VÍZÖNTŐ

A rakéta fémburkolata lehűlt a mezon fújó szélben. Csapóajtaja pukkant egyet, és kinyílt. Óraműszerű belsejéből kilépett egy férfi, egy no és három gyermek. A többi utas szétszóródott a marsbeli mezon, magára hagyva a férfit és családját.
A férfi érezte, hogy lobog a haja, és testében megfeszülnek a szövetek, mintha valamiféle légüres tér központjában állana. Felesége, ott előtte, szinte füstként örvénylett, mintha el akarna szállni. A gyerekek mint parányi magvak: bármelyik pillanatban szétszóródhatnak a Mars négy égtája felé.
A gyerekek fölnéztek rá, ahogy az ember a napra néz, hogy megállapítsa, hány óra. Az apa arca rideg volt.
- Mi baj? - kérdezte a felesége.
- Menjünk vissza a rakétába!
- Vissza a Földre!
- Igen! Figyelj csak!
Úgy fújt a szél, mintha el akarná söpörni egyéniségükét. A Mars levegője bármelyik pillanatban kiszívhatta belőle a lelket, mint a velőt a fehér csontból. Úgy érezte valami vegyszerbe került, amelyben feloldódhat értelme, és eléghet egész múltja.
Szemügyre vették a marsbéli dombokat: az idő az évek iszonyú súlyával elnyűtte őket. Látták a hajdani városokat: belevesztek a mezőkbe, s mint gyönge gyermekcsontok hevertek a széltől hullámzó fűtavakban.
- Fel a fejjel, Harry! - mondta a felesége. - Már késo. Hatvanmillió mérföldet tettünk meg.
A szőke hajú gyerekek nagyokat ordítottak a Mars égboltjának mélységes kupolájába. Nem jött válasz, csak a száguldó szél sziszegett a merev fűszálak közt.
Fölmarkolta hideg kezével a poggyászt.
- Hát akkor gyerünk - mondta. Egy ember a tengerparton, aki kész rá, hogy belegázoljon a vízbe, és megfulladjon.
Bementek a városba.

Bittering volt a nevük. Harry Bittering és a felesége, Cora; és Dan, Laura meg David. Építettek egy kis fehér kunyhót, ahol jókat reggeliztek, de a félelem sose tűnt el. Ott feküdt Mr. Bittering és Mrs. Bittering mellett kéretlen harmadikként éjféli beszélgetéseik és hajnali ébredéseik alkalmával.
- Úgy érzem magam, mint egy sókristály egy hegyi patakban - mondta a férfi -, amint elmossa a víz. Mi nem idevalók vagyunk. Hanem Föld-lakók. Ez meg a Mars. A Mars-lakóknak való. Az isten szerelmére, Cora, hadd váltsam meg a jegyeket hazafelé!
De az asszony csak a fejét rázta.
- Eljön a nap, amikor az atombomba tönkreteszi a Földet. S mi akkor itt biztonságban leszünk.
- Biztonságban és tébolyodottan.
Tik-tak, hét óra - ketyegte az óra -, ideje felkelni. És felkeltek.
Valami arra késztette a férfit, hogy minden reggel mindent ellenőrizzen - a tűzhelyet, a cserepes piros muskátlikat -, pontosan úgy, mintha attól tartana, hogy valami nincs rendben. A reggeli újság pirítósmeleg volt a hatórás földi rakétától. A férfi feltörte a kupakját, és odatette a reggelije mellé. Vidámságot erőltetett magára.
- Ismét itt a gyarmatosítás kora - jelentette ki. - Tíz év múlva egymillió földi ember él majd a Marson. Nagy városok épülnek meg minden. Azt jósolták, hogy kudarcot fogunk vallani. Azt jósolták, hogy a Mars-lakók rossz néven veszik majd inváziónkat. De találkoztunk csak egyetlen Mars-lakóval is? Egy árva lélekkel sem! Ó, igen, városaikat megtaláltuk, de üresen. Igaz?
Szélfolyó öntötte el a házat. Mikor az ablakok már nem zörögtek, Mr. Bittering nyelt egyét, és a gyerekekre nézett.
- Nem tudom - mondta David. - Lehet, hogy vannak körülöttünk Mars-lakók, csak nem látjuk őket. Éjszakánként néha úgy érzem, hallom őket. Hallom a szelet. A homok az ablakomnak csapódik. Megijedek. És látom azokat a városokat ott fönn a hegyekben, ahol a Mars-lakók éltek valamikor régen. És mintha mozgást is látnék azokban a városokban, papa. És nem tudom, hogy azok a Mars-lakók örülök-e, hogy mi itt lakunk. Nem tudom, nem terveznek-e ellenünk valamit, amiért idejöttünk.
