VÍZÖNTŐ

Sohasem fogunk kijutni a világűrbe. Sőt a földönkívüliek sem fognak leszállni a Földön - legalábbis többé már nem.
Ne higgyék, hogy a pesszimizmus mondatja ezt velem. Tény, hogy az űrutazás lehetséges; a földönkívüliek pedig már jártak itt. Tudom, hogy így történt. S lehetséges, hogy az űrben világok milliói között már most is űrhajók sokasága cikázik, de mi sohasem csatlakozhatunk hozzájuk. Ezt is tudom. És mindez egy képtelen félreértés miatt.
Ezt el kell, hogy meséljem.
A dolog valójában Bart Cameron tévedése miatt történt, ezért, hogy történetemet megérthessék, meg kell ismerniük őt. Ő az Idaho állambeli Twin Gluch seriffje, én pedig a helyettese vagyok. Bart Cameron türelmetlen ember, és még a szokásosnál is türelmetlenebbé válik, ha éves jövedelemadójának kiszámolásáról van szó. Tudják, amellett, hogy ellátja a seriffi hivatalt, érdekeltségei vannak egy áruházban, vett néhány részvényt egy birkafarmhoz, kiveszi részét egy kohászati üzemből, van egy panziója a hadirokkant veteránok számára és még néhány ehhez hasonló dologban is benne van. Ezáltal az adó kiszámítása természetesen egy kissé bonyolulttá válik. Persze jobban járna, ha tartana maga mellett egy adószakértőt, de ő ragaszkodik hozzá, hogy mindent maga csináljon, és ez megkeseredett emberré tette. Április tizenhetedikére szinte teljesen megközelíthetetlenné vált.
Ezért sajnálatos, hogy az a repülő csészealj pont 1956. április 14-én szállt le a Földön.
Láttam, ahogy megtörtént. Székem a seriff-iroda falához volt támasztva, én pedig az ablakon át a csillagokat bámultam és túl lustának éreztem magam, hogy visszamenjek az újságomhoz, így azon gondolkodtam, mi lenne jobb, leengedni a függőágyamat és lefeküdni, vagy tovább hallgatni Cameron folytonos szitkozódását, amint vagy százhuszonhetedszer nézi át a számoszlopait.
Először hullócsillagnak véltem, de azután a fénysáv egyik része elvált társától és hang nélkül, lágyan ereszkedett lefelé. Egy száraz lehulló falevél is hangosabban érne földet, mint ez. Két férfi lépett ki a járműből.
Meg sem bírtam mukkanni. Levegőt sem véve, mozdulatlanul ültem ott, de szemeim majd kiugrottak a helyükből. És mégis, én csak ültem ott egyetlen hang nélkül.
És Cameron? Ő fel sem nézett.
Kopogás hallatszott. Feltárult a bejárati ajtó és a repülő csészealj két utasa lépett be a szobába. Ha előtte nem látom a cserjésben leszálló repülő csészealjat, azt hihettem volna, hogy egyszerű városi polgárok csupán. Szénfekete-szürke öltönyt, fehér inget és gesztenyebarna, széles nyakkendőt viseltek. Fekete cipőjük és szintén fekete, széles karimájú kalapjuk volt. Az arcbőrük sötét, hullámos hajuk fekete, a szemük pedig barna volt. Körülbelül öt láb magasak lehettek és az arcukon komoly kifejezés ült. Nagyon egyformán néztek ki.
Istenem, úgy megrémültem!
Cameron viszont az ajtó nyitódására épp, hogy csak felpillantott és összeráncolta a szemöldökét. Feltételezem, hogy ha a jövedelemadója nem foglalja le minden gondolatát, halálra röhögte volna magát ilyen ruhák láttán itt, Twin Gulch-ban, de így még csak el sem mosolyodott.
- Mit tehetek magukért, emberek? - kérdezte és kezét oly mozdulattal helyezte a formanyomtatványokra, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon: kevés elfecsérelni való ideje van.
