VÍZÖNTŐ

7

Most aztán még rosszabb helyzetbe kerültem. Eddigelé, attól a gyötrelmes éjszakától eltekintve, amikor az időgépet kerestem, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy majd csak megmenekülök. De az újabb fölfedezések minden reményt halomra döntöttek. Eddig azt hittem, hogy csak az apró emberkék együgyűsége gördít elém akadályokat, s valami ismeretlen erő, amelyet ha megismerek, már le is győztem. De most itt vannak ezek a gyalázatos morlockok, ezek a gonosz, nem is emberi lények. Ösztönösen iszonyodtam tőlük. Eddig úgy éreztem magam, mint aki árokba zuhant, s egyetlen gondja, hogyan szabadulhatna ki az árokból. Most: mint a csapdába került vad, amelyre nemsokára lecsap az ellenség.

 Talán meglepő, hogy az ellenség, amelytől legjobban féltem, az újhold sötétsége volt. Ezt a félelmet Weena verte belém, néhány, eleinte érthetetlen megjegyzésével. Weena akkor a fekete éjszakákat emlegette, most már tudtam, mit jelentenek ezek a fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség minden éjszaka hosszabbra nyúlt. Most már bizonyos fokig azt is megértettem, miért félnek az apró föld felettiek annyira a sötétségtől. Homályosan sejtettem, hogy az újhold leple alatt a morlockok valami gyalázatosságot követhetnek el. Azt is tudtam, hogy második elméletem tévedésen alapult. Lehet, hogy a föld feletti nép valamikor kiváltságos arisztokrácia volt, s a morlockok az ő alantasaik lehettek. De mikor volt ez! Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen új kapcsolat felé haladt, vagy talán már oda is érkezett. Az eloik elsatnyultak, mint a karoling királyok; szépségük merő gyöngeség már. Puszta szokásból még övék a föld; míg a morlockok, akik megszámlálhatatlan nemzedékeken át a föld alatt éltek, elviselhetetlennek találják a föld napfényes felszínét. A morlockok készítik az eloik ruháit, okoskodtam tovább, ők gondoskodnak a föld felettiek életszükségleteiről, talán azért, mert vérükben van a szolgaság. Olyanforma ősi szokás ez, mint ahogyan az álldogáló ló a lábával kapál, vagy ahogyan az ember puszta kedvtelésből lelövi az állatokat; mert hajdani, most már megszűnt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet hajlamossága. De a régi rend már nyilvánvalóan megfordult. A balsors közeledett a föld felettiek felé. Sok ezer emberöltővel ezelőtt az ember kirekesztette felebarátját a kényelem és a napfény országából. S az ember-testvér most megváltozva visszatért! Az eloik már kezdték újra megtanulni a régi leckét. Már újra megismerkedtek a félelemmel. És egyszerre eszembe jutott a hús, amit a föld alatt láttam. Furcsa volt, ahogyan ez az emlék felbukkant bennem; nem a gondolkozás folyamata elevenítette föl, hanem mintha kívülről kérdezte volna valaki. Megpróbáltam a húsdarab formáját felidézni, tudtam, hogy valami ismerős dologhoz hasonlított, de hogy mihez, azt képtelen voltam akkor megmondani.

 Akármilyen gyámoltalanok is az eloik - ebben az ő titokzatos félelmükben -, engem más fából faragtak. Én ebből a mi korunkból érkeztem közéjük, az emberi nem fejlődésének virágkorából, mikor a félelem. már nem bénítja meg az embert, és a titokzatosság sem ijesztő többé. Én majd védekezem. Haladéktalanul elhatároztam, hogy a föld alól is kerítek valami fegyvert, s biztos alvó­helyet keresek. Ha biztos helyen alhatom, akkor ismét azzal az önbizalommal tekinthetek a továbbiak elé, amely önbizalom alaposan megrendült, amióta minden éjszaka ki voltam szolgáltatva ezeknek a föld alattiaknak. Úgy éreztem, nem tudok többé aludni, míg fekvőhelyem biztonságban nem lesz tőlük. Megborzongtam a gondolatra, hogy már eddig is mennyit leselkedhettek utánam.

 Délután a Themze völgyében sétálgattam, de nem találtam olyan helyet, amely megközelíthetetlennek látszott volna. A morlockok, amilyen ügyesek, kútjaik után ítélve minden fát, minden épületet játszva megmászhatnak. Egyszerre a zöld porcelán palota magas tornyai és simán fénylő falai jutottak eszembe, és aznap este Weenát, mint egy gyermeket a vállamra ültetve, nekivágtam délnyugati irányban a domboknak. Úgy számítottam, hogy hét-nyolc mérföldnyire lehet a zöld palota, pedig legalább még egyszer olyan messze volt. Először egy párás délutánon láttam az épületet, s olyankor csalóka a távolság: sokkal közelibbnek tűnik minden. Ráadásul az egyik cipőm sarka meglazult, s a talpából kiállt egy szög, alig bírtam járni. Ócska, kényelmes házicipőben indultam el ugyanis hazulról. A nap bizony már rég lenyugodott, mikor a sápadt égen feltűntek előttem a palota fekete körvonalai.

 Weena eleinte roppantul élvezte, hogy viszem, de később lekívánkozott a vállamról, és mellettem szaladt, útközben virágot szedett, s a virágot zsebembe gyömöszölte. A zsebeim rendeltetésével Weena sokáig nem volt tisztában; végre is oda lyukadt ki, hogy a zsebek furcsa formájú virágvázák. Azóta virágvázaként használta a zsebeimet. Erről jut eszembe! Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben ...

Az időjáró szünetet tartott, zsebébe nyúlt, s szótlanul letett a kis asztalra két hervadt virágot, azokhoz a nagy fehér mályvákhoz hasonlókat, amelyek a kis asztalon álltak. Aztán folytatta az elbeszélést:

 - Amikor az est csöndje ráborult a világra, és még mindig Wimbledon felé bandukoltunk, Weena elfáradt, és vissza akart menni a szürke kőházba. De én a zöld porcelán palota távoli tornyaira mu­tattam, és igyekeztem megértetni vele, hogy ott keresünk menedéket félelme elől.

 Ugye, mindnyájan ismerjük azt a nagy csöndet, amely szürkületkor ráborul a világra? Még a szellő is elül a fák között. Én ilyenkor mindig teli vagyok várakozással. Az égbolt tiszta volt, végtelenül messzi, és csak a nyugati ég alját tarkította néhány vízszintes sáv. Ezen az estén a várakozás félelemmel telt meg. A sötétedő csendben érzékeim, szinte természetfölötti módon kiélesedtek. Szinte azt is érezni véltem, hogy talpam alatt üresen kong a föld: szinte láttam a morlockokat, amint hangyabolyaikban nyüzsögnek és lesik a sötétséget. Izgalmamban azt képzeltem, hogy benyomulásomat birodalmukba hadüzenetnek tekintették. De miért vették el az időgépemet?

 Így folytattuk utunkat, és az alkonyat lassan éjszakába mélyült. A távolság tiszta kékje elfakult, s az égen egymás után gyúltak ki a csillagok. A föld sötét lett, a fák feketén nyúltak a magasba. Weena egyre jobban félt és egyre fáradtabb lett. Karomba vettem, csitítgattam, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, karját nyakamba fonta, szemét lehunyta és arcocskáját vállamhoz szorította. Így mentünk le a hosszú lejtőn egy völgybe. A sötétben majdnem belesétáltam, egy kis patakba. Keresztülgázoltam a patakon, a túlsó parton megint felkapaszkodtam a domboldalba, elhaladtam néhány alvó ház s egy fejetlen faun szobra mellett. A völgy lejtőjét akácfák borították. Idáig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még aránylag korán volt, s a legsötétebb órák, holdkelte előtt, még csak ezután következtek.        

 A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű, sötét erdő terül el előttem. Habozva álltam meg. Az erdő jobbra is, balra is végtelennek tetszett. Fáradt voltam, sajgott a lábam. Weenát óvatosan letettem, s magam is leültem a pázsitra.

Már nem láttam a zöld porcelán palotát, és azt sem tudtam, nem tévedtem-e el. Vajon mit rejteget az erdő mélye, tűnődtem. A sűrű lombok alól az ember még a csillagokat sem láthatja. És még ha más veszedelem nem fenyeget is az erdő mélyén - nem akartam a veszedelmekre gondolni! -, a gyökerekben és fatörzsekben könnyen megbotolhatunk.

 Én is nagyon fáradt voltam a nap izgalmai után, és elhatároztam, hogy ma már nem megyek tovább, hanem itt, a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

 Weena, szerencsére, mélyen aludt. Gondosan betakargattam a kabátommal, és letelepedve melléje, vártam a holdfelkeltét. A domboldal csendes volt és kihalt, de bent az erdőben mintha élőlények mozgolódtak volna. Fölöttem, a tiszta éjszakában csillagok szikráztak, csillogásukban volt valami vigasztaló. A régi csillagképek azonban mind eltűntek az égboltról: az a lassú mozgás, amelyet száz meg száz emberöltő során alig lehet észrevenni, az évezredek folyamán új rendszerbe tömörítette a csillagokat. De a tejút, úgy látszott, még mindig a régi, csillagporral telehintett szalag. Déli irányban (legalábbis azt hiszem) egy nagyon fényes, vörös fényű csillag tündökölt, amelyet nem ismertem; még a mi zöld Sziriuszunknál is tündöklőbb volt. És a sok sziporkázó fénypont között egy fényes bolygó ragyogott szelíden, állhatatosan, mint valami régi barát arca.

