VÍZÖNTŐ

Hugh Fortnum felébredt, csukott szemmel a vasárnap mozgalmasságát és örömeit kóstolgatta.

Lent szalonna serpenyőben, Cynthia nem kiáltozással, hanem finom főztjével keltegeti.

A hallon túl Tom valóban zuhany alatt áll.

Ki az, aki messze, a szitakötő zümmögésű fényben az időt, a kort és az eseményeket áthozza? Mrs. Goodbody? Ő bizony, a keresztény óriás, cipő nélkül száznyolcvanöt centi magas, a csodálatos kertész, a nyolcvanesztendős diétamester és városi filozófus.

Forrnom felkelt, félrehúzta a függönyt, és kihajolt, hogy megértse a kiabálást. - Itt van! Nesztek! Ez aztán elintéz! Nos!

- Kellemes vasárnapot, Mrs. Goodbody!

Az öregasszony megdermedt a nagy ágyúból szétfecskendezett permetezőszer felhőiben.

- Ez aztán kellemes! - dühöngött. - Ezek a férgek meg pestisek itt, amikre vigyázni kell.

- Most éppen milyenek? - kiáltotta Fortnum.

- Nem akarom, hogy a verebek is csiripolják, de… - gyanakodva körülnézett -…mit szólna, ha azt mondanám, hogy én a repülő csészealjak ellen az első vonalban küzdök?

- Kitűnő - válaszolt Fortnum. - Most már bármelyik évben bolygóközi rakétákat várhatunk.

- Már most! - Az öregasszony nyomkodta a pumpát, a sövény alá irányítva a permetet. - Ez az! Nesze nektek!

Forrnom visszahúzódott a friss levegőtől, de valahogy már nem olyan vidáman, mint első válasza volt. Szegény, jó Mrs. Goodbody. Maga volt a józan ész. És íme most? Szenilitás?

Megszólalt a kapucsengő.

Magára kapkodta a ruháját, és már a lépcső felénél volt, amikor egy hangot hallott: - Különleges szállítmány. Fortnumék? - és látta, hogy Cynthia visszafordul, kis csomaggal a kezében.

- Ajánlott expressz légiposta a fiadnak. - Tom már ott is termett, akár egy szöcske.

- Huhu! Ez biztosan a Great Bayou Primőr Melegházból jött!

- Bár én volnék ilyen izgatott a közönséges postám miatt - jegyezte meg Fortnum.

- Közönséges?! - Tom vadul szaggatta a zsinegei és a papírt. Nem figyeled a Popular Mechanics hátsó oldalait! Tessék, itt van! Ez az!

Mindnyájan a nyitott kis dobozba kukkantottak.

- Itt van - mondta Fortnum mi van itt?

- A-Garantáltan-Gyorsan-NövőÓriási-Hozamú-Saját-Pin-céhen-Termeszthető-Erdei-Tisztás-Gigászi-Jumbó-Gomba!

- Ó, persze - szólt Fortnum -, milyen tudatlan vagyok.

Cynthia felhúzta a szemöldökét. Ezek az icike-picikék?

- Mesés növekedés huszonnégy óra alatt - idézte Tom. - Ültessétek el saját pincétekben…

Fortnum és felesége összenéztek. - Hát jó - ismertette el az asszony -, mindenesetre jobb, mint a békák vagy a zöld kígyók…

- Mi az, hogy! - Tom futott.

- Te, fiú… - szólt Fortnum könnyedén.

Tom megtorpant a pinceajtóban. - Tom - mondta az apa -, legközelebb azért egyszerű postacsomagban is jó lesz.

- Fene beléjük - mondta Tom. - Biztos elnézték, azt hitték, hogy valami gazdag cég vagyok. Expressz légiposta, ki engedheti ezt meg magának?

A pinceajtó becsapódott.

Fortnum magában tűnődve egy pillanatig nézegette a csomagolást, aztán a papírkosárba dobta. A konyhába menet kinyitotta a pinceajtót.