- Badarság! - Mr. Bittering kinézett az ablakon. - Tisztességes, becsületes emberek vagyunk. - A gyerekeire nézett. - Minden kihalt városban vannak valami kísértetfélék. Úgy értem: emlékek. - Kibámult a dombokra. - Láttok egy lépcsőt, és szeretnétek tudni, milyenek lehettek a Mars-lakók, akik megmászták. Láttok marsbeli festményeket, és szeretnétek tudni, milyen lehetett a festőjük. S elképzeltek magatokban egy kísértetet, egy emléket. Egészen természetes. Ez a fantázia. - Elhallgatott. - De nem csavarogtatok még ott fenn a romok közt, ugye?
- Nem, papa. - David a cipőjét nézte.
- Vigyázzatok, ne közelítsetek hozzájuk! Nehogy bajba kerüljetek.
- Akkor is - mondta a kis David. - Fogadom, hogy történni fog valami.

Aznap délután történt valami.
Laura sírva botorkált keresztül a településen. Vaktában a verandára rontott.
- Mama! Papa! Háború! A Földön! - zokogta. - Az imént érkezett egy rádióhír. Atombombák estek New Yorkra! Valamennyi űrrakéta felrobbant. Soha többé nem jön rakéta a Marsra!
- Jaj, Harry! - Az anya megfogódzott a férjében s a lányában.
- Biztos, Laura? - kérdezte csöndesen az apa.
Laura sírt.
- Mindörökre megfeneklettünk a Marson.
Sokáig csak a szél zúgott az alkonyatban.
"Magunkban - gondolta Bittering. - Csak ezren vagyunk itt. Nincs visszatérés! Nincs! Nincs!" Arcát, kezét, testét kiverte a veríték. Csuromvíz volt, olyan melege lett a félelemtől. Szerette volna megütni Laurát, és rákiabálni: "Nem igaz, hazudsz! A rakéták megjönnek!" Ehelyett magához szorította Laurát, és megsimogatta a fejét.
- Egyszer csak megérkeznek a rakéták - mondta.
- Mit fogunk csinálni, apa?
- Végezzük a dolgunkat, természetesen. Gabonát termelünk, és gyerekeket nevelünk. Várunk. Hogy minden rendben menjen, amíg a háború véget nem ér, és ismét meg nem érkeznek a rakéták.
A két fiú kijött a tornácra.
- Gyerekek - mondta az apa, aki a tornácon ült, s valahová mögéjük nézett. - Mondanom kell nektek valamit.
- Már tudjuk - felelték.

A következő napokban Bittering sokat bolyongott a kertben, hogy egyedül lehessen félelmével. Amíg a rakéták ezüstös hálót szőttek az űrbe, még csak bele tudott törődni a Marsba. Mert mindig azt magyarázta magának: "Ha akarom, holnap jegyet válthatok, és visszatérhetek a Földre."
De most: a háló eltűnt. A rakéták összevissza görbülve, megolvadva, összegubancolódva hevernek a Földön. A Föld-lakók ki vannak szolgáltatva a Mars idegenségének, a fahéjszínű pornak, borízű levegőnek. A marsbeli nyarakon megsülnek, mint a gyömbéres sütemény; a marsbeli teleken betakarítják, és a raktárba teszik őket. Mi lesz vele? Meg a többiekkel? Ez az a pillanat, amire a Mars várt. Most majd elemészti őket.
Térdre ereszkedett a virágágyban, ásóval ideges kezében. "Dolgozz - gondolta -, dolgozz, és felejts!"
A kertből fölpillantott a Mars hegyeire. Eszébe jutottak a régi, büszke marsbeli nevek, amelyeket hajdan viseltek ezek a csúcsok. Az égből pottyant Föld-lakók csak megbámulták a nevük ellenére névtelenül maradt dombokat, folyókat, tengereket. A Mars-lakók hajdan városokat építettek, és nevet adtak nekik; megmászták a hegyeket, és nevet adtak nekik; behajózták a tengereket, és nevet adtak nekik. A hegyek elkoptak, a tengerek kiszáradtak, a városok romba dőltek. A Föld-lakók ennek ellenére csöndes bűntudatot éreztek, nem mertek új nevet adni az ősi domboknak és völgyeknek.
De hát az ember mégiscsak jelképekkel és címkékkel él. A nevek megszülettek.