  Amíg a csillagokban gyönyörködtem, minden bajom eltörpült, és lehullott rólam a földi élet minden nyomorúsága. Megmérhetetlen távolságukra gondoltam és kiszabott pályájukra, mely az ismeretlen múltból az ismeretlen jövőbe ragadja őket. A földtengely ellipszis alakú mozgására gondoltam. A sok-sok százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam, ez a hallgatag forgás mindössze negyvenszer ismétlődött meg. S ez alatt a néhány körforgás alatt a föld minden hagyománya, minden bonyolult szervezete, minden nemzete, nyelve, irodalma, törekvése kipusztult, semmivé lett. Kiveszett a földről annak az emberfajtának még az emléke is, amelyet én ismertem. A hajdani ember helyébe ezek a gyarló emberkék kerültek, akik hatalmas elődeiknek még az emlékét sem őrizték meg, és ezek a fehér szörnyszülöttek, amelyektől annyira irtóztam. Aztán arra a rettegő félelemre gondoltam, amely a két fajt egymástól elválasztja, és egyszerre megvi- lágosodott előttem, mi volt az a hús, amit az alvilágban láttam. Iszonyú! A kis Weenára néztem, aki nyugodtan aludt mellettem. Arca tündöklött, mint a csillagok, s én elhessegettem azt a szörnyű gondolatot.

 Egész éjszakán át igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolni a morlockokra, és azzal töltöttem az időt, hogy az új csillagképek között a régiek nyomait kerestem. Az égbolt tiszta volt, csak egy-egy ezüstös felhőfoszlány úszott rajta. Egy-egy negyedórára valószínűleg el is szundikáltam. Végre, hosszú virrasztás után derengeni kezdett a keleti ég, mintha valami színtelen tűz verődött volna vissza, és fehéren, sorvadozva feltűnt a vén hold vékony sarlója. S a hold nyomában, utolérve és legyűrve a holdat, jött a hajnal, eleinte sápadtan, aztán nekipirulva, meleget árasztva. Morlockokat egész éjszaka nem láttam a dombon. Az új nap bizakodó hangulatában szinte hajlandó voltam azt hinni, hogy félelmem alaptalan. Fölálltam, s láttam, hogy a bokám erősen megdagadt. A talpam is fájt, mindkét cipőmet lehúztam hát, és elhajítottam.

 Fölébresztettem Weenát, és bementünk az erdőbe, amely most zöld volt és kellemesen hűvös, nem olyan ijesztő fekete, mint az éjszaka. Gyümölcsöt is találtunk., s így csillapíthattuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk néhány apró társunkkal. Olyan önfeledten nevettek és táncoltak a napfényben, mintha a nappalt sohasem váltaná föl az éjszaka. És akkor megint eszembe jutott az a hús, amit a föld alatt láttam. Most már biztosan tudtam, hogy mi volt, és szívem mélyéből megszántam ezt az utolsó gyönge erecskét, amely az emberiség hömpölygő áradatából megmaradt. Az történhetett, hogy valamikor, az emberiségnek egy hajdani hanyatló korszakában a morlockoknak nem volt mit enniük. Valószínűleg patkánnyal és más efféle féreggel táplálkoztak. Az ember már ma is sokkal kevésbé válogatós az ételben, mint régen: sokkal kevésbé, mint például a majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem mélyen gyökerező ösztön. És így az embereknek ezek az emberietlen ivadékai! - Igyekeztem tudományos szempontból szemlélni a dolgot. Utóvégre ezek sokkal kevésbé emberek, és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint emberevő őseink, akik három-négyezer évvel előttünk éltek. És az értelem, amely elviselhetetlennek találná az emberevés gondolatát, az értelem már nincs sehol. Mit törődöm az egésszel? Hiszen voltaképpen ezek az eloik sem egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. És amíg ezen tépelődtem, Weena ott táncolt mellettem!

 Mindenáron menekülni akartam ezektől a borzalmas gondolatoktól, és megpróbáltam úgy nézni a dolgot, mint. az emberi önzés jogos büntetését. Az ember természetesnek találta, hogy jólétét és szórakozásait embertársának verejtékén vásárolja meg; kifogásként a kényszerűség jelszavát hangoztatta, s az idők teljével íme a kényszerűség visszaütött. Még azt is megpróbáltam, hogy mint Carlyle, kigúnyoljam ezt a hanyatlásnak indult, nyomorult arisztokráciát. De hiába, képtelen voltam megnyugodni. Szellemileg bármily elmaradottak voltak is, az eloik embersége rokonszenvet éb­resztett bennem és akaratom ellenére is osztozni kívántam megalázottságukban és félelmükben.

Akkor még csak nagyon homályos elképzeléseim voltak arról, hogy mihez kezdek. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom, s valamiféle fém- vagy kőfegyvereket szereznem. Ez volt a legsürgősebb teendő. Azután azt reméltem, hogy sikerül valami tűzszerszámra szert tennem, és alkalomadtán fáklyát gyújtanom, mert azt tudtam, hogy ez a leghatásosabb fegyver a morlockok el­len. Végül utat-módot kellett találnom arra is, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat feltörhessem. Valami faltörő eszközön törtem a fejem. Meg voltam győződve arról, hogy ha megfelelő világító eszközzel a kezemben bejutok a bronzajtók mögé, megtalálom az időgépet és elmenekülhetek. Nem valószínű, hogy a morlockok messzire elhurcolták a gépet. Ehhez nincs elég erejük. Elhatároztam, hogy Weenát magammal hozom korunkba. Efféle terveket forgatva fejemben, újra elindultunk az épület felé, amelyet képzeletben lakóhelyünkül szemeltem ki.

8

 Dél felé járt, amikor a zöld porcelán palota elé értünk. Elhagyatott, omladozó épület volt. Ablakaiból csak üvegcserepek maradtak, és a homlokzat megrongált fémvázáról nagy rétegekben vált le a zöld burkolat. A palota pázsitos fennsíkon épült. Mielőtt beléptem, csodálkozva láttam, hogy északkelet felé, amerre valaha Wandsworth-nek és Battersea-nek kellett lennie, széles torkolat vagy inkább öböl terül el. Az jutott eszembe - bár nem sokáig tűnődtem rajta -, hogy vajon mi történhetett, illetve mi történt a tenger állatvilágával.

 A palota valóban porcelánból épült, és homlokzatán ismeretlen betűkből álló felirat húzódott végig. Eléggé ostobán azt gondoltam, hogy Weena segít majd a felirat megfejtésében, de persze kiderült, hogy Weena nem ért a betűvetés tudományához. Furcsa, hogy én Weenát magunkhoz hasonló embernek tartottam, talán azért, mert hozzám való vonzódása annyira emberi volt.

A kitárt és összevissza töredezett kapun belépve, nem a megszokott csarnokba jutottunk, hanem egy hosszú folyosóra, ahová sok-sok ablakon át hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy múzeumba kerültem.

 A csempézett padlót vastag porréteg borította, s ugyanilyen takaró fedte a legkülönbözőbb tárgyak gazdag gyűjteményét. A folyosó közepén egy óriási csontváz alsó fele állt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami, a megatheriumhoz hasonló, kipusztult őslény csontváza lehet. A koponya és a felső test csontjai mellette hevertek a vastag porban, és egy helyütt, ahol a kilyukadt tetőn át becsuroghatott az eső, az alsótest csontváza is teljesen elkorhadt. Távolabb egy brontosaurus földi maradványai meredeztek. Csakugyan múzeum ez! Az oldalfal mentén ferde polcfélék tűntek szemembe, és amikor lesöpörtem a vastag porréteget, a korunkból jól ismert üvegszekrények kerültek felszínre. Légmentesen záródhattak, mert a bennük levő tárgyak jó része épen megmaradt.

Nyilvánvaló volt, hogy egy késői kor Dél-Kensingtonának romjai között járunk ! Ez itt bizonyára a múzeum őslénytani tára, s a kövületeknek igen értékes gyűjteménye lehetett, bár az enyészet feltartóztathatatlan folyamata, amelyet egy időre sikerült megakasztani, s amely a baktériumok és élősdi gombák kipusztulásával romboló hatásának kilencvenkilenc százalékát elveszítette, végtelenül lassan bár, de végtelenül biztosan emésztette a gyűjtemény kincseit. Itt-ott fölfedeztem apró emberkéim nyomait: a ritka kövületeteket bizonyára ők tördelték darabokra, vagy ők kötözték össze nából font zsineggel. S itt-ott hiányoztak az üvegszekrények; ezeket meg a morlockok vihették el. Nagy csend honolt a múzeumban. A  vastag porréteg felfogta lépteink neszét. Weena azzal szórakozott, hogy egy tengeri sünt görgetett az egyik szekrény lejtős üvegfedelén. Ahogy körülnéztem, egyszerre mellettem termett, és nagyon csendesen megfogta a kezemet.

 Eleinte annyira elámultam egy művelt kornak ezen az ősrégi maradványán, hogy nem is gondoltam arra, milyen nem remélt lehetőségeket kínál a jelen számára. Egy pillanatra még az időgépről is megfeledkeztem.

 A palota méreteiről ítélve, az őslénytáron kívül még sok egyéb lehetett a múzeumban: talán történelemtudományi osztálya is volt, sőt könyvtára is! Az adott körülmények között ezek sokkal jobban érdekeltek volna, mint egy régi kor hanyatló geológiája. Felfedező utamat folytatva, egy másik, rövid folyosóba jutottam, mely az elsőt keresztezte. Úgy látszik, ez volt az ásványtár, s amint

kéndarabot megpillantottam, rögtön a lőpor jutott eszembe. De salétromot nem találtam, sem semmiféle nitrátot. Ezek bizonyára már évszázadokkal előbb kivesztek. De a kén egyre a fejemben motoszkált s egész gondolatsort indított el. Az ásványtár többi kincse - bár úgy látszik, ez a folyosó maradt meg a legépebb állapotban - nem érdekelt. Nemigen értek az ásványtanhoz, s ezért sietve befordultam egy másik, omladozó oldalfolyosóba, amely az első, hosszú folyosóval párhuzamosan futott.