Tom már térdelt, és egy kézigereblyével túrta a földet.

Fortnum érezte, hogy a felesége mellette áll, és halkan lélegezve lenéz a hűvös homályba.

- Remélem, hogy valóban gomba. És nem… mérges galóca? Fortnum nevetett. - Jó aratást, gazda!

Tom csak felnézett, intett.

Fortnum becsukta az ajtót, karon fogta az asszonyt, és a konyhába vezette. Kitűnően érezte magát.

Déltájban Fortnum a legközelebbi csarnok felé hajtott, és észrevette, hogy Roger Willis - tagtársa a Rotary Klubból s a városi középiskola biológiatanára - a járdáról élénken integet neki.

Odakanyarodott a kocsival, és kinyitotta az ajtaját. - Halló, Roger, felvegyelek?

Willis kicsit túlzottan hirtelen mozdulattal ugrott a kocsiba, és becsapta az ajtót.

- Éppen téged akartalak látni. Napok óta halogatom. Az isten szerelmére, vállalnád-e öt percig a pszichiáter szerepét? Fortnum egy pillanatig vizsgálgatta a barátját, közben lassan továbbhajtott…

- Az isten szerelmére, hogyne! Mondd!

Willis hátradőlt, a körmeit nézegette. - Hajts csak egy kicsit. Úgy. Jó lesz. Azt akarom mondani: valami nincs rendben a világban. Fortnum könnyedén felnevetett. - Hát nem így volt mindig? - Nem, nem, másképp értem… valami furcsa, valami láthatatlan… mintha történne valami…

- Mrs. Goodbody - mondta Fortnum félig magának, és megállt.

- Mrs. Goodbody?

- Ma reggel megint a repülő csészealjakról dumált…

- Nem. - Willis idegesen harapdálta mutatóujja ízületeit. Semmiféle csészealjak. Legalábbis nem hiszem. Mondd, mit jelent pontosan az intuíció?

- Tudatos felismerése valaminek, ami hosszú ideig tudattalan volt. De amatőr pszichológus vagyok, nehogy idézz! - Megint nevetett.

- Jó, jó. - Willis odafordult, arca felragyogott. Befészkelődött az ülésbe. - Ez az! Hosszú időn át összegyűlnek a dolgok, érted? Egyszer csak köpnöd kell, és nem emlékszel, mikor gyűlt össze a nyálad. A kezed piszkos, és nem tudod, mitől és hogyan. Mindennap hull rád a por, és nem érzed. De ha elég sok por összejött, akkor látod, és nevén nevezed. Ez az intuíció, ami engem illet. Rendben van, de milyen por hullott rám? Néhány meteor hullatta rám éjszaka az égből? Vagy a fura idő hajnal előtt? Nem tudom. Bizonyos színek vagy szagok, amikor reggel háromkor nyikorog a ház? A szőr csiklandása a karomon? Csak annyit tudok, hogy az az átkozott por összegyűlt. Egészen hirtelen, tudom.

- Igen, igen - nyugtalankodott Fortnum -, de mit tudsz? Willis a kezét bámulta az ölében. - Félek. Nem félek. Aztán, fényes nappal, megint félek. Voltam az orvosnál. Egészségem príma. Semmi családi problémám. Joe klassz fiú, jó gyerek. Dorothy? Különlegesség. Vele nem félek sem az öregségtől, sem a haláltól.

- Szerencsés fickó.

- Lőttek már az én szerencsémnek, valósággal megdermedek az aggodalomtól, magamért, a családomért, most meg érted.

- Értem? - kérdezte Fortnum.

Megálltak egy üres teleknél a csarnok közelében. Nagy csend támadt, míg Fortnum a barátját vizsgálgatta. Willis hangjától hirtelen hideg futott át rajta.

- Mindenkiért aggódom - mondta Willis -, a barátaidért, az enyéimért, az övéikért, a végtelenségig. Buta ügy, mi?