Mr. Bittering nagyon egyedül érezte magát kertjében a Mars napja alatt; anakronizmusnak érezte, hagy itt görnyedezik, és földi virágokat ültet a megműveletlen talajba.
Gondolkozz. Szünet nélkül. Mindenféléken. Csak ne gondolj a Földre, az atomháborúra, az elpusztult rakétákra.
Izzadt. Körülnézett. Nem figyelte senki. Levette a nyakkendőjét. Elég vakmerő gondolta. Előbb a zakó, s most a nyakkendő. Gondosan felakasztotta egy barackfára. Facsemeteként importálta Massachusetts-ből.
Ismét a neveken meg a hegyeken kezdett filozofálni. A Föld-lakók megváltoztatták a nevekét. Most Hormel-völgyek, Roosevelt-tengerek, Ford-dombok, Vanderbilt-platók, Rockefeller-folyók vannak a Marson. Nem helyes. Az amerikai telepesek annak idején nagy bölcsességről tettek tanúságot, amikor megőrizték az ősi indián prérineveket: Wisconsin, Minnesota, Idaho, Ohio, Utah, Milwaukee, Waukegan, Osseo. A régi neveket, a régi jelentéssel.
Miközben eszelősen meredt a hegyekre. Azt gondolta: "Ott fönn vagytok? Valamennyien, halott Mars-lakók? Nos, mi itt magunk vagyunk, elvágva a világtól! Gyertek le, kergessetek el bennünket! Tehetetlenek vagyunk!"
A szél barackvirágesőt fújt a földre.
Kinyújtotta napbarnított kezét, s halkan felkiáltott. Megérintette a virágokat, felszedte őket. Megforgatta, újra meg újra megtapogatta őket. Aztán a felesége után kiáltott:
- Cora!
Az asszony megjelent az egyik ablakban.
A férfi odaszaladt hozzá.
- Cora, nézd ezeket a virágokat!
Az asszony a kezébe vette őket.
- Látod? Mások! Megváltoztak! Már nem barackvirágok!
- Én nem látok rajtuk semmi változást - mondta az asszony.
- Pedig van! Nem igaziak! Nem is tudom, miben. Eggyel több a szirmuk, valahogy más a levelük, a színük, az illatuk!
A gyerekek még idejében szaladtak ki, hogy láthassák, amint apjuk körbeszaladgál a kertben, s egymás után tépi ki ágyásaikból a retkeket, hagymákat, répákat.
- Ide nézz, Cora!
Kézbe vették a retkeket, hagymákat, répákat.
- Olyanok, mint a répák?
- Igen... Nem. - Az asszony tétovázott.
- Nem is tudom...
- Megváltoztak.
- Lehet.
- Tudod, hogy megváltoztak. Hagymák, és mégse hagymák, répák, és mégse répák! Az ízük ugyanaz, és mégis más. A szaguk sem olyan, mint szokott lenni. - Érezte, hogy kalapál a szíve, és megijedt. Beásta ujjait a földbe. - Mi történik itt, Cora? Mi ez? El kell mennünk innen! - Végigrohant a kerten. Minden fát megtapogatott. - A rózsák! A rózsák! Zölddé változnak.
És álltak, és nézték a zöld rózsákat.
És két nap múlva Dan jött futva.
- Gyertek, nézzétek meg a tehenet. Megfejtem, és akkor vettem észre. Gyertek!
Álltak a pajtában, és nézték egyetlen tehenüket.
Harmadik szarva nőtt.
És a házuk előtt a pázsit csendesen, lassan olyan színű lett, mint a tavaszi ibolya. A földi magból halványlila fű nőtt.
- El kell mennünk innen - mondta Bittering. - Megesszük ezt az izét, aztán átváltozunk... ki tudja, mivé? Ezt nem hagyhatom! Csak egyet tehetünk! Elégetjük az ilyen ételt.
- Nem mérgezett!
- De az. Ügyesen, nagyon ügyesen: Kicsit. Nagyon kicsit. Nem szabad hozzányúlnunk.
Ijedten nézett a házukra.
- Még a ház is. A szél csinált vele valamit. A levegő megperzselte. Meg az éjszakai köd. Valamennyi deszkája elgörbült, megvetemedett. Már nem olyan, mint egy Föld-lakó háza.
- Ugyan, képzelődsz!
Felvette zakóját és nyakkendőjét.
- Bemegyek a városba. Most már tennünk kell valamit. Mindjárt jövök.
- Várj, Harry! - kiáltotta a felesége.
De a férfi már elment.
A városban, a fűszerüzlet árnyékos lépcsőjén, ott ültek a férfiak, s térdükre fektetett kézzel, jókedvűen, fesztelenül társalogtak.