 Ez lehetett a természetrajzi gyűjtemény, de itt már minden felismerhetetlenné korhadt. Az összezsugorodott, fekete cafatok valaha kitömött állatok lehettek; kiszáradt múmiák a hajdan spiritusszal telt, de ma már üres üvegtartályokban; egy-egy marék barna por, kipusztult növények emlékeként - ez volt minden! Ezt fájlaltam, mert szívesen tanulmányoztam volna azokat a módszereket, amelyeknek segítségével késő utódaink ősei az élő természetet meghódították. Innen egy hatalmas méretű, de nagyon rosszul világított csarnokba értünk, amelynek padozata enyhén lejtett. A mennyezetről egyenletes távolságban fehér üvegburák függtek alá, nagyobbrészt kicsorbultan, összevissza töredezve. Ebből látszott, hogy a helyiséget eredetileg is mesterségesen világították.

 Itt már elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas gépek nyúltak a magasba, némelyik teljesen megrozsdásodva és szétesve, de némelyik tűrhető állapotban. A mechanika, amint tudják, mindig érdekelt, tehát jó sokáig lézengtem a gépek között, annál inkább, mert egyik-másik gép mint talány is érdekelt; nem bírtam kitalálni, milyen célt szolgálhattak. Pedig azt reméltem: ha szerkezetükkel megismerkedem, olyan fegyverek birtokába jutok, amelyeket eredményesen használhatok a morlockok ellen.

 Egyszerre csak mellettem termett Weena, olyan hirtelen, hogy szinte megijesztett. Ha ő oda nem jön, talán észre sem veszem, hogy a padozat lejt. Az a vége, ahol beléptünk, egészen a föld felszíne fölött volt, és néhány ablakrésen át kapta a világosságot. De ahogy végigmentünk a termen, már olyan volt, mint egy londoni pincelakás, amelynek ablakait eltakarja a járda, s csak felülről kap cse­kély világítást. Annyira belemerültem a gépek tanulmányozásába, hogy a fény fokozatos gyengülését észre sem vettem, amíg Weena föl nem hívta rá figyelmemet. Akkor végre felocsúdtam, és láttam, hogy a terem vége sűrű sötétségbe vész. Azt is észrevettem, hogy a porréteg itt nem olyan vastag és nem olyan egyenletes, mint a terem világosabb részében. Keskeny lábnyomokat fedeztem fel a porban. Rádöbbentem, hogy közvetlen közelünkben morlockok vannak. Bűnbánóan éreztem, hogy a gépek elméleti tanulmányozására túl sok időt pazaroltam, mindjárt beesteledik, s nekem se fegyverem, se tűzszerszámom, se éjszakai menedékem. S akkor a sötétségből ugyanazt a sajátságos topogást hallottam, s azt a különös neszt, amelyet már a kút mélyéből ismertem.

Kézen fogtam Weenát. Aztán eszembe jutott valami, s Weena kezét eleresztve, odaugrottam egy géphez, amelyből valami emelőrúdféle nyúlt ki, hasonló a vasúti jelzőkészülékek fogantyújához. Felkapaszkodtam az állványra, és megragadva az emelőrudat, teljes erőmből rángatni kezdtem. Egyszerre csak Weena nyöszörgésére lettem figyelmes. Jól számítottam: az emelőrúd csakhamar ke­zemben maradt, s mire visszatértem Weenához, olyan fegyverrel rendelkeztem, amellyel bármelyik morlock koponyáját beverhetem. Alig vártam, hogy az új fegyvert kipróbálhassam. Önök, uraim, azt gondolhatják: embertelen dolog, hogy valaki meg akarja ölni a tulajdon utódait! De hát ezekben a szörnyetegekben lehetetlen volt bármi emberit is látni. Ha nem sajnáltam volna Weenát magára hagyni, rögtön nekiindulok, hogy bosszúszomjamat kielégítsem, és megöljek néhányat a mozgolódó fenevadak közül. Igaz, attól is fél, hogy ha megfontolatlanul szétütök köztük, időgépem látja kárát.

 Nos, tehát, fél kezemben a vasdoronggal, a másikkal Weena kezét fogva, egy másik, még tágasabb folyosóba léptem. Első pillanatban ez a folyosó egy rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. Csakhamar láttam, hogy a megszenesedett, barna rongyok, amelyek a falakon függnek, nem hadizászlók, hanem elpusztult könyvek maradványai. Réges-rég szétfoszlottak, s a betűknek nyoma sem maradt bennük. De itt-ott megvetemedett bekötési táblák és elgörbült fémcsatok hirdették ékes némasággal a könyvek történetét. Ha irodalmár lennék, talán eltűnődtem volna az emberi szellem termékeinek mulandóságán. Így csak azon szörnyűködtem, hogy milyen mérhetetlenül sok kárba veszett munkáról tanúskodik ez a szétporladó papírerdő. Megvallom, főleg a Filozófiai értekezések-re és a magam tizenhét tanulmányára gondoltam, amelyeket a fizikai optikáról írtam.

 Aztán széles lépcsőn egy újabb folyosóra értünk, ahol valaha a gyakorlati kémia osztálya lehetett. Mindjárt felcsillant bennem a remény, hogy itt találok egyet-mást, aminek hasznát vehetem. Kivéve az egyik sarkot, ahol a mennyezet beszakadt, ez a folyosó teljesen ép volt. Mohó kíváncsisággal vettem szemügyre minden egyes szekrényt. Végre az egyikben, amely kétségtelenül légmentesen volt elzárva, találtam egy skatulya gyufát. Szívdobogva próbáltam ki: a gyufák pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek.

Weenához fordultam. - Táncolj! - kiáltottam rá, az eloik nyelvén. Most már komoly fegyverem volt a rettegett szörnyetegek ellen.

S erre ott, az omladozó múzeumban, a vastag, puha porszőnyegen, Weena nagy örömére, ünnepélyesen eljártam egy bonyolult táncot, amelyhez tőlem telhető vidáman fütyörésztem. Részben kánkán volt, részben andalgó, részben szoknyatánc (már amennyiben a kabátom a szoknya illúzióját kelthette), de eredeti lépéseket is kevertem a táncba. Mert amint tudják, természettől fogva igen leleményes ember vagyok.

 Még most sem tértem napirendre fölötte: milyen csodálatos, hogy ez a doboz gyufa annyi megszámlálhatatlan esztendőn át épen maradt. És milyen óriási szerencse, hogy ráakadtam. De még ennél is különösebb az, hogy kámfort találtam egy lepecsételt tégelyben, amely merő véletlenségből szintén légmentesen záródott. Először azt hittem, parafinviasz van benne, és szétzúztam az üveg­tégelyt. A szagáról rögtön ráismertem a kámforra. Ez az illó anyag tálán sok százezer esztendőn át megőrizte eredeti tulajdonságait az általános pusztulás közepette. Egy szépiafestményt juttatott eszembe, amelyet egyszer a szemem láttára, belemnit-kövületből készült tintával festettek. A belemnit több millió éve elpusztult és megkövesedett. Már-már eldobtam a kámfort, amikor ráeszméltem, hogy hiszen a kámfor gyúlékony, és lobogó lánggal ég, egyszóval kitűnő gyertya - és szépen zsebre tettem. Robbanó anyagot azonban nem találtam, sem olyasvalamit, amivel a bronzajtókat betörhetném. Egyetlen fegyverem a vasdorong volt. De azért bizakodó hangulatban voltam.

 Nem számolhatok be apróra a hosszú délután tapasztalatairól. Nagyon meg kellene erőltetni az emlékezetemet, ha sorjában el akarnék mondani mindent. Emlékszem egy hosszú folyosóra, amely tele volt rozsdás fegyverekkel; itt sokáig tétováztam: maradjak-e a vasdorongnál; ne vigyek-e inkább egy bárdot vagy egy kardot magammal? Kettőt nem vihettem, mert egy is nehéz volt, és úgy gondoltam, hogy a vasdorongnak talán a bronzajtó megrohamozásánál is hasznát veszem. Volt ott sok puska, pisztoly meg karabély is. A legtöbbjét elporlasztotta a rozsda, de némelyik valami újabb fémanyagból készülhetett, amelyen kevésbé fogott a rozsda. De tölténynek, lőpornak nyoma sem maradt. A folyosó romba dőlt, elszenesedett szögletéből arra következtettem, hogy ott valami fölrobbanhatott.

 Egy másik sarokban gazdag bálványgyűjteményre akadtam. Polinéziai, mexikói, görög, föníciai bálványok. Azt hiszem... a Föld minden népe képviselve volt. Ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráírtam a nevemet egy dél-amerikai szteatit-szörnyeteg orrára, amely különösen megtetszett.

