VÍZÖNTŐ

Óriási lapályon landoltak. Nem messze tőlük egy idegen űrhajó állt. Megpróbálták látcsöveikkel kikémlelni, de nem sokra jutottak. Így aztán óvatosságból - akárcsak a másik űrhajó utasai - ők is a hajóban maradtak. Pedig szerettek volna már emberekkel, vagy hozzájuk hasonló lényekkel találkozni.
Egy hét alatt Solnovnak sikerült rádió útján tűrhetően szót értenie velük, de a hajót sem ők, sem azok nem hagyták el. Egy újabb beszélgetés után Solnov közölte Bradforddal:
- Megállapodtam velük egy találkozóban. Ott, azon a zöld füves sávon, a két űrhajó között találkozik tőlünk és tőlük valaki.
- Melyikünk menjen? – kérdezte Bradford.
Solnov töprengett.
- Nem szabad kockáztatnunk. Szokratészt küldjük.
Figyelték, hogyan lép ki a robot az űrhajóból. Azt a feladatot programozták bele, hogy az idegen szervezetét pontosan elemezze.
- Milyen? – faggatta Bradford Szokratészt, amikor visszatért.
- Körülbelül másfél méter magas, két keze és két lába van. Csontjai wolframból és alumíniumból ötvözöttek. Vegyi-villamos energiaforrása van, pozitronos agya… - S aztán még jó ideig folytatta a részletes leírást, Bradford azonban végül félbeszakította:
- Elég! – Solnovhoz fordult: - Ezek se nem emberek, se nem hozzánk hasonló lények, a szervezetük inkább Szokratészére hasonlít!
- Hát ez az, épp ez az, ami elgondolkoztat – horkant föl Solnov.
- Nem értelek – mondta Bradford. – Min töprengsz?
- Ide figyelj: ha ők hozzánk hasonlók, akkor nagyjából ugyanúgy gondolkodnak is, mint mi, és ugyanúgy cselekszenek. Érted már?
- Úgy gondolod, hogy…
- Pontosan! – vágta rá Solnov, s már bújtak is ki a nyíláson, és indultak az idegen űrhajó felé. Csakhamar azon is kinyílt egy ajtó, s abból is kilépett három alak – kicsit nagyobbak, mint ők, keskeny, hosszúkás fejjel: elég furcsán festettek. De emberek voltak! A zöld sávon találkoztak. Mikor kezet fogtak, a bizalmatlanság utolsó szikrája is kihunyt a tekintetükben.
A robotokra már nem volt szükség.

(IPM Junior)