Mr. Bittering legszívesebben a levegőbe lőtt volna egy pisztollyal.
"Mit csináltok, bolondok? - gondolt a. - Csak itt ültök. Pedig hallottátok, mi történt... megfeneklettünk ezen a bolygón. Hát akkor mozgás! Csak nem ijedtetek meg? Csak nem féltek? Mi a tervetek?"
- Hello, Harry! - köszöntek rá.
- Ide figyeljetek - mondta nekik. - Ugye, hallottátok a minap, hogy mi történt? Vagy nem?
Bólogattak, és nevettek.
- Persze hogy hallottuk, Harry. Persze.
- És mit akartok tenni ez ügyben?
- Hogy mit akarunk tenni, Harry? Hát mit tehetnénk?
- Például építhetnétek egy rakétát.
- Rakétát, Harry? Hogy visszamenjünk abba a zűrzavarba? Ugyan, Harry!
- De hát muszáj, hogy vissza akarjatok menni! Észrevettétek a barackvirágokat, a hagymát, a füvet?
- Hát persze, Harry, persze hogy észrevettük - felelte valamelyikük.
- És nem féltek?
- Nem hinnénk, hogy sokat számít, Harry!
- Hülyék!
- Nono, Harry!
Bittering sírni szeretett volna.
- Velem kell dolgoznotok. Ha itt maradunk, mindnyájan átváltozunk. A levegő miatt. Nem érzitek a szagát? Valami van benne. Lehet, hogy valami marsbeli vírus. Valami csíra vagy hímpor. Hallgassatok rám!
Rámeredtek.
- Sam - szólította meg az egyiket.
- Tessék, Harry?
- Segítesz nekem egy rakétát építeni?
- Nézd, Harry. Szereztem egy csomó fémet meg néhány modellt. Ha rakétát akarsz építeni a műhelyemben, szívesen látlak. Ötszáz dollárért eladom neked a fémet. Ha egymagad dolgozol, kb. harminc év alatt egész csinos rakétát építhetsz belőle.
Valamennyien nevettek
- Ne nevessetek!
Sam nyugodt, jókedvű pillantást vetett rá.
- Sam - szólalt meg Bittering. - A szemed...
- Mi van vele, Harry?
- Nem szürke volt?
- Biz' isten nem emlékszem.
- Az volt, vagy nem?
- Miért kérded, Harry?
- Mert most olyan sárgás színű.
- És ha az, Harry? - kérdezte közömbösen Sam.
- És magasabb vagy meg soványabb...
- Lehet, hogy igazad van, Harry.
- Sam! Nem kéne hagynod, hogy sárga legyen a szemed!
- Miért? A te szemed milyen színű, Harry? - kérdezte Sam.
- Az enyém? Természetesen kék.
- Nesze, Harry. - Sam a kezébe nyomott egy zsebtükröt. - Nézd meg magad.
Mr. Bittering habozott, aztán arca elé emelte a tükröt.
A szeme kékjében apró, halvány eddig nem észlelt aranypettyek voltak.
- Látod, mit csináltál? - szólalt meg egy pillanat múlva Sam. - Összetörted a tükröm.

Harry Bittering beköltözött a kovácsműhelybe, és elkezdte építeni a rakétát. A nyitott ajtóban emberek álldogáltak, csendesen beszélgettek és tréfálkoztak. Néha segítettek neki fölemelni valamit. De többnyire csak lézengtek, és Harryt figyelték egyre sárgább szemükkel.
- Vacsoraidő van, Harry - mondták.
Megjelent a felesége, fonott kosárban hozta a vacsoráját.
- Hozzá se nyúlok - mondta Harry. - Csak a mélyhűtőnkből való ételt eszem. Olyat, ami a Földről került ide. A kertünkből semmit.
A felesége állt, és nézte.
- Úgyse tudsz megépíteni egy rakétát.
- Valamikor, húszéves koromban műhelyben dolgoztam. Tudom, hogyan kell bánni a fémmel. S mihelyt elkezdem, a többiek is segítenek majd - mondta, de nem nézett az asszonyra, hanem kiteregette a tervrajzokat.
- Harry! Harry! - mondta csüggedten az asszony.
- El kell mennünk innen, Cora. Muszáj elmennünk!

Az éjszakák szelesek voltak. A szél végigfújt a kiszáradt tengerek helyén elterülő holdsütötte, üres mezőkön, a fehér, sakktáblaszerű kis városok mellett, amelyek tizenkétezer éve álltak üresen. A Föld-lakók telepén a Bittering-házat a változás érzése reszkettette meg.