Ahogy múlt az idő, érdeklődésem lanyhulni kezdett. Keresztül-kasul jártam az épületet; mindenütt por és csend. Néhol csak romok, megszenesedett, rozsdamarta roncsok, itt-ott egy-egy ép darab. Egy helyütt egy kis ónbánya modelljére akadtam, és mellette véletlenül fölfedeztem két dinamittöltényt, egy légmentesen elzárt üvegburában. Nagyot kiáltottam: - Heuréka! -, és eltörtem az üvegburát. Aztán elfogott a kétség, egy darabig tétováztam, majd egy oldalfolyosón mégis kísérletet tettem. Soha olyan csalódottnak nem éreztem magam, mint akkor, amikor öt-tíz-tizenöt percen át hiába vártam a robbanásra. Vaktöltés volt, gondolhattam volna. Ha igazi dinamit lett volna, képes vagyok rögtön elrohanni, és levegőbe röpíteni a szfinxet, a bronzajtókat, és ezzel (amint később kiderült) végleg elvágtam volna az útját annak, hogy megtalálhassam az időgépet.

Azt hiszem, a robbantási kísérlet után egy kis nyílt térségre jutottunk a palota belsejében. Pázsitos térség volt, három gyümölcsfával. Leheveredtünk a fűbe, jóllaktunk gyümölccsel. Alkonyat felé megint latolgatni kezdtem a helyzetet. Az éjszaka itt a küszöbön, és még nem sikerült biztos menedékhelyet találnom. De ez most már nem izgatott. Volt valamim, ami a legjobb fegyver a morlockok ellen - volt egy doboz gyufám! És ha nagyobb világosságra lenne szükség, itt van a kámfor. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha a tűz védelme alatt, a szabadban töltjük az éjszakát. Reggel majd visszaszerzem az időgépet. Egyelőre ugyan csak egy vasdorongom van, de most már, meggyarapodott tapasztalataimmal, a bronzajtóktól sem féltem annyira. Mostanáig húzódoztam az erőszaktól, főleg azért, mert nem tudtam, mi vár rám a bronzajtók mögött. De a bronzajtók nem valami erősek, talán a vasdorong is elbánik velük.

9

Mikor kiléptünk a palotából, még nem hanyatlott le a nap. Másnap kora reggel ott akartam lenni a szfinxnél, és úgy terveztem, hogy még mielőtt teljesen besötétedik, keresztülhatolunk az erdőn, amely előtt tegnap megtorpantam. Megyünk, ameddig lehet, s ha sötét lesz, tüzet rakok, akkor nyugodtan alhatunk. Útközben tehát száraz füvet és gallyakat gyűjtögettem, már mind a két karom tele volt. Így megterhelve, természetesen lassabban haladhattunk, Weena különben is fáradt volt. Én is elálmosodtam, s bizony leszállt az éjszaka, mire az erdő széléhez értünk. Weena itt mindenáron meg akart állni, mert félt a sötétségtől; de engem valami rossz előérzet tovább kergetett, holott okosabb lett volna, ha nem vágok neki az erdőnek. Már negyvennyolc órája nem aludtam, lázas voltam és ingerlékeny. Úgy éreztem, menten elnyom az álom, de tudtam, hogy akkor a morlockok is megjelennek.

 Mialatt habozva álldogáltunk, a fekete bokrok között három kuporgó fehér alakot vettem észre. Körös-körül csak bozót és fű; könnyen a közelünkbe férkőzhettek. Az erdei út nem lehet hosszabb egy mérföldnél, számítgattam. Ha eljutunk a szemközti csupasz domboldalra, ott nagyobb biztonságban leszünk, s az erdőn át majd gyufával és kámforral világítok. Igen ám, de ha gyufát akarok gyújtani, le kell tenni kezemből a gyújtóanyagot. Nem szívesen, de letettem. És akkor az jutott eszembe, hogy ellenségeinket azzal is távol tarthatom, ha meggyújtom ezt a sok száraz gallyat. Sajnos, csak később derült ki, milyen végzetes ostobaságot követtem el; akkor még el voltam az ötlettől ragadtatva. Azt hittem, biztosíthatom visszavonulásunkat.

 Nem tudom, gondoltak-e valaha arra, milyen ritka jelenség a lobogó tűz a mérsékelt éghajlat alatt, olyan helyen, ahol ember nemigen jár. A nap tüze ritkán gyújt lángot, még akkor sem, ha har­matcseppek gyújtópontjába kerül, ami a forró égöv alatt olykor megesik. A villám perzsel ugyan és elszenesít, de szétharapózó tüzet ritkán támaszt. A rothadó növényzet erjedése is égési folyamat, de többnyire csak parázs marad, nem csap ki nyílt lángba. S a hanyatlásnak ebben a korszakában az ember nem értett többé a tűzcsiholás művészetéhez. A száraz gallyakat nyaldosó lángnyelvek játéka merőben új látványosság volt Weena szemében.

 Szeretett volna odaszaladni, és játszani a tűzzel. Azt hiszem, ha nem tartom vissza, a lángok közé veti magát. Felkaptam hát Weenát, és merészen nekivágtam az erdőnek. A tűz fénye egy ideig meg­világította utunkat. Visszanézve láttam, hogy a láng átcsapott a közeli bokrokra, s hogy a gyepes domboldalban egy tűzcsík kígyózik fölfelé. Nevettem rajta, és folytattam az utat az erdő sötét fái között. Weena félt a sötétben, és görcsösen kapaszkodott belém, de ahogy szemem hozzászokott a feketeséghez, még mindig volt annyi világosság, hogy ki tudtam kerülni a fatörzseket. Fejünk fölött áthatolhatatlan volt a sötétség, csak itt-ott láthattunk egy tenyérnyit a sötétkék égboltozatból. Egyetlen szál gyufát sem gyújtottam, mert a kezem nem volt szabad. Bal karomon az én kis Weenámat cipeltem, jobb kezemben pedig a vasdorongot szorongattam.

 Egy darabig nem hallottam egyebet, mint talpam alatt a gallyak recsegését, a szellő susogását, lélegzésemet és halántékom lüktetését. Majd egyszerre lépések topogása ütötte meg a fülemet. A to­pogás egyre tisztábban hallatszott, és ugyanazok a furcsa hangok vegyültek bele, amelyeket az alvilágból ismertem. Igyekeztem gyorsabban haladni. Semmi kétség: a morlockok nyomomban vannak! Csakugyan, a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat és a karomhoz érnek. Weena hevesen összerázkódott, aztán nagyon elcsendesedett.

Ideje volt, hogy gyufát gyújtsak. De Weenát előbb le kellett tennem a földre. Mialatt a zsebemben kotorásztam, a térdem körül küzdelem folyt. Weena meg sem moccant, de a morlockok az ismerős, turbékoló hangokat hallatták. Kabátomat puha mancsok tapogatták, sőt egészen a nyakamig merészkedtek. Végre fellobbant a gyufa. Láttam, hogy a morlockok hanyatt-homlok menekülnek a fák közé. Gyorsan kivettem a zsebemből egy darab kámfort, hogy mielőtt a gyufa kialszik, meggyújthassam. Tekintetem Weenára esett. Arccal a földre borulva, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul feküdt. Rémülten hajoltam föléje. Alig lélegzett. Meggyújtottam a kámfort, és ledobtam a földre. Amint föllángolt s elűzte az árnyakat és a morlockokat, letérdeltem s fölemeltem Weenát. Mögöttem olyan mozgolódás és mormogás hallatszott, mintha az egész erdő tele lett volna szörnyetegekkel.

Úgy látszott, hogy Weena elájult. Gyöngéden vállamra fektettem, és tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű valóra ébredtem. Míg a gyufákkal és Weenával bíbelődtem, többször is megfor­dultam, és most sejtelmem sem volt róla, melyik ösvény vezet ki az erdőből. Nem tudtam tájékozódni. Könnyen lehetséges, hogy ha vaktában elindulok, visszaérkezem a zöld palotához. Kivert a hideg verejték. Gyorsan kellett határoznom. Legjobb lesz, ha tüzet rakok, és itt, helyben várjuk meg a reggelt. Letettem Weenát, aki még mindig nem mozdult, egy kis gyepes horpadásba, és minthogy az első kámfordarab már kialvóban volt, siettem gallyakat és száraz leveleket szedni. A sötétségből a morlockok szeme úgy villogott, mint egy-egy karbunkulus.

 A kámfor utolsót lobbant, aztán kialudt. Gyufát gyújtottam. Két fehér alak éppen Weenához somfordált, s most sietve meghátráltak. Az egyiket annyira elvakította a fény, hogy menekülés közben belém ütközött; éreztem, hogyan ropognak a csontjai öklöm csapása alatt. Feljajdult, megtántorodott és összerogyott. Meggyújtottam egy másik darab kámfort, s tovább szedegettem a rőzsét. Feltűnt, hogy milyen szárazak fölöttem a lombok. Persze, hiszen amióta az időgépen megérkeztem - annak körülbelül egy hete -, nem esett az eső. Egyszerűbbnek látszott, ha nem keresgélek a földön, hanem a fákról tördelem le a száraz ágakat. Csakhamar fojtós, füstös lánggal égett a zöld fa és a sok száraz gally, nem kellett a kámfort pazarolnom. Aztán visszamentem Weenához. Megpróbáltam életre kelteni, de hiába. Weena úgy feküdt ott, mint egy halott. Még azt sem tudtam megállapítani, lélegzik-e, vagy sem.

 A füst elbágyasztott. A kámfor szaga is elnehezítette a levegőt. A tűzzel legalább egy óra hosszat nem kell törődnöm. Halálosan fáradt voltam, hát leültem. Az erdő mélyéből álmosító zümmögés hallatszott, amit nem tudtam mire vélni.