Willis kinyitotta az ajtót, kilépett, visszapillantott Fortnumra. Fortnum úgy érezte, hogy mondania kell valamit. - Szóval, most mi legyen?

Willis felnézett az égen vakon lángoló napra. - Vigyázz mondta lassan -, figyelj mindenre néhány napig.

- Mindenre?

- Nem használjuk fel felét sem annak, amit Isten adott, időnk tíz százalékát sem. Többet kellene hallanunk, többet éreznünk, többet szagolnunk, többet ízlelnünk. Talán abban van a hiba, ahogy a szél sziszeg a sűrű gazban, ott a telken. Lehet, hogy a nap nem úgy csillog a telefondrótokon, ahogy kellene, vagy a tücskök ciripelnek másképpen a szilfákon. Ha megállnánk és néznénk, figyelnénk néhány nap, néhány éjszaka, és összehasonlítanánk, amit láttunk. Utána mondd, hogy fogjam be a számat, és megteszem.

- Nagyon jó - mondta Fortnum, megjátszva a nyugodtat -, majd körülnézek. De miről ismerem meg, hogy ezt kerestem, ha látom

Willis komolyan nézett rá. - Tudni fogod. Tudnod kell. Vagy mindnyájunknak végünk… - mondta csendesen.

Fortnum becsukta az ajtót, és nem tudta, mit válaszoljon. Érezte, hogy elvörösödik a meglepetéstől. Willis észrevette.

- Azt hiszed, Hugh, hogy… bepörögtem

- Szamárság! - vágta rá Fortnum túlságosan hirtelen. Ideges vagy, ennyi az egész. Ki kéne venned egy hetet…

Willis bólintott. - Láthatlak hétfőn este? - Bármikor. Ugorj be!

- Remélem, Hugh. Igazán remélem.

Ezután Willis elment, át a száraz gyomokkal borított telken, egyenesen a csarnok oldalsó bejárata felé.

Ahogy mentében figyelte, Fortnumnak egyszerre elment a kedve az indulástól. Felfedezte, hogy igen lassan, mélyeket lélegzik, mérlegelve a csendet. Megnyalta a száját, sós volt. Nézte a karját az ablakrámán, a napfény pörkölte az aranyos szőrszálakat. Az üres telken egyedül, önmagának mocorgott a szél. Kihajolt, felnézni a napra, az visszabámult rá az intenzív erő nehéz, kábító ütésével, vissza kellett kapnia a fejét. Kifújta magát. Aztán felnevetett. Aztán elhajtott.

A limonádéspohár hűvös és ínycsiklandozóan harmatos volt. A jég muzsikált a pohárban, a limonádé pontosan elég savanyú és pontosan elég édes volt a nyelvén. Kortyolgatta, ízlelgette, hátradőlt a fonott hintaszékben, a félhomályos verandán, a szemét lehunyta. Kint a pázsiton ciripeltek a tücskök. Cynthia, kötésével a kezében, szemben a verandán, kíváncsian figyelte. Erezte az asszony figyelmét.

- Miben töröd a fejed? - kérdezte végül az asszony.

- Cynthia - mondta -, üzemképes az intuíciód? Jelez földrengést az idő? Elsüllyed az ország? Háborút üzennek? Vagy csak annyi, hogy a delphiniumunk elpusztul a gombásodástól?

- Várj. Meghallgatom a csontjaimat.

Kinyitotta a szemét, és Cynthiára nézett, aki éppen akkor csukta be a magáét, és ült, mint egy szobor, teljes csendben, kezét a térdén nyugtatva. Végül megrázta a fejét, és mosolygott.

- Nem. Nem lesz hadüzenet. Nem süllyed el az ország. Még növényvész sem lesz. Miért?

- Találkoztam ma néhány vészmadárral. Kettővel legalább, és…

Az ajtófüggöny kicsapódott. Fortnum megrándult, mintha ütés érte volna. - Mi…

Tom, kezében egy lapos kerti tálcával, a verandára lépett. - Bocsánat! - mondta. - Mi baj, papa?