Mr. Bittering az ágyban fekve érezte hogy csontjai elmozdulnak, új formát öltenek, megolvadnak, mint az arany. Feleségének, aki mellette feküdt, sötét volt a bőre a sok napos délutántól. Sötét borű volt az asszony és arany szemű, majdnem feketére sült a napon, aludt, a gyerekek fémesen csillogtak ágyukban, a szél meg kétségbeejtően bömbölt, átváltoztatva az öreg barackfákat, a lila füvet, zöld rózsaszirmokat szórva szerte.
Bittering félelme nem múlt el. A torkát és a szívét szorongatta. Csöppekbe gyűlt verítékes karján, halántékán, reszkető tenyerén.
Keleten fölkelt egy zöld csillag.
Furcsa szó hagyta el Mr. Bittering ajkát.
- Iorrt. Iorrt - ismételgette.
A Mars-lakók nyelvén szólt. Nem ismerte a Mars-lakók nyelvét.
Éjfélkor fölkelt, felhívta Simpsont, a régészt.
- Mit jelent, az hogy Iorrt, Simpson?
- De hiszen ez bolygónk, a Föld neve a Mars-lakók ősi nyelvén. Miért?
- Nem érdekes.
A telefonkagyló kicsúszott a kezéből.
- Hello, hello, hello, hello! - hallatszott egyre a kagylóból, o meg csak ült, és bámulta a zöld csillagot. - Bittering! Harry! Hallasz?

A napokat fémcsengés töltötte be. Harry három közömbös ember kelletlen segítségével szerelte a rakéta vázát. Egy óra alatt rendszerint nagyon elfáradt, le kellett ülnie.
- A magasságtól van - nevetett az egyik ember.
- Szoktál te enni, Harry? - kérdezte a másik.
- Szoktam - felelte dühösen Harry.
- A mélyhűtőtökből?
- Igen!
- Egyre soványabb vagy, Harry.
- Nem igaz.
- És magasabb.
- Hazudsz!

Néhány nap múlva félrevonta a felesége.
- Harry, minden élelmet elhasználtam a mélyhutőből. Nem maradt semmi. Ezentúl a Marson termett élelmiszerekből kell szendvicset készítenem.
A férfi nagy nehezen leült.
- Muszáj enned - mondta az asszony. - Gyönge vagy.
- Igen - felelte.
Fogott egy szendvicset, szétnyitotta, megnézte, és elkezdte majszolni.
- És ma már ne dolgozz tovább - mondta az asszony. - Iszonyú hőség van. A gyerekek szeretnének kirándulni és úszkálni egy kicsit a csatornában. Gyere velünk.
- Nem vesztegethetem az időt. Most van a kritikus pont.
- Csak egy órára - unszolta az asszony. - Jót fog tenni az úszás.
Felállt, csupa veríték volt.
- Jó, jó. Hagyj békén. Megyek.
- Használni fog, Harry.
A nap forrón sütött, szélcsend volt. Egyetlen óriási kemence volt a vidék. A csatorna mellett haladtak: az apa, az anya, a fürőoruhásan rohangászó gyerekek. Megálltak, és húsos szendvicset ettek. Az apa látta, hogy a bőrük egyre barnábbra sül. És látta felesége és gyermekei sárga szemét, a szemüket, amely régebben nem volt sárga. Végigfutott rajta néhány remegés, de aztán el is múlt a jóleső hőhullámokban, mikor lehevert a napon. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megijedjen.
- Mióta sárga a szemed, Cora?
Az asszony zavarba jött.
- Azt hiszem, mindig az volt.
- Nem az utóbbi három hónapban változott barnáról sárgára?
Az asszony az ajkába harapott.
- Nem. Miért kérded?
- Nem fontos.
Éltek tovább.
- És a gyerekek szeme? - szólalt meg a férfi. - Az övék is sárga.
- A serdülő gyerekek szemének a színe néha megváltozik.
- Talán mi is gyermekek vagyunk. Legalábbis a Mars szemében. Csak úgy eszembe jutott. - Elnevette magát. - Azt hiszem, úszom egyet.
Beugrottak a csatorna, vizébe és az apa hagyta, hogy lesüllyedjen, le egészen a fenékre, mint valami aranyszobor, és ott heverjen a zöld csendben. A víz mélyén teljes nyugalom volt, teljes béke. Érezte, hogy a lassú, állandó áramlás könnyedén sodorja.