Elbóbiskoltam, azt hittem, csak egy pillanatra, de mikor felriadtam, mély sötétség honolt körülöttem, és éreztem, hogy a morlockok a nyakamon vannak. Lesöpörtem magamról a tapadó ujjakat, és zsebembe nyúltam, hogy gyufát gyújtsak - a gyufaskatulya eltűnt a zsebemből! A morlockok körülfogtak, szorongattak. Tudtam már, mi történt! Elaludtam, s azalatt leégett a tüzem. Ez hát a vég, gondoltam keserűen. Az erdő megtelt az égett fa szagával. Nyakamat, hajamat, karomat láthatatlan kezek rángatták. Irtózatos volt ott a sötétben tehetetlenül tűrni ezeknek az undorító, puha szörnyszülöttöknek a közelségét. Úgy éreztem magam, mint aki egy óriáspók hálójába akadt. Nem bírtam velük: földre tepertek. Apró fogak harapdálták a nyakamat. Átfordultam a másik oldalamra, s közben kezem a vasdoronghoz ért. Ettől erőre kaptam. Föltápászkodtam, leráztam magamról ezeket az emberpatkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem vele csapkodni, remélve, hogy arcukat találom el. Éreztem ütéseim alatt a nedves húst, hallottam a csontok ropogását, egy pillanatig szabadabban lélegzettem.

 Az a különös mámor fogott el, amely a küzdelem hevében gyakran megszállja az embert. Tudtam, hogy mind a ketten elvesztünk, Weena is meg én is, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal ezt a lakomát. Hátamat egy fának vetettem, és jobbra-balra csapkodtam a vasdoronggal. Az erdő még mindig nyüzsgött és visszhangzott tőlük. Elmúlt egy perc. Egyre hangosabban üvöltöztek, és egyre bőszebben hadonásztak. De most már nem mertek a közelembe jönni. Ahogy a sötétségbe bámultam, reménykedni kezdtem. Hátha megijedtek a morlockok? És akkor különös dolog történt. Az erdő világosodni kezdett. Kibontakoztak a homályból az alakok körvonalai. Három közülük holtan hevert a lábam előtt, és - csodák csodája! - a többi eszeveszetten elmenekült az erdőn keresztül. Most láttam csak, milyen rengetegen voltak. Hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint tátott szájjal bámultam utánuk, egy kis vörös szikra hullott le a lombok közül, s rögtön elenyészett. És akkor egyszerre megértettem égő erdő szagát, és azt az álmosító morajt, amely most már recsegő zúgássá erősödött, és megértettem, mitől volt vöröses színű a menekülő morlockok háta.

 A közeli fák fekete oszlopsora közt láttam az égő erdőt. Az első tűz, amelyet raktam, lám, utánam jött. Weenát kerestem; nem volt sehol. Nem volt idő tűnődésre. A sistergés, a recsegés-ropogás, a robbanásszerű csattanások, amint a tűz egy-egy újabb fába kapott bele, menekülésre késztettek. Megmarkoltam a vasrudat, és a morlockok után iramodtam. A helyzet percről percre veszedel- mesebb lett. Jobb felől olyan gyorsan terjedt a lángtenger, hogy át kellett csapnom balra. De végre szabad térségre értem. Itt egy morlock jött tántorogva szembe velem, elhaladt mellettem, és egyenesen a lángok közé rohant!

 Sok szörnyűséget tapasztaltam a jövendőben, de az a látvány, amely most elém tárult, mindennél szörnyűbb volt. Az egész tisztás nappali fényben úszott. Közepén egy kis sírhalomféle dombo­rodott, amelyet kiszáradt galagonyabokrok szegélyeztek. A tisztáson túl is lánggal égett az erdő, a lángnyelvek tűzsövénnyel kerítették körül a kis térséget. A domboldalban vagy harminc-negyven morlock futkosott ide-oda, a fénytől elvakultan támolyogtak, egymásnak ütköztek vak rémületük- ben. Eleinte megfeledkeztem arról, hogy nem látnak, és dühösen szétcsaptam köztük a vasdorong- gal. Egyet megöltem, és néhányat harcképtelenné tettem. De amikor láttam, hogyan kuporog az egyik a galagonyabokor tövében, és milyen üres tekintettel mered a vörös égre, megértettem, hogy teljesen tehetetlenek ebben az izzó fényben, és nem bántottam többé a nyomorultakat.

 Olykor mégis azt hittem, hogy egyik-másik egyenesen felém tart, és úgy megborzadtam, hogy azt se tudtam, merre meneküljek. Egyszer úgy tetszett, hogy hunyóban a tűz, s attól féltem, meglátnak a morlockok. Már-már arra gondoltam, hogy támadok, mielőtt ez bekövetkezik, de a tűz új erőre kapott, s leeresztettem a fegyvert. Körüljártam a dombot, gondosan kikerülve ellenségeimet. Weena nyomát kerestem. De Weena nem volt sehol.

 Végül leültem a dombtetőn, és elnéztem ezt a hihetetlenül furcsa, vak társaságot. Ide-oda kóvá- lyogtak, s mikor a tűz fénye szemükbe csapott, kísérteties hangokat hallattak. A füst kanyarogva szállt a magasba, s a vöröses mennyezet résein, messziről, mintha egy másik világegyetemhez tartoznának, lekukucskáltak az apró csillagok. Néhány morlock megint belém ütődött, s én, remeg- ve a felindulástól, ökölcsapásokkal hárítottam el őket.

 Sokszor azt hittem akkor éjszaka, hogy az, ami körülöttem történik, nem valóság, hanem valami lidércnyomásos álom. Beleharaptam a kezembe, és kétségbeesetten ordítoztam, hogy felébredjek. Öklömmel döngettem a földet, fölkeltem, leültem, megint fölkeltem, fel-alá járkáltam, megint csak leültem. Szememet dörzsöltem, és Istenhez fohászkodtam: engedje, hogy felébredjek. Háromszor is láttam, hogy a morlockok végső kétségbeesésükben, leszegett fejjel belerohannak a tűzbe. És végre-végre, a tűz sápadó vörössége, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt fatönkök és a morlockok egyre kisebbedő serege fölött derengeni kezdett.

 Megint elindultam Weenát keresni. Nem volt sehol. Biztosan otthagyták az erdőben a szegény kis elalélt testet. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt számomra az a tudat, hogy megmenekült a ször­nyű végzettől, amely rá várt volna. Ha erre gondoltam, képes lettem volna egytől egyig lemészá- rolni ezeket a szörnyetegeket, de erőt vettem magamon.

 A kis domb, mint már említettem, amolyan szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már a füstös párán át elláttam a zöld porcelán palotáig, és meg tudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Így aztán hátat fordítottam az elkárhozott lények maroknyi, megmaradt csapatának - még mindig ide-oda tántorogtak és nyöszörögtek az erősbödő nappali világosságban -,.füvet kötöztem a talpamra, s a füstölgő zsarátnok és a belül még mindig parázsló fatönkök között bicegve elindultam az időgép rejtekhelye felé. Nagyon lassan haladtam, mert fáradt voltam, alig maradt jártányi erőm, s a kis Weena iszonyatos halála lelkem mélyéig megrendített. Rettenetes csapás volt. Itt, ebben az ismerős szobában most már inkább szomorú álomnak tűnik, mint valóságos veszteségnek. De azon a reggelen úgy éreztem, hogy senkim sem maradt; rettenetesen egyedül voltam. Az otthonomra gondoltam, erre a házra, a szobámra, a barátaimra, és fájó honvágy fogott el.

 Amint a derűs reggelben, a füstölgő hamu között lépegettem, örömmel fedeztem föl valamit. Nadrágzsebemben még volt néhány gyufaszál. Úgy látszik, a skatulya kilyukadt, mielőtt elvesztettem.

10

 Reggel nyolc-kilenc óra felé odaérkeztem ahhoz a sárga fémpadhoz, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutottak elhamarkodott következtetéseim, és keserűen kellett nevetnem jóhiszeműségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a dús növényzet, ugyanazok a pompás paloták és fenséges romok; ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis eloik élénk színű ruhái meg-meglebbentek a fák között. Néhányan fürödtek, éppen azon a helyen, ahol a kis Weenát kimentettem a vízből, és ettől megint nagyon megfájdult a szívem. És mint megannyi folt a táj arcán: ott voltak a föld alá vezető utak kupolái. Most már tudtam, mi rejlik a föld felettiek szépsége mögött. Napjaik kellemesen telnek, olyan kellemesen, mint a mezőn legelésző nyájé. Mint a legelésző állatok, ők sem tudnak az ellenségről, és nem gondolnak a holnappal. S őrájuk is az a sors vár, ami az állatokra.

 Elszomorodva gondoltam arra, milyen rövid is volt az emberi értelem álma. Az emberiség valósággal öngyilkosságot követett el. Kényelemre és jólétre törekedett, kiegyensúlyozott társadalmat akart, amelynek az állandóság és a biztonság a jelszava; reményei teljesedtek, és végül idejutott. Az élet- és a vagyonbiztonság egyszer már csaknem tökéletes lehetett. A gazdagok biztonságban élvezhették a jólétet és a kényelmet; a szegények biztonságban élhettek és dolgozhattak. Ebben a tökéletes világban kétségtelenül megszűnt a munkanélküliség problémája, s bizonyára minden más szociális probléma is megoldódott. S most a nyugalom hosszú korszaka következett.

 Van a természetnek egy törvénye, amellyel rendesen nem számolunk: hogy a találékony, tevékeny értelem a folytonos változás, a veszedelmek és a gondok jutalma. Az olyan állat, amely tökéletes harmóniában él környezetével: tökéletes gépezet. A természet csak akkor szorul rá az értelemre, ha a megszokás és az ösztön már felmondja a szolgálatot. Ahol nincs változás és ahol nincs is szükség változásra, ott az értelemnek semmi szerepe. Csak azok az állatok értelmesek, amelyeknek szükségleteik megszerzésére rengeteg veszedelemmel kell megbirkózniok.