- Semmi. - Fortnum felállt, örülve a mozgásnak. - Itt a termés?

Tom buzgólkodva előrelépett. - Egy része. Hogy ezek mit tudnak! Hét óra alatt, rengeteg vízzel, nézd, mekkorára nőttek ezek a vackok. - A tálcát az asztalra tette a szülei elé.

A termés valóban bőséges volt. A kis szürkésbarnás gombák százával burjánoztak a nyirkos humuszban.

- A kutyafáját! - mondta elismerően Fortnum.

Cynthia előrenyúlt, hogy érintse a tálcát, de viszolyogva visszahúzta a kezét.

- Utálok ünneprontó lenni, de… nem lehet, hogy ezek mások és nem ehető gombák?

Tom úgy nézett rá, mint akit pofon vágtak. - Mégis, mit gondolsz, mivel akarlak megetetni benneteket? Mérges taplóval?

- Éppen ez az - mondta gyorsan Cynthia -, hogy lehet megkülönböztetni őket?

- Megesszük - mondta Tom. - Ha életben maradunk, akkor ehető gomba. Ha holtan összeesünk - akkor…

Fölényesen kacagott, ez mulattatta Fortnumot, de az asszony arca megrándult. Hátradőlt a széken.

- Nekem… nekem nem tetszenek - mondta.

- Ajjajjaj! - Tom dühösen felkapta a tálcát. - Itt, ebben a házban, mindig csak hideg zuhanyt kap az ember.

Morcosan kiment.

- Tom - szólt utána Fortnum.

- Nem érdekes - mondta Tom. - Mindenki azt hiszi, hogy minden összeomlik, ha a gyerek vállalkozik valamire. Egye meg a fene.

Fortnum éppen akkor ért oda, amikor Tom a gombákat tálcástul, mindenestül lehajította a pincelépcsőn. Bevágta a pinceajtót, és kifutott a hátsó ajtón.

Fortnum visszament a feleségéhez, az pedig félrenézett.

- Sajnálom - mondta -, nem tudom, miért, de meg kellett mondanom Tomnak. Azt hiszem…

Csengett a telefon. Fortnum a hosszabbító zsinórral kivitte a verandára.

Hugh? - Dorothy Willis beszélt. Most nagyon öreges és ijedt volt a hangja. - Hugh, ugye nincs ott Roger?

- Nincsen, Dorothy.

- Elment! - mondta Dorothy. - Minden ruhája eltűnt a szekrényből. - Hirtelen elsírta magát.

- Várj, Dorothy, egy perc múlva ott leszek.

- Segítened kell, muszáj! Valami történt vele. Tudom - sírt a készülékbe. - Ha nem teszel valamit, sose látjuk többé… Fortnum nagyon lassan visszatette a horogra a kagylót s benne az asszony síró hangját. Hirtelen nagyon hangosan szóltak az éjszakában a tücskök. Érezte, hogy a haja szálanként égnek mered a tarkóján.

"A haj nem csinál ilyet - gondolta. - Butaság, butaság. A való életben ilyesmi nem létezik."

De az ő haja szálanként, borzongatóm égnek emelkedett.

A drótfogasok csakugyan csupaszok voltak. Fortnum zörögve félretolta őket, aztán megfordult, és kinézett a tágas ruhásfülkéből Dorothy Willisre és fiára, Joe-ra.

- Éppen átmentem itt - mondta Joe -, és látom, hogy nyitva a szekrény, és a papa minden ruhája eltűnt.

- Minden olyan jó volt - mondta Dorothy. - Csodálatosan éltünk. Nem értem, nem, nem. - Arcát kezébe rejtve megint zokogni kezdett.

Fortnum kilépett a fülkéből.

- Nem hallottátok, hogy mikor ment ki a házból?

- Elöl fogócskáztunk - mondta Joe. - Papa azt mondta, hogy elmegy egy percre. Hátramentem. Ő már eltűnt.

