ez már közelebb állt hozzá.
- Ne kiabáljon, fiam - mondta dr. Welch. - Nem vall jó modorra.
- Azt mondta, visszahozta Shakespeare-t?
- Azt. Olyanra volt szükségem, aki egyetemes gondolkodású, aki eléggé ismeri az embereket ahhoz, hogy évszázadokra saját korától is képes együtt élni velük. Shakespeare ilyen volt. Megkaptam az autogramját. Emlékül, tudja.
- Magának? - meresztett nagy szemeket Robertson.
- Itt van. - Welch végigtapogatta mellényzsebeit. - Á, megvan.
Kis névjegykártyát nyújtott át a tanárnak. Egyik felén ez állt: L. Klein és fiai, vaskereskedés nagyban. A másik oldalán kusza betűkkel ez volt írva: Willm Shakesper.
Robertsonban szörnyű gyanú ébredt:
- Hogy nézett ki?
- Nem úgy, mint a képeken. Kopasz és ronda bajsza van. Rossz kiejtéssel beszélt. Elmondtam neki, hogy színdarabjait milyen nagy becsben tartjuk és hogy ma is rendszeresen előadjuk. Pontosabban azt mondtam, hogy ezek a legnagyszerűbb darabok az angol nyelvű irodalomban, de lehet, hogy az egész világirodalomban.
- Nagyszerű, nagyszerű - mondta lélegzetvisszafojtva Robertson.
- Mondtam, hogy a darabjairól kötetszám írják a kommentárokat. Persze látni akart egyet, így hát vittem neki a könyvtárból.
- És?
- El volt bűvölve. Természetesen némi gondot okoztak neki a mai kifejezések meg az utalások az 1600 óta történt eseményekre, de segítettem neki. Szegény fickó. Nem hiszem, remélt-e valaha is ekkora megbecsülést. Folyton azt mondogatta: Kegyes az Úr! Mit ki nem lehet facsarni a szavakból öt évszázad alatt! Vélné az ember, egy felmosórongyból egész folyót!
- Ilyet ő nem mondana.
- Miért nem? Olyan gyorsan írta a darabjait, ahogy csak lehetett. Szorították a határidők, mondta. A Hamletet nem egész hat hónap alatt írta meg. A sztori régi, ő csak leporolta kissé.
- Mindig ezt teszik a régi nagyokkal. Egy kicsit leporolják - mondta az angoltanár méltatlankodva.
A fizikus nem figyelt rá. Néhány lépésnyire a bárpulton érintetlen koktélt fedezett fel és oda igyekezett.
- Elmeséltem a halhatatlan költőnek, hogy még Shakespeare-szemináriumaink is vannak.
- Az egyiket én vezetem.
- Tudom. Be is írattam őt a maga esti tanfolyamára. Senkit sem láttam még, aki ennyire kíváncsi volt, mit gondol róla az utókor, mint ez a szegény Bill. Komolyan készült rá.
- Beíratta Shakespeare-t az én szemináriumomra? - motyogta Robertson.
A gondolat még ilyen részeg fantazmagóriaként is megrendítette. Valóban részeg fantazmagória volt? Kezdett derengeni előtte egy kopasz férfi, aki olyan furcsán beszélt…
- Természetesen nem a saját nevén - mondta dr. Welch. - Ne is törje a néven a fejét. Hiba volt és kész. Nagy hiba. Szegény fickó.
Végre megkaparintotta a koktélt és a fejét csóválta.
- Miért volt hiba? Mi történt?
- Vissza kellett küldenem 1600-ba! - kiabált méltatlankodva dr. Welch. - Mit képzel, mennyi megaláztatást képes egy ember elviselni?
- Milyen megaláztatásról beszél?
Dr. Welch fölhajtotta a koktélt.
- Maga szerencsétlen fajankó, maga megbuktatta!


Veres Mihály fordítása
(Népszava Kalendárium 1984)