"Ha elég sokáig fekszem itt - gondolta -, a víz munkához lát, lemarja a húsomat, és előbukkannak csontjaim, mint a korall. Csak a csontvázam marad meg. S aztán a víz majd építhet a csontvázra. . . zöld izéket, mély vízi izéket, piros izékét, sárga izéket. Változás. Változás. Lassú, mélyreható, csöndes változás. S vajon nem így van odafent is?"
Látta maga fölött az elsüllyedt égboltot, a napot, amelyet a légkör, az idő és a tér Mars-nappá változtatott.
Odafent - gondolta - egy hatalmas folyó van, egy Mars nevű folyó, mindnyájan annak a mélyén fekszünk, kavicsházainkban, alámerült sziklaházainkban, mint megannyi rejtőzködő rák, és a víz elsodorja öreg testünket, megnyújtja csontjainkat, és...
Hagyta, hogy a víz fölsodorja a gyönge világosságon keresztül.
Dan a csatorna szélén ült, és komolyan nézett apjára.
- Utha! - szólalt meg.
- Mi? - kérdezte az apja.
A fiú mosolygott.
- Tudod, Utha jelent apát a Mars-lakók nyelvén.
- Hol tanultad?
- Nem tudom. Valahol. Utha!
- Mit akarsz?
A fiú habozott.
- Szeretném... szeretném megváltoztatni a nevem.
- Megváltoztatni?
- Igen.
Odaúszott a fiú anyja.
- Miért? Mi bajod a Dan névvel?
Dan izgett-mozgott.
- A minap hívtál, hogy: "Dan, Dan, Dan!" Meg se hallottam. Azt mondtam magamnak: "Ez nem az én nevem." Új nevem van, azt szeretném használni.
Mr. Bittering a csatorna oldalának támaszkodott, teste hideg volt, szíve lassan vert.
- Miféle új neved?
- Linnl. Nem szép? Használhatom? Vagy nem?
Mr. Bittering a fejéhez kapott. Eszébe jutott az ostoba rakéta, amelyen egyedül dolgozik, annyira egyedül, hogy még a saját családjából sem segít neki Senki.
Hallotta, hogy a felesége azt mondja:
- Miért ne?
Aztán a saját hangját hallotta:
- Persze hogy használhatod.
- Hurrá! - kiáltotta a fiú. - Linnl vagyok! Linnl!
Szaladni kezdett a mezon, táncolt és kiabált.
Mr. Bittering a feleségére nézett.
- Hát ezt mért csináltuk?
- Nem tudom - felelte az asszony. - Jó ötletnek hangzott.
Besétáltak a dombok közé. Régi, kanyargós ösvényeken ballagtak, még mindig működő szökőkutak mellett. Az ösvényeket egész nyáron hideg víz borította vékony rétegben. Mezítláb egész nap hideg maradt az ember lábfeje, mert úgy gázolt az ösvényeken, mint valami patakban.
Eljutottak egy kis elhagyatott marsbeli villához, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre. Egy domb tetején állt. Kék márványtermek, óriási falfestmények, úszómedence. Üdítő volt ebben a nyári hőségben. A Mars-lakók nem kedvelték a nagyvárosokat.
- Milyen szép - mondta Mrs. Bittering. - Bár felköltözhetnénk nyárra ebbe a villába.
- Gyerünk - mondta a férfi. - Visszamegyünk a városba. Még dolgoznom kell a rakétán.
De aznap este, munka közben eszébe jutott a hűvös kék márványvilla. Ahogyan múltak az órák, egyre kevésbé érezte fontosnak a rakétát.
A napok és hetek sodrában a rakéta jelentősége egyre csökkent. A régi láz elmúlt. Megijedt a gondolatra, hogy így hagyja kicsúszni a kezéből. De a hőség, a levegő, a munkakörülmények valahogy...
Hallotta, hogy a kovácsműhely tornácán dünnyögnek az emberek.
- Hallottátok? Mindenki elmegy.
- Így van. Mindenki.
Bittering kilépett.
- Hová mennek? - Látta, hogy két, gyermekekkel és bútorokkal megrakott teherautó hajt végig a poros utcán.
- Fel a villákba - felelte a kérdezett.
- Bizony, Harry. Én is megyek. Sam is. Igaz, Sam ?
- Így van, Harry. És te?
- Nekem itt kell dolgoznom.
- Dolgoznod! Azt a rakétát osszel is befejezheted, amikor hűvösebb az idő.
Nagy lélegzetet vett.
- Már elkészültem a vázzal.
- Ősszel kellemesebb. - Hangjuk bágyadt volt a hőségtől.