- Gyorsan kellett csomagolnia, és csakis gyalog mehetett, hogy ne halljuk, mikor megáll a taxi a ház előtt.

Kifelé mentek a hallon keresztül.

- Tudakozódom a vasútállomáson és a repülőtéren. - Fortnum habozott. - Dorothy… Nem lehet valami Rogernél a háttérben?

Az asszony is habozott .- Nem lehet… őrültség… Valahogy úgy érzem, hogy elrabolták.

Fortnum a fejét rázta. - Nem látszik logikusnak, hogy becsomagol, kimegy a házból, találkozik elrablóival…

Dorothy kinyitotta az ajtót, mintha az éjszakát vagy az éjszaka szellőit akarná beengedni a hallba, aztán megfordult, végignézett a szobákon, a hangja tűnődő volt.

- Nem. Mintha ők jöttek volna ide. Itt, a szemünk láttára, elrabolták.

Azután hozzátette: - Valami szörnyűség történt.

Fortnum kilépett a tücskök és zúgó fák éjszakájába. "A vészmadarak - gondolta - végzetüket hirdetik. Mrs. Goodbody, Roger, és most Roger felesége: Valóban történt valami szörnyűség. De mi, az isten szerelmére? És hogyan?"

Dorothyról a fiára nézett. Joe pillogva szabadította meg szemét az összetorlódó nedvességtől, nagyon lassan megfordult, végigment a hallon, megállt, ujjaival a pinceajtó kilincsét babrálta.

Fortnum úgy érezte, hogy szemhéja megrebben, írisze összehúzódik, mintha valaminek a képét zárná be, amit emlékezetében akar tartani.

Joe kitárta a pinceajtót, belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Fortnum mondani akart valamit, de Dorothy megragadta a kezét, rá kellett néznie.

- Kérlek - mondta az asszony. - Keresd meg.

Megcsókolta Dorothy arcát.

- Ha emberileg lehetséges.

"Ha emberileg lehetséges." Szent isten, miért pont ezt mondta? Kilépett a nyári éjszakába.

Egy horkantás, egy fújás, egy horkantás, egy fújás, egy asztmás beszívás, egy gőzölgő tüsszentés. Haldoklik valaki a sötétben? Nem. Csak Mrs. Goodbody dolgozik még most is láthatatlanul a sövény mögött, kezében a pumpával célozva, csontos könyöke akár a dugattyú. A rovarirtópor betegesen édeskés szaga beburkolta Fortnumot, míg elérte a házát.

- Mrs. Goodbody? Még mindig dolgozik?

A koromsötét ösvény mögül ugrott elő a hang. - Igen, a fene enné! Asphidák, vízipoloskák, faférgek, és most Marasmius oreades. Istenem, milyen gyorsan nő.

- Micsoda?

- A Marasmius oreades, természetesen. De egyiknek pusztulnia kell, vagy ők, vagy én. Nesze, nesze, nesze!

Fortnum otthagyta a sövényt, a sóhajtozó pumpát, a reszelős hangot; feleségét a verandán találta, várt rá, mintha ott akarná folytatni, ahol néhány perce, az ajtóban, Dorothy abbahagyta.

Fortnum éppen szólni akart, amikor egy árnyat látott mozogni bent. Valami csikorgott. Kilincs zörgött.

Tom eltűnt a pincében.

Fortnum úgy érezte, mintha a szeme előtt robbant volna fel valami. Megtántorodott. Minden olyan bénultan ismerős volt, mint az éber álmokban, amikor emlékszünk a mozdulatra a mozdulat előtt, ismerjük a szavakat, pedig még el sem hangzottak,

Rajtakapta magát, hogy a csukott pinceajtót bámulja. Cynthia, elmosolyodva magában, bevezette.