 Ahogy én láttam, a föld felettiek erőtlen szépségekké satnyultak, a föld alattiak pedig gépiesen dolgoztak. De ebben a tökéletes állapotban is hiányzott valami; valami, ami még a mechanikai tökéletességhez is föltétlenül szükséges: hiányzott az állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint múlt az idő, a föld alattiak ellátásában - bármint szervezték is meg ezt az ellátást - zökkenők mutatkoztak. A szükség, amelyet pár ezer esztendőre száműztek a földről, újra megjelent, és először a föld alatt jelent meg. A föld alattiak kezelték a gépeket. Ha a gépek mégoly tökéletesek is, kezelésük, a megszokáson kívül, némi gondolkozást is igényel. Így hát a föld alattiak természetszerűen többet őriztek meg a vállalkozó szellemből, mint a föld felettiek, bár minden egyéb tekintetben kevésbé maradtak emberiek, mint amazok.

 S amikor odalent már fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől a megszokás idáig eltiltotta őket. Így láttam a dolgokat utolsó éjszaka a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy ennél helytelenebb magyarázatot még sohasem eszelt ki halandó emberi elme. De hát én így láttam, s ezért csak így mondhatom el.

 Az elmúlt napok fáradalmai, izgalmai és borzalmai után, bármennyire fájt is a szívem Weenáért, a csendes üldögélés, a békés szemlélődés és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt és álmos voltam, és elmélkedés közben elszunyókáltam. Mikor közben felriadtam, beláttam, hogy legokosabb, ha nem küzdök az álmosság ellen. Lefeküdtem a gyepre, és csakhamar mély, üdítő álomba merültem.

 Alkonyat felé járt, mikor fölébredtem. Most már nem kellett attól félnem, hogy alvás közben a morlockok rám támadnak, nagyot nyújtózkodtam hát, és elindultam a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezemmel a zsebemben talált gyufaszálakkal babráltam.

 S most váratlan fordulat következett. Már messziről láttam, hogy a bronzajtók nyitva vannak. Lecsúsztak a keretes szegélyzetbe.

 Habozva álltam meg. Bemenjek, ne menjek?

 Kis helyiség volt, s az egyik sarokban egy emelvényen ott állt az időgép. Az emeltyűk a zsebemben. A fehér szfinx tehát alázatosan megadta magát. Fölösleges volt, hogy olyan körültekin- tően felkészültem a harcra. Elhajítottam a vasrudat, szinte sajnáltam, hogy nincs rá szükségem többé.

Ahogy kétrét görnyedve bemásztam a szűk nyíláson; eszembe ötlött valami. Egyszerre tisztán láttam, miben törik fejüket a morlockok. Alig tudtam a nevetést visszafojtani. Csodálkozva láttam, hogy az időgépet gondosan megtisztogatták és megolajozták. Azóta azt gyanítom, hogy a morloc- kok valószínűleg szétszedték a gépet, s a maguk együgyű módján az alkatrészekből próbálták kisütni, miféle célt szolgál.

 Csak álltam ott, néztem a gépet, s már az is gyönyörűség volt, hogy megérinthettem. A bronz ajtószárnyak egyszerre a magasba gördültek, és csattanva bezáródtak. El voltam készülve erre. A morlockok azt hitték, hogy kelepcébe csaltak. Ezen aztán igazán nevetnem kellett.

 Már hallottam is közeledő vihogásukat. Nagyon nyugodt voltam. Gyufát akartam gyújtani. Csak az emeltyűket kell becsavarnom, és már indulhatok is, mint valami kísértet. Egy dologról azonban megfeledkeztem: hogy a gyufám abból az utálatos fajtából való, amely csak a skatulya oldalán gyullad meg.

 Elképzelhetik, hogy nyugalmamnak egyszeribe vége szakadt. A bestiák már ott voltak mellettem. Egyikük meg is érintett. A sötétben feléjük suhintottam az emeltyűkkel, és igyekeztem minél előbb a gép nyergébe jutni. Kezek kapaszkodtak belém.. Mialatt a tolakodó ujjakkal viaskodtam, tapogatózva kerestem a kis csavarokat, amelyekre az emeltyűket ráilleszthetem. Az egyik emeltyűt majdnem megkaparintották. Mikor éreztem, hogy az emeltyű már-már kicsúszik a kezemből, fejemet használtam fegyverül, hogy visszaszerezzem. A morlock koponyája nagyot koppant. Mondhatom, ez az utolsó ütközet még az erdei harcnál is kegyetlenebb volt.

 De végre-végre felcsavartam az emeltyűket, és elindíthattam a gépet. A tapadó ujjak lesiklottak rólam. A sötétség szétoszlott, s az a szürke homály kavargott körülöttem, amelyről már beszéltem.

11

 Azt is említettem már, milyen kellemetlenül émelyeg az ember, ha az időgépen utazik. S ezúttal nem is ültem biztosan a nyeregben, hanem bizonytalanul, féloldalt. Egy darabig csak lógtam a himbálózó gépen, nem törődve azzal, hogy hová utazom. Elhűltem, amikor tekintetem a mutatóra tévedt. Az egyik mutató a napok ezreit, a másik a napok millióit, a harmadik a napok milliárdjait jelezte. Az történt, hogy nem visszafelé szorítottam az emeltyűket, amint kellett volna, hanem jobbra, és így nem a múltba utaztam, hanem a még távolabbi jövőbe. Az ezres-mutató olyan sebesen keringett, mint a zsebóra másodperc-mutatója.

 Csodálatos élmény volt. A hullámzó szürkeség egyre sötétedett, aztán - bár még mindig szédítő sebességgel haladtam - a nappalok és éjszakák váltakozását egyre tisztábban észlelhettem, holott ez lassúbbodó mozgásra vallott. Sehogy sem értettem a dolgot. A nappalok és az éjszakák, mondom, lassabban váltakoztak, s a nap is egyre lassabban haladt keresztül az égbolton; végül már úgy tetszett, századok beletelnek, amíg a föld megkerüli a napot. S aztán állandó szürkület borult a világra. Olykor egy-egy üstökös tűnt fel a sötét égen. A fénysáv, amely a napot jelezte, eltűnt; a nap nem tette meg körútját, hanem csak felbukkant nyugaton és lehanyatlott, s korongja egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak nyoma veszett. A csillagok is lassabban keringtek, s csak egy-egy alig mozgó fénypont jelezte hajdani pályájuk helyét. Mikor megállni készültem, a hatalmas napgolyó vörösen és mozdulatlanul csüngött a horizont fölött, mint valami tompa meleget sugárzó fűtőtest, amely azonban időnként egy-egy pillanatra teljesen elsötétült. Egyszer, rövid időre fölragyogott, de aztán megint csak vörösen izzott tovább. Abból, hogy a nappalok és éjszakák váltakozása megszűnt, megállapítottam, hogy a föld bevégezte pályafutását. A föld nem kering többé a nap körül, hanem, egyik felével a nap felé fordulva, megpihent. Olyanformán, ahogyan napjainkban a hold fordul a föld felé. Nagyon óvatosan, nehogy megint kizuhanjak a gépből, lassítani kezdtem. Az óramű mutatói egyre lassabban keringtek, az ezres-mutató szinte megállt, és az egynapos mutató mozgását tisztán kivehettem az óra számlapján. Még tovább lassítottam, míg végre egy elhagyott tengerpart körvonalai váltak ki a háttérből.

 Vigyázva álltam meg, ráültem az időgépre és körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeleten, a nagy feketeségben biztatóan ragyogtak az ezüstfehér csillagok. Fölöttem mély, csillagtalan vörösség, amely délkeleten izzó bíborszínbe csapott át. Félig a szemhatár mögé süllyedve ott volt a nap óriási, mozdulatlan gömbje. Körülöttem élénkvörös sziklák, s az életnek semmi más nyoma, mint az a sűrű, zöld növényzet, amely a sziklák délkeleti oldalának minden kiszögellő részét elborította. Az erdei mohának vagy a barlangokban tenyésző kövi zuzmónak van ilyen bujazöld színe: azoknak a növényeknek, amelyek napot sose kapnak.

 A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyúlt délnyugat felé, s beleolvadt a sápadt égbe. A tenger nem morajlott, hullámai nem csapkodtak, mert szellő se rezdült. A víz felszíne szelíden emelkedett; mint valami gyönge lélegzés jelezte, hogy az örökkévaló tenger él és mozog. A part mentén, ahol a víz megtört, vastag sókéreg rakódott le; a komor égbolt alatt rózsaszínnek látszott.

 Nyomást éreztem a fejemben, s igen gyorsan szedtem a lélegzetet. Életemben csak egyszer próbáltam hegyet mászni, s most az a kirándulás jutott eszembe. A hegycsúcson kattogott így a fülem, s ebből arra következtettem, hogy itt is sokkal ritkább a levegő, mint amilyenben a földön élünk.

 Messziről, a kopár lejtő felől rekedt rikácsolás hallatszott. Egy óriási fehér pillangóhoz hasonló valami emelkedett föl szárny-csapkodva a magasba, s aztán eltűnt az alacsony dombok mögött. Hangja olyan kísérteties volt, hogy megborzongtam, és belekapaszkodtam a masinámba. Egyszerre csak látom, hogy az a vörös tömb, amit sziklának néztem, lassan felém indul. Nem szikla volt, hanem valami rákfajta szörnyeteg. Képzeljenek el egy akkora rákot, mint ez az asztal. Sok lábával lassan és bizonytalanul mozgott, hatalmas ollói lóbálóztak, hosszú csápjai suhogtak, mint az ostor, nyeles szemei villogtak fémes homloka két oldalán. Ráncos hátát förtelmes púpok éktelenítették, s itt-ott zöldes foltok tarkították. Szájában tapogató-szálak tömege csillogott.