- Dolgoznom kell - mondta.
- Ősszel - érveltek. Érvelésüket nagyon is értelmesnek, igaznak érezte.
Ősszel jobb lenne - gondolta. - Akkor is bőven lesz rá időm."
"Ne! - kiáltotta énjének egyik része, valahonnan mélyről, fojtottan. - Ne! Ne!"
- Ősszel - kezdte.
- Gyere, Harry - mondták valamennyien.
- Igen - mondta, s úgy érezte, teste elolvad a forró, nyirkos levegőben. - Igen ősszel. Akkor majd újra nekilátok.
- Én a Tirra-csatorna mellett foglaltam el egy villát - jegyezte meg valaki.
- A Roosevelt-csatornára gondolsz nem?
- A Tirrára. Ez az ősi neve a Mars-lakók nyelvén.
- De hát a térképen...
- Ne gondolj a térképre. Most Tirra. Én meg a Pillai-hegységben találtam lakást...
- A Rockefeller-hegyláncra gondolsz - mondta Bittering.
- A Pillai-hegységre - felelte Sam.
- Igen - mondta Bittering, akit beburkolt a forró, zizegő levegő. - A Pillai-hegységre.
Másnap, a forró, csendes délutánon mind az öten a költözködéssel voltak elfoglalva.
Laura, Dan és David csomagokat cipelt. Azaz - mivel szívesebben nevezték magukat így - Ttil, Linnl és Werr csomagokat cipelt.
A bútorokat a kis fehér kunyhóban hagyták.
- Bostonban nagyon jól mutattak - mondta az anya. - Meg itt a kunyhóban is. De fönn a villában? Nem! Majd ha ősszel visszatérünk, megtaláljuk őket.
Bittering hallgatott.
Egy idő múlva aztán így szólt:
- Vannak bizonyos elképzeléseim a villa bebútorozását illetően. Nagy, kényelmes bútorokra gondolok.
- Mi gondod lesz a lexikonoddal? Magaddal hozod, ugye?
Mr. Bittering elfordította a szemét.
- Majd a jövő héten lejövök érte.
A lányukhoz fordultak.
- Mi lesz a New York-i ruháiddal?
A lány zavartan bámult rájuk.
- Ugyan, már nincs szükségem rájuk!
Elzárták a gázt, a vizet, bezárták az ajtókat, és elindultak. Az apa bekukucskált a teherautóba.
- A mindenit! Nem sokat viszünk magunkkal - mondta. - Ahhoz képest, hogy mi mindent hoztunk a Marsra, az egész csak egy maroknyi!
Begyújtotta a motort.
Egy hosszú pillanatig elnézte a kis fehér kunyhót, s elfogta a vágy, hogy visszarohanjon, megérintse, búcsút mondjon neki, mert úgy érezte, mintha hosszú utazásra indulna, és elhagyna valamit, amihez soha nem térhet vissza többé, amit soha többé nem fog megérteni.
Sam és a családja éppen akkor robogott el mellettük egy másik teherautón.
- Hello, Bittering! Megyünk!
A teherautó rátért a városból kivezető ősi országútra. Még vagy hatvanan utaztak ugyanabba az irányba. A várost sűrű por töltötte meg, ahogy a kocsik tovarobogtak. A csatornák vize kéken csillogott a napfényben, s csöndes szellő bujkált a furcsa fák lombjai közt.
- Ég veled, város! - mondta Mr. Bittering.
- Ég veled! Ég veled! - mondta a család, és integetett is.
Többé nem néztek vissza.

A nyár tüze kiszárította a csatornákat. A nyár lángja felégette a mezőket.
A Földlakók üres telepén a festett házak vedleni és hámlani kezdtek. A gumiabroncsok, amelyeken a gyerekek hintáztak a hátsó udvarokban, megállt óraingák módjára lógtak a perzselő levegőben.
A kovácsműhelyben rozsdásodni kezdett a rakéta váza.
A csöndes őszben Mr. Bittering - már nagyon sötét bőrű és nagyon arany szemű volt - a villája fölötti lejtőn állt, és lenézett a völgybe.
- Itt az ideje, hogy visszamenjünk - mondta Cora.
- Igen, de nem megyünk - felelte nyugodtan a férje. - Nincs már ott semmink.
- A könyveid - mondta az asszony. - A szép ruháid.
Úgy mondta: a llleid és a szép ior uele rreid.
- A város üres - felelte a férfi. - Senki se megy vissza. Nincs értelme. Egyáltalán nincs értelme.