- Mi? Tom? Megengedtem neki. Annyira lekötik azok a nyomorult gombák. Mellesleg, amikor ledobta a pincébe, akkor is tovább növekedtek, csak úgy a sárban…

- Igazán? - hallotta a saját hangját Fortnum. Cynthia karon fogta. - Mi van Rogerrel?

- Bizony, eltűnt.

- Férfiak, férfiak - mondta az asszony.

- Nem, nem, tévedsz - válaszolta. - Tíz éve mindennap találkoztam Rogerrel. Ha így ismerünk valakit, meg tudjuk mondani, hogy mi van, lantpengetés-e vagy éppen zenebona. Még nem fújt a gallérjából a gerincére a halál, még nem kezdett futkosni halhatatlan ifjúsága után, őszibarackot keresgélve más kertjében. Nem, nem, esküszöm, az utolsó dolláromat is feltenném Rogerre…

Az ajtó csengője megszólalt mögötte. A sürgönyhordó nyugodtan fellépett a verandára, és megállt egy távirattal a kezében.

- Fortnumék?

Cynthia felkattantotta a hallban a villanyt, feltépte a borítékot, kisimította a papírt, hogy elolvassa.

NEW ORLEANSBA UTAZOM. EZT A TÁVIRATOT EGY ŐRIZETLEN PERCBEN KÜLDÖM. VISSZAUTASÍTANI, ISMÉTLEM, VISSZAUTASÍTANI MINDEN KÜLÖNLEGES CSOMAGOT. ROGER.

Cynthia felnézett a papírról. - Nem értem. Mit jelent ez?

De Fortnum már a telefonnál volt, gyorsan tárcsázott. - Központ? Kérem a rendőrséget!

Tíz óta tizenötkor hatodszor csengett azon az estén a telefon. Fortnum vette fel, és rögtön levegő után kapkodott. - Roger? Hol vagy?

- Hogy hol vagyok? Az ördögbe! - mondta Roger könnyedén, majdnem vidáman. - Nagyon jól tudod, hogy hol vagyok, hiszen te vagy felelős érte. Dühös lehetnék!

Fortnum intésére Cynthia gyorsan felvette a konyhai telefon kagylóját, Mikor meghallotta a halk kattanást, folytatta: - Esküszöm, Roger, nem tudom, hol vagy. Megkaptam a táviratodat.

- Miféle táviratot? - kérdezte Roger jókedvűen. - Nem küldtem táviratot. Az előbb a rendőrség elözönlötte a délre menő vonatot, egykettőre leráncigáltak róla, és most azért hívlak, hogy lemenjenek a nyakamról. Ha ez valami vicc, Hugh…

- De Roger, hiszen te eltűntél!

- Hivatalos ügyben jöttem, ha te ezt eltűnésnek nevezed. Megmondtam Dorothynak és Joe-nak.

- Nagyon zavaros ügy ez, Roger. Nem vagy veszélyben? Nem zsarolnak vagy kényszerítenek, hogy ezt mondd?

- Remekül vagyok, egészségesen, szabadon, félelem - De Roger, az előérzeteid?

- Lárifári! Na, figyelj, igazán elnéző vagyok ebben az nem?

- Hogyne, Roger…

- Akkor játszd meg a jó apát, és engedélyezd a távozást. Hívd fel Dorothyt, és mondd meg, hogy öt nap múlva otthon leszek. Hogyan is felejthette el?

- Pedig így van, Roger. Tehát öt nap múlva látlak? - Öt nap múlva. Esküszöm.

Hangja valóban megnyerő és meleg volt, ismét a régi Roger. Fortnum a fejét csóválta.

- Roger - mondta -, ilyen bolond napot még nem értem meg életemben. Te, nem Dorothy elől futsz? Istenemre, nekem csak megmondhatod.

- Tiszta szívemből szeretem. No, itt van Parker hadnagy a ridgetowni rendőrségtől. Isten veled, Hugh.