Az egyik idegen előrelépett.
- Már hosszú ideje megfigyelés alatt tartjuk az önök népét - mondta, minden egyes szót óvatosan, szájával gondosan megformázva ejtett ki.
- Az én népemet? - kérdezte Cameron. - Nekem csak egy feleségem van. Mi a baj vele?
- Ezt a területet elszigeteltsége és békés mivolta miatt választottuk ki az első kapcsolatfelvétel színhelyéül - folytatta a fickó. - Úgy tudjuk, hogy itt maga a vezető.
- Én vagyok a seriff, bökje ki nyugodtan, ha erre gondol. Mi a baj?
- Rendkívül körültekintően jártunk el öltözködési módjuk kiválasztásánál és megjelenésük magunkra öltésénél.
- Ez az én öltözködési módom? - Cameron először mérte végig alaposan a látogatókat.
- Igen, ez az ön társadalmi osztályának domináns öltözködési módja. Megtanultuk az önök nyelvét is.
Végre világosság gyulladt Cameron fejében.
- Barátaim, önök ugye külföldiek? - kérdezte.
Cameron nem rajongott túlságosan a külföldiekért, a katonaidején kívül sokkal nem is találkozott, de ha ilyesmi megesett, igyekezett tisztességesen viselkedni velük szemben.
- Külföldiek? - kérdezte a repülő csészealj utasa. - A szó szoros értelmében. Mi arról a vízzel borított helyről érkeztünk, amit az önök népe Vénusznak hív.
(Addigra már alig bírtam nyitva tartani a szememet, de ez a bejelentés azonnal magamhoz térített. Hiszen láttam a repülő csészealjat. Láttam, amint földet ért. Hinnem kell nekik! Ezek az emberek - vagy akárkik - a Vénuszról jöttek.).
Ám Cameronnak a szeme sem rebbent.
- Rendben van - mondta. - Ez itt az Amerikai Egyesült Államok területe. Itt mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik fajra, világnézeti meggyőződésre, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Állok szolgálatukra. Miben lehetek a segítségükre?
- Szeretnénk, ha azonnali intézkedéseket tenne arra vonatkozóan, hogy az Amerikai Egyesült Államok, ahogy ön ezt a területet hívta, legfontosabb emberei ideutazzanak és megkezdhessük a tárgyalásokat az önök népének hatalmas szervezetünkhöz való csatlakozásáról.
Cameron elvörösödött.
- Még hogy a mi népünk csatlakozik az önök szervezetéhez! Mi már az ENSZ-nek és még az ördög tudja minek is a tagjai vagyunk. És hogy hívjam ide az Elnököt, mi? Azonnal? Twin Gulch-ba? Sürgős üzenetet küldjek neki?
Rám nézett, azt várva, hogy mosollyal díjazom az elhangzottakat, de én teljesen letaglózva bámultam.
- Ajánlott is elég lesz - felelte az egyik idegen.
- A Kongresszusnak is küldjek egyet? És a Legfelsőbb Bíróságnak is?
Cameront elöntötte a düh. Öklével jövedelemadó nyomtatványaira csapott és úgy üvöltötte:
- Úgy látom, önöknek nincs segítségre szükségük, nekem pedig semmi kedvem, hogy a drága időt holmi jöttment, okoskodó paprikajancsikra pazaroljam, akik ráadásul még külföldiek is. Ha nem takarodnak azonnal a fenébe, csendháborításért letartóztatom és úgy a sittre vágom magukat, hogy soha a büdös életben többé elő nem kerülnek onnan.
- Azt szeretné, ha távoznánk? - kérdezte a vénuszlakó.
- De azonnal! Kotródjanak innen a fenébe, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Nem akarom sem magukat, sem mást magam körül látni.
