Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

SZAMÓCA RECEPT-OLDALA

EMBERMESÉK


SZABÓ LŐRINC: KÜLÖNBÉKE

2021.05.14

Ha tudtam volna régen, amit
          ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
          milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
          ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
          volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
          más fiai,
azt hittem, lehet a világon
          segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
          ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
          megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
          fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
          az undorom,

egyre jobban bírom az évek
          förtelmeit,
és az idő és a közöny már
          fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
          egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
          minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
          az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
          valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják
          a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
          mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
          és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
          hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
          az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
          csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,
          nem szomorú,
s minden dolgok apja valóban
          a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,
          az életet,
mint reménytelen lepratábort
          vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
          hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
          volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
          akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
          türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
          a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
          csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
          pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
          verset irok

s a leprások közt fütyörészek
          és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
          a gyerekeket.