 Amíg ezt a szörnyeteget bámultam, úgy éreztem, légy röppen az arcomba. El akartam hessegetni, de a következő pillanatban megint ott volt, egy másik meg a fülemre telepedett. Odacsaptam, s valami fonalfélét éreztem a kezemben. Rémülten fordultam meg. Mögöttem egy másik rákszörnyeteg terpeszkedett, annak a csápja volt az, amit megfogtam. Gonosz szemei ide-oda forogtak, szája szinte habzott az éhségtől, s idomtalan, nyálkás ollói már-már lecsaptak rám.

 Lenyomtam az emeltyűt, s egy hónapnyira eltávolodtam a szörnyetegektől. De még akkor is ott voltam a tengerparton, s mihelyt megálltam, tisztán láttam, hogy csapatosan mászkálnak a zord világításban, a bujazöld növényzet között.

 Leírhatatlan az a nyomasztó vigasztalanság, amely a világra borult. A vörös keleti ég, az északi feketeség, a sós holttenger, a köves part, ezekkel a lomhán mozgó, ocsmány szörnyetegekkel, a zuzmós növényzet egyhangú zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, a ritka levegő, amelytől megfájdult a tüdőm: kétségbeejtően lehangoló volt. Pár száz évet haladtam, s még mindig ugyanaz a kép: a vörös nap - csak még nagyobb, még komorabb lett - ugyanaz a haldokló tenger, ugyanaz a fagyos levegő, ugyanazok a földi rákfélék a zöld gaz és a vörös sziklák között. S a nyugati égen egy sarló alakú, sápadt vonal, olyanféle, mint egy nagyra nőtt újhold.

 Így utaztam, időnként meg-megállva, egy-egy ugrással ezer esztendőt, vagy még többet hagyva magam mögött. Izgatott a föld sorsának titka, lenyűgözve bámultam a nyugati égen a növekvő és kihűlő napot, és láttam, hogyan apad el az élet a földön. Több mint harminc millió év messzeségében a nap óriási, vörösen izzó kupolája a sötét égnek csaknem tizedrészét eltakarta. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok nyüzsgő csapata eltűnt, a vörös sziklapart, néhány májfűcsomótól és zuzmótól eltekintve, teljesen élettelennek látszott. Itt-ott fehér foltok tűntek föl. Dermesztő hideg volt. Ritkás fehér hópelyhek szállingóztak. Északkeleten hómező csillogott a homokszínű ég csillagai alatt, s rózsaszín dombok hullámvonala látszott a tengerparton. A víz szegélye befagyott, s távolabb jégtömbök úszkáltak. De a sós tenger nagyobb része még nem fagyott be. Vérvörösen lángolt az örök alkonyatban.

 Körülnéztem, maradt-e nyoma az állati életnek. Valami megmagyarázhatatlan félelem visszatartott attól, hogy kiszálljak a gépből. De sem az égen, sem a földön, sem a vízben nem mozdult semmi. Csak a sziklákra tapadó zöld iszap tanúskodott arról, hogy még nem veszett ki teljesen az élet. Kis homokzátony bukkant föl a tengerből, s a víz visszahúzódott a parttól. Mintha valami fekete tárgy bukdácsolt volna a zátonyon, de ahogy odanéztem, nem mozdult semmi, s azt hittem, optikai csalódás volt; az a fekete valami nem egyéb, mint szikla. A csillagok nagyon fényesen tündököltek odafent, de alig-alig rezdültek.

 Egyszerre azt látom, hogy a nap nyugati félköre más alakot ölt: mintha behorpadt volna a gömbje, s a horpadás folytonosan nagyobbodik. Egy pillanatig elképedve bámultam bele a világot egyre jobban elborító feketeségbe. Aztán ráeszméltem, hogy ez napfogyatkozás. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a napkorong előtt. Először természetesen azt hittem, a hold, de valószí- nűbb, hogy egy belső bolygó vonult el földközelben.

 A sötétség rohamosan nőtt; keleten csípős szél kerekedett, s a hópelyhek sűrűbben szállingóztak. A tenger sima tükre felborzolódott. De a szél zúgásának, a víz susogásának élettelen neszein túl néma volt a világ. Néma? Micsoda némaság volt ez! Mindenféle hang, amit az ember ismer - a nyáj bégetése, a madarak csicsergése, a bogarak zümmögése, az a sokféle hang, ami aláfesti a mi életünket, mind-mind megszűnt. A növekvő sötétségben egyre sűrűbben hullott a hó, s egyre hidegebb lett. A távoli dombok fehér csúcsai egymás után belevesztek a feketeségbe. A szél zúgó fergeteggé erősödött. A napfogyatkozás fekete magja mintha rohanvást közelednék felém. Az égbolt teljesen elsötétült.

 Iszonyú volt ez az áthatolhatatlan feketeség. Csontjaimban éreztem a metsző hideget, s alig bírtam lélegzeni. Dideregtem és émelyegtem. És akkor, mint egy izzó-vörös íj, megjelent az égen a nap karéja. Kiszálltam a gépből, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Annyira szédültem, hogy képtelen voltam a visszautazásra még csak gondolni is. S amint tanácstalanul és összetörten álltam ott, megint úgy lát­tam, hogy a zátonyon, a tenger vörös vizének hátterében mozog valami. Kerek volt, akkora, mint egy futball-labda, talán nagyobb is, s tapogató csápok nyúltak ki belőle. A hullámzó, vérvörös víz mellett feketének látszott, és ide-oda ugrándozott. Ájulás környékezett. De az irtózatos félelem erőt adott. Mindent inkább, mint itt maradni, tehetetlenül, ebben az időtlen, szörnyű félhomályban! S felkapaszkodtam a nyeregbe.

12

 Visszajöttem. Azt hiszem, jó darabig eszméletlenül ültem a gépen. Aztán újra megkezdődött a nappalok és éjszakák váltakozása, a nap megint arany fénnyel ragyogott a kék égen. Szabadabban lélegzettem. A táj hullámzott körülöttem. A mutatók visszafelé keringtek a számlapon. Épületek körvonalai tűntek föl, a hanyatló emberiség nyomai. Ezek is elmaradtak az időben. Mikor a milliós mutató a zérusra ért, lassítottam. Korunk építészetének jól ismert vonalai tünedeztek föl; az ezres-mutató visszaérkezett a kiinduló pontra. A nappalok és az éjszakák lassabban váltakoztak. A laboratórium vén falai közé érkezve, óvatosan leállítottam a gépet.

 Eközben valami furcsa dolgot láttam. Említettem, hogy amikor útra keltem, s még nem haladtam teljes sebességgel, Watchettné keresztülment a helyiségen, illetve, amint a gépről láttam, rakéta­szerű gyorsasággal keresztülröppent rajta. Mikor visszatértem, újra áthaladtam azon a percen, amelyben Watchettné keresztülment a laboratóriumon. De most úgy tetszett, hogy ellenkező irányban mozog. Azon az ajtón jött be, amelyen induláskor kilépett, s hátrafelé lépkedve tűnt el a mögött az ajtó mögött, amelyen akkor belépett a laboratóriumba. Hillyert is látni véltem egy futó pillanatra.

 Megállítottam a gépet, s itt voltam megint régi, meghitt dolgozószobámban, körülöttem a megszokott szerszámok, minden úgy, ahogy itt hagytam. Tántorogva másztam ki a gépből, és leültem a padra. Néhány percig egész testemben remegtem. Aztán kezdtem megnyugodni. Itt van az én jó öreg műhelyem, semmi nem változott benne. Mintha csak álom lenne az egész utazás.

 De nem! A gép a laboratórium délkeleti sarkából indult volt el, s most a délnyugati sarokban áll, ott, ahol önök is látták, a fal mellett. Az a kis tisztás, ahol a jövendőben megálltam, éppen ekkora távolságban volt a fehér szfinx talapzatától, ahová a morlockok behurcolták gépemet.

Egy pillanatra kihagyott az agyam. Aztán felálltam, s piszkosan, rongyosan, úgy, ahogy voltam, átjöttem ide. Minden lépés nehezemre esett, mert a sarkam még mindig fájt. Az ajtó mellett az asztalon megláttam a Pall Mall Gazette-et. Kezembe vettem: csakugyan a mai szám. Felnéztem az órára: öt perc múlva nyolc. Az önök hangját hallottam és tányércsörömpölést.

 Megálltam az ajtó előtt. Iszonyú gyöngének, elesettnek éreztem magamat. De egyszerre jó, friss pecsenyeszag csapta meg az orromat, s benyitottam. A többit tudják. Megmosakodtam, megebédel­tem., és elmeséltem az élményeimet.

 - Tudom - folytatta némi szünet után -, hogy mindez hihetetlenül hangzik. De az én szememben csak az hihetetlen, hogy ma este megint itt ülök ebben a régi, meghitt szobában, baráti arcokat látok magam körül, és különös kalandjaimról mesélek.

 Az orvosra pillantott.

 - Nem, igazán nem kívánhatom, hogy higgyenek nekem. Gondolják azt, hogy kitaláltam vagy álmodtam az egészet, vagy hogy fölcsaptam jövendőmondónak. Gondolják, hogy addig törtem fejemet az emberi faj sorsán, míg kieszeltem ezt a történetet. Vagy: puszta fogás az, hogy minden szavamra hajlandó vagyok megesküdni; ezzel is csak érdekesebbé akarom tenni a történetet. Nem bánom, akármit gondolnak. De ha merő fantázia is az egész, mit szólnak hozzá?