- Isten…

De ekkor már a hadnagy volt a vonalban, és beszélt, beszélt dühösen. Mit képzel Fortnum, hogy ilyesmikbe ugratja be őket? Mit képzel magáról, kicsoda? Mi történik itt? Mit akar tulajdonképpen, feltartóztassák most az úgynevezett barátját, vagy pedig eleresszék?

- Engedjék - nyögte Fortnum nagy nehezen a szóáradat közben, és letette a kagylót, és azt képzelte, hogy egy Kiáltó hangot hall, "beszállááás", és a vonat nehéz dübörgését, amint kétszáz mérföldnyire, délen, elhagyja a pályaudvart az egyre sötétedő éjszakában.

Cynthia jött be lassan a nappaliba.

- Olyan ostobának érzem magam - mondta. - És mit gondolsz, én hogy érzem magam? - Ki küldhette a táviratot és miért?

Töltött magának egy kevés whiskyt, és a szoba közepén álldogálva nézte az italt.

- Örülök, hogy semmi baj sincs Rogerrel - mondta végül az asszony.

- Dehogy nincs… - mondta Fortnum. - Hiszen az előbb mondtad…

- Nem mondtam semmit. Végül is nem ráncigáltathatjuk le a vonatról, és nem csomagoltathatjuk össze és küldethetjük haza, ha egyszer ragaszkodik ahhoz, hogy semmi baja. Nem. Ő küldte a táviratot, de utána meggondolta magát. De miért, miért, miért? - Fortnum az italt kortyolgatva fel-alá járkált a szobában. - Miért óv minket a különleges csomagoktól? Az egyetlen ilyen csomag, amit ebben az évben kaptunk, Tom reggeli küldeménye… Hangja elcsuklott.

Mielőtt mozdulhatott volna, Cynthia már a papírkosárnál volt, kiszedte belőle az összegyűrt csomagolópapírt, rajta az expressz légiposta bélyegei.

A bélyegző szövege: NEW ORLEANS, LA.

Cynthia felnézett a papírról. - New Orleans? Roger nem éppen oda utazik most?

Egy kilincs zörrent, egy ajtó tárult és csukódott Fortnum agyában. Egy másik kilincs zörrent, egy másik ajtó szélesre tárult és csukódott be. Nyirkos föld szaga szállott.

Látta, ahogy keze tárcsáz a telefonon. Hosszú hallgatás után Dorothy Willis válaszolt a másik oldalról. Elképzelte, hogy az asszony egyedül ül a teljesen kivilágított lakásban. Egy ideig nyugodtan beszélt hozzá, aztán megköszörülte a torkát: - Dorothy mondta -, lehet, hogy ostobán hangzik, de nem kaptatok expressz ajánlott küldeményt az elmúlt néhány nap alatt?

Az asszony hangja gyenge volt: - Nem. - Aztán: - De, várj csak! Három napja. De azt hittem, tudod. A fiúk buknak rá a környékben.

Fortnum gondosan mérlegelte szavait. - Mire buknak?

- De mért kérdezed? - mondta az asszony. - Csak nincs valami rossz a gombatermesztésben?

Fortnum becsukta a szemét.

- Hugh! Ott vagy még? - kérdezte Dorothy. - Azt kérdeztem, hogy van-e valami rossz…

-… a gombatermesztésben? - fejezte be Fortnum. - Nem. Semmi rossz. Semmi rossz.

És lassú mozdulattal letette a kagylót.

A függönyök úgy lobogtak, mint a holdfény fátylai. Az óra tiktakkolt. Az éjfél utáni világ betódult, és megtöltötte a hálószobát. Hallotta Mrs. Goodbody éles hangját ma reggel, egymillió évvel ezelőtt. Hallotta Rogert, amint délben felhőt borított a napra. Hallotta, hogy egy déli állam rendőrsége telefonon szidja őt. Aztán megint Roger hangja, ahogy egy mozdony viszi, viszi, gyorsan, dübörögve, amíg a zaj él nem hal. És végül Mrs. Goodbody hangját a sövény mögül.