A lányuk szőnyegeket szőtt, a fiaik meg ősrégi fuvolákon és sípokon játszottak, visszhangzott a kacagásuk a márványvillában.
Mr. Bittering lenézett a mély völgybe, a távoli földi településre.
- Milyen furcsa, milyen nevetséges házakat építettek a Föld-lakók!
- Nem tudtak szebbet építeni - mélázott el a felesége. - Olyan csúnya emberek voltak. Örülök, hogy eltűntek.
Egymásra néztek, meghökkentek rajta, hogy miket mondtak. Elnevették magukat.
- Hová lehettek? - tűnődött a férfi. A feleségére pillantott. Az asszony arany szemű volt és karcsú, akár a lánya. O meg a férjére nézett, s az majdnem olyan fiatalnak látszott, mint az idősebbik fiuk.
- Nem tudom - felelte az asszony.
- Jövőre vagy a rákövetkező vagy az azután következő esztendőben talán visszamegyünk a városba - mondta csöndesen a férfi. - Most... meleg van. Mit szólnál hozzá, ha úsznánk egyet?
Hátat fordítottak a völgynek. Karonfogva, némán ballagtak végig egy tiszta forrásvízzel borított ösvényen.

Öt esztendő múlva rakéta hullott le az égből. Gőzölögve hevert a völgyben.
Ordítozó emberek ugráltak ki belőle.
- Megnyertük a háborút a Földön! Itt vagyunk, hogy megmentsünk benneteket. Hahó!
De az amerikaiak építette kunyhókból álló város, a barackfák, a szórakozóhelyek hallgattak. Egy üres műhelyben egy silány rakéta rozsdás vázára bukkantak.
A rakéta legénysége átkutatta a dombokat. A parancsnok egy elhagyott kocsmában ütötte fel a főhadiszállását. Hadnagya visszatért, hogy jelentést tegyen.
- A város üres, de a dombokon találtunk bennszülötteket, uram. Sötét bőrűek. Sárga a szemük. Mars-lakók. Nagyon barátságosak. Beszélgettünk is velük egy kicsit, nem sokat. Hamar megtanulnak angolul. Bizonyos vagyok benne, hogy a legbarátságosabb viszonyban leszünk velük, uram.
- Sötét bőrűek - tűnődött a parancsnok - Hányan vannak?
- Gondolom, úgy hat-nyolcszázan. Azokban a romos márványépületekben laknak a dombokon, uram. Magasak, egészségesek. Az asszonyaik gyönyörűek.
- Elmondták, mi lett azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik ezt a földi települést építették, hadnagy?
- A leghalványabb sejtelmük sincs róla, hogy mi történt e várossal és lakóival.
- Furcsa. Gondolja, hogy azok a Marslakók ölték meg őket?
- Meglepően békéseknek látszanak. Lehetséges, hogy járvány pusztított a városban, uram.
- Lehetséges. Azt hiszem, ez is egyike ama rejtélyeknek, amelyeket sose sikerül megoldanunk. Azoknak a rejtélyeknek, amelyekről csak olvasni szokott az ember.
A parancsnok szemügyre vette a helyiséget, a porlepte ablakokat, a távolban emelkedő kék hegyeket, a napfényben csörgedező csatornákat, és hallotta a lágy szellőt a levegőben. Megborzongott. Aztán összeszedte magát, és rábökött egy nagy, új térképre, amelyet rajzszögekkel egy üres asztal lapjára erősített.
- Rengeteg a tennivalónk, hadnagy. - Hangja halk volt és monoton, miközben a nap leszállt a kék dombok mögött. - Új településeket kell építenünk. Bányákat keresnünk, ásványok után kutatnunk. Baktériummintákat gyűjtenünk. Munka, csupa munka. És a régi feljegyzések elvesztek. Új térképet kell készítenünk, újra nevet kell adnunk a hegyeknek, folyóknak, satöbbi. Kell hozzá egy kis fantázia. Mit szólna hozzá, ha azt a hegységet ott Lincoln-hegységnek neveznénk el, ezt a csatornát Washington-csatornának, azokat a dombokat meg... azokat a dombokat meg elnevezhetnénk önről, hadnagy. Diplomáciából. Ön meg viszonzásul elnevezhetne rólam egy várost. Hízelgő volna számomra. És miért ne lehetne ennek a völgynek Einstein-völgy a neve, annak meg ott... figyel ön egyáltalában, hadnagy?
A hadnagy gyorsan elkapta a tekintetét a messze a városon túl elterülő dombok kékségéről és békés ködfátyláról.
- Tessék? Ja? Igenis, uram!

Szíjgyártó László fordítása