 Elővette pipáját, és régi szokása szerint odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig csend volt. Aztán a székek nyikorogni kezdtek, s a cipőtalpak meg-megcsusszantak a szőnyegen. Az időjáró arcáról a hallgatóságra fordítottam tekintetemet. A vendégek sötétben ültek, csak olykor villant meg arcukon egy-egy fényfolt. Az orvos elmerülten bámulta a házigazdát. A szerkesztő a szivarja végére meredt. Ma este már a hatodikat szívta. Az újságíró az óráját nézte. A többiek, amennyire emlék- szem, nem mozdultak.

 A szerkesztő sóhajtva állt föl.

 - Milyen kár, hogy nem ír. . . - mondta, és kezét az időjáró vállára tette.

 - Tehát nem hisz nekem?

 - Hát ami azt illeti...

 - Gondoltam, hogy nem hisz.

 Az időjáró felénk fordult.

 - Hol a gyufa? - kérdezte. Pipára gyújtott, s pöfékelve mondta: - Hogy őszinte legyek, magam sem igen hiszem... És mégis. ..

 Kérdően tekintett az asztalon heverő hervadt, fehér virágokra. Aztán kifelé fordította tenyerét, és ujjainak alig behegedt sebeit vizsgálgatta.

Az orvos fölállt, odament a lámpához, és megnézte a virágokat.

 - A bibéje nagyon furcsa - mondta.

 A pszichológus előre hajolt, s a virág után nyúlt.

 - Szent Isten - mondta az újságíró. - Háromnegyed egy. Hogy megyünk haza?

 - Van elég kocsi az állomáson - mondta a pszichológus.

 - Furcsa virág ez - jegyezte meg az orvos. -- Fogalmam sincs, miféle fajta. Elvihetem?

 Az időjáró egy pillanatig tétovázott, aztán hirtelen így szólt:

 - Nem!

 -De komolyan, hol szerezte? - kérdezte az orvos.

 Az időjáró végigsimította a homlokát. Úgy beszélt, mintha nem jutna mindjárt az eszébe az, amit mondani akar.

–         Weena tette a zsebembe, mikor a jövőben jártam.

 Körülnézett a szobában.

 - Akármi. legyek, ha tudom. hogy mi történik velem. Ez a szoba... önök itt körülöttem. .. ez a hétköznapi hangulat... Túlságosan tele van az agyam ... Nem értem... Csináltam időgépet vagy nem csináltam? Álmodtam volna az egészet? Azt mondják, hogy az élet álom, néha keserves álom... De én nem tudom... Őrültség... hogyan álmodhat ilyet az ember?... Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan van          , gép!

 Fölkapta a lámpát, és kiszaladt a folyosóra. Mi utána. A lámpa imbolygó fényében ott állt a gép, csúf, felemás valóságként; sárgarézből, ébenfából, elefántcsontból és áttetsző, kristályos kvarcból. Megérintettem, valóban ott volt; az elefántcsonton zsíros barna foltok, a gép alsó részéhez fű- és mohacsomók tapadtak, s az egyik fogantyúja elgörbült.

Az időjáró letette a lámpát a padra, s megtapogatta a sérült fogantyút.

 - Rendben van - mondta. - Amit elmondtam, szóról szóra igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottam önöket, ebben a hidegben.

 Kezébe vette a lámpát. Szótlanul mentünk vissza a dohányzóba.

 A házigazda kikísért bennünket a hallba, és fölsegítette a kabátot a szerkesztőre. Az orvos az időjáró szeme közé nézett, és némi habozás után azt mondta, hogy a túlfeszített munka megártott neki. Az időjáró szívből nevetett ezen. Most is látom, ahogy a nyitott ajtóban állva, elbúcsúzik tőlünk.

 A szerkesztővel együtt kocsiba ültem. A szerkesztő véleménye szerint „szemenszedett hazugság" az egész. Én még akkor sem tudtam, mit gondoljak. A mese maga fantasztikus volt és hihetetlen, de előadása józan és tárgyilagos. Egész éjszaka ez járt a fejemben. Alig aludtam valamit. Másnap újra fölkerestem az időjárót. Azt mondták, a laboratóriumban van, s minthogy ismerem a járást a házban, fölmentem az emeletre. A laboratóriumban nem volt senki. Egy pillanatig az időgépet bámultam, és kezemmel megérintettem az egyik emeltyűt. A tömörnek látszó masina erre úgy megrázkódott, mint gally a szélben. Hát ilyen gyönge lábon áll ez a gép, gondoltam elámulva, s gyermekkorom jutott eszembe, amikor semmihez sem volt szabad hozzányúlnom. Lementem a földszintre. Az időjárót a dohányzóban találtam. A házból jött éppen. Egy kis fényképezőgép volt a kezében, s a hóna alatt hátizsák. Nevetett, mikor meglátott, s könyökét nyújtotta oda a keze helyett.

 - Rengeteg a dolgom azzal a géppel - mondta. _

 -De nem tréfa az egész? - kérdeztem. - Igazán az időben utazik ?

 - Igazán - mondta komolyan, s nyíltan a szemembe nézett. Majd tétovázva tekintett körül. - Csak egy félórácskára van még szükségem. Tudom, miért jött. Igazán nagyon kedves. Van ott egypár képes újság. Ha itt marad ebédre, töviről hegyire megmagyarázok mindent. Bizonyítékokkal is szolgálhatok. De ugye, megbocsát, ha most egy kicsit magára hagyom?

 Bólintottam; akkor még alig fogtam fel szavainak jelentőségét. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódik, elhelyezkedtem egy karosszékben, és kezembe vettem az egyik napilapot. Mi dolga lehet még ebéd előtt? Egyszerre csak egy hirdetés eszembe juttatta, hogy két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam, s láttam, hogy máris indulnom kell, ha pontos akarok lenni. Fölálltam, és végigmentem a folyosón. Meg kell mondanom az időjárónak, hogy nem maradhatok.

 Mikor megfogtam a kilincset, elfojtott kiáltást hallottam, azután egy csattanást és valami zuhanásfélét. Amint benyitottam, léghuzat csapott meg, s üvegcsörömpölés hallatszott. Az időjáró nem volt ott. Egy pillanatra mintha valami kísérteties, elmosódó alakot láttam volna egy kavargó fekete- és sárgaréz-színű felhő közepén ülni - olyan áttetsző volt ez az alak, hogy rajta keresztül tisztán láttam a padot, a szétszórt rajzlapokkal. De mire megdörzsöltem a szemem, eltűnt a fantom. Az időgép is eltűnt. Helyén csak egy kis porfelhő szállongott, a laboratórium túlsó végében. A tetőablak egyik szárnya éppen akkor törhetett be.

 Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami különös dolog történt, de egyelőre semmit sem értettem. Amint elképedve álltam ott, a kertre nyíló ajtón át belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Felocsúdtam.

 - Mondja, kérem, erre ment ki az úr?

 - Nem, kérem. Erre nem ment ki senki. Azt hittem, idebent van.

 Most már mindent megértettem. Nem bántam, ha Richardson hiába vár is, ott maradtam, hogy megvárjam, amíg az időjáró visszatér, és elmondja második útjának talán az elsőnél is fantasz- tikusabb történetét, s megmutatja a bizonyítékokat, a fényképeket, amelyeket magával hoz. De már attól tartok, életem végéig várhatok. Az időjáró három évvel ezelőtt tűnt el, s azóta, mint mindenki tudja, nem tért vissza.

EPILÓGUS

  Be kell érnünk a találgatással. Visszatér-e valaha? Az is lehet, hogy a múltba utazott, és a csiszolatlan kő korszakának vérszomjas, szőrös vademberei szétmarcangolták; vagy a krétakör örvénylő tengereibe fulladt; vagy a Jura-korszak óriás gyíkfajtáinak martaléka lett. De az is lehet, hogy most valami pleziozaurusz-fenyegette eolitkori korallzátonyon bolyong, vagy a Triász-kor elhagyott sós-tengereinek partján. Vagy talán a jövőbe rándult ki, egy nem túlságosan késői korba, ahol az ember még ember, de amelyben korunk nagy kérdőjeleire már megtalálták a feleletet, és megoldották jelenünk kínzó problémáit? Talán az emberi faj férfikorába vetődött, mert én nem tudom elhinni, hogy a mi korunk, a gyarló kísérletezés, a töredékes teóriák, az általános diszharmónia kora valóban az emberi fejlődés tetőpontja! Mondom, én nem hiszem ezt. Ő, tudom - mert még az időgép megszerkesztése előtt sokat beszélgettünk erről - nem nagyon bízott az emberiség haladásában, s a civilizációt meg nem alapozott, bolondos toronynak tekintette, ingatag toronynak, amely előbb-utóbb összeomlik, s maga alá temeti építőit. Ha ez igaz is, nekünk úgy kell élnünk, mintha bíznánk az emberiség jobb jövőjében. De én még mindig sötétnek és üresnek látom a jövőt, amelynek ismeretlen homályába csak itt-ott vet egy halvány fénysugarat az időjáró története. S vigasztalásul itt maradt nekem két szál fehér virág - hervadt, megbarnult, elszáradt virágok, de azt bizonyítják, hogy amikor az értelem és az erő megszűnik, a hála és a gyöngédség még akkor is él az ember szívében.

Fordította Ruzitska Mária