A két férfi egymásra pillantott, s arcizmaikkal jeleket váltottak. Majd az, amelyik eddig is vitte a szót, megszólalt:
- Belenéztem a gondolataiba és láttam, hogy tényleg azt szeretné, ha magára hagynánk. Nem a mi módszerünk, hogy olyan személyre erőltessük magunkat, vagy szervezetünket, akik egyáltalán nem akarják ezt. Tiszteletben tartjuk a magánéletét és távozunk. Soha többé nem térünk vissza. Biztonságban lesznek, gondoskodunk róla, hogy senki se tévedhessen be önökhöz és az önök népe sem fogja elhagyni többé ezt a területet.
- Nézze uram, nekem elegem van ebből a szarakodásból, háromig számolok…
Az idegenek megfordultak és távoztak, én pedig tudtam, minden úgy igaz, ahogy elmondták. Tudják, én másképpen hallgattam őket, mint Cameron, aki csak a jövedelemadójára tudott gondolni, míg nekem úgy tűnt, mintha hallanám a gondolataikat, ugye értik, mire gondolok? Tudtam, hogy a Földet valamilyen övezet fogja körülölelni, mely hatalmában tart bennünket, nem engedi, hogy mások hozzánk, és mi más világokba utazzunk. Tudtam, hogy így lesz.
Ahogy elmentek - sajnos már későn - visszatért a hangom.
- Cameron, az isten szerelmére, ezek az űrből jöttek! - kiáltottam. - Miért zavarta el őket?
- Az űrből?! - bámult rám.
- Nézze! - üvöltöttem.
Ma már nem tudom, hogyan, de huszonöt fonttal nehezebb súlya ellenére az ingénél fogva megragadtam és az ablakhoz vonszoltam, miközben inggombjai sorban lepattogtak.
Először túlságosan meglepődött ahhoz, hogy ellenálljon, és amikor eléggé visszanyerte az önuralmát, hogy leüssön, kipillantott az ablakon és a látványtól még a lélegzete is elállt.
A két férfi éppen akkor szállt be a repülő csészealjba, az pedig ott feküdt, tudják, olyan nagy, kerek, fényes és masszív volt. És azután felszállt. Pihekönnyen repült felfelé, majd az egyik oldalán egy vöröses-narancssárga sugár lövellt ki, és ahogy a hajó egyre távolodott, minél fényesebb lett, és már csak lassan a semmibe vesző, fényes kis pont volt újra.
- Miért zavarta el őket, seriff? - kérdeztem. - Találkozniuk kellett volna az Elnökkel. Most már soha többé nem térnek vissza.
- Azt hittem, külföldiek - motyogta Cameron. - Azt mondták, hogy megtanulták a nyelvünket. És a szavakat is olyan furcsán ejtették ki.
- Nagyon jó. Még, hogy külföldiek.
- Azt mondták, hogy külföldiek és tényleg olaszoknak is látszottak. Azt hittem, hogy olaszok.
- Hogy lehettek volna olaszok? Hiszen azt mondták, hogy a Vénusz bolygóról jöttek. Hallottam, amikor ezt mondták.
- A Vénusz bolygóról? - Cameron szemei forogni kezdtek.
- Ezt mondták. Egy vízzel borított helynek, vagy valami ilyesminek hívták. Tudja, a Vénuszon sok a víz.
Tudniuk kell, hogy ez csak egy félreértés, egy ostoba félreértés volt, amilyet bárki bármikor elkövethet. Csakhogy a Föld lakói most már sohasem indulhatnak űrutazásra, sohasem szállhatunk le a Holdon és a vénuszlakók sem látogatnak meg bennünket még egyszer. Az a bolond Cameron és az átkozott jövedelemadója!
Ugyanis végül csak kibökte az igazságot.
- A Vénuszról! Amikor arról a vízzel borított helyről beszéltek, én azt hittem, hogy Velencére gondolnak!

Koch György fordítása
( X magazin 1997/7 )