- Istenem, milyen gyorsan nő! - Micsoda?

- A Marasmius oreades. Egyszerre kinyitotta a szemét. Felült.

Egy perc múlva már lent volt, és gyorsan lapozta a lexikont. Mutatóujjával kísérte a szavakat:

"A Marasmius oreades egy gombafajta, amely nyáron és kora ősszel elterjedve a pázsitokon tenyészik…"

Hagyta becsukódni a könyvet.

Kint, a mély, nyári éjszakában cigarettára gyújtott, és csendesen szívta.

Egy meteor zuhant a térben, gyorsan kiégve. Halkan susogtak a fák.

Elöl becsapódott az ajtó.

Cynthia pongyolában közeledett feléje. - Nem tudsz aludni?

- Nagyon meleg van, azt hiszem. - Nincs meleg.

- Igaz - megfogta az asszony karját -, valójában hideg van. - Még kettőt szippantott a cigarettából, azután nem nézve az asszonyra, úgy szólt: - Cynthia, mi volna, ha… - horkantott és megállt. - Szóval, ha ma reggel Rogernek lett volna igaza? És ha Mrs. Goodbodynak is? Valami szörnyűséges történik. Mintha… - az égre intett, a millió csillagra -… mondjuk, más világokból érkező dolgok szállnák meg a Földet.

- Hugh…

- Várj, hadd galoppírozzam el magam.

- Nyilvánvaló, hogy nem szállnak meg, hiszen akkor észrevennénk.

- Mondjuk, hogy csak félig vesszük észre, nyugtalanok leszünk valamitől. Mit? Hogyan szállhatnának meg bennünket? Milyen eszközökkel szállhatnak meg azok a teremtmények?

Cynthia az eget nézte, és éppen mondani akart valamit, de Hugh közbevágott.

- Nem meteorok vagy repülő csészealjak, ezeket láthatjuk. De mi van a baktériumokkal? Azok is az űrből jönnek, nem?

- Olvastam, hogy onnan.

- Spórák, magocskák, virágpor, vírusok bombázzák a mi atmoszféránkat, évek milliói óta, másodpercenként sok milliárd. Most is ülünk a láthatatlan esőben. Hull az egész országra, nagyvárosokra, falvakra, és éppen most a mi pázsitunkra.

- A mi pázsitunkra?

- És Mrs. Goodbodyéra. De az olyanok, mint ő, örökösen kigyomlálják a gazt, permetezik a mérget, kirugdalják a mérges gombát a pázsitból. Nehéz volna egy idegen létformának fennmaradni a városokban. Az időjárás is problematikus. A legjobb klímát Délen találják: Alabamában, Georgiában, Louisianában. Bent a párás tisztásokon jókorára nőhetnek.

De Cynthia most kacagni kezdett.

- Ó, igazán, csak nem képzeled, hogy azt a Great Bayou, vagy mi, Melegházi Primőr Társaságot, amelyik azt a csomagot küldte Tomnak, egy másik bolygóról érkezett hat láb magas gombák pénzelik és irányítják?

- Ha így találod, bizony furcsa.

- Furcsa? Nevetni való! - Azzal nevetve hátravetette a fejét. - Jó ég! - kiáltott hirtelen ingerülten a férfi. - Valami történik. Mrs. Goodbody gyomlálja és írtja a Marasmius oreadest. Mi az a Marasmius oreades? Egy gombafajta. Ugyanakkor - gondolom, te véletlennek tartod -, mit kapunk expressz légipostával azon a napon? Gombákat Tomnak! Mi történik még? Roger fél, hogy megszűnik létezni. És néhány óra múlva eltűnik. Aztán táviratot küld nekünk, hogy figyelmeztessen: ne vegyünk át, mit? A különleges szállítmány gombát Tomnak. Kapott Roger fia is hasonló csomagot az utóbbi napokban? Kapott. Honnan jönnek a csomagok? New Orleansból. Hova utazik Roger, amikor eltűnik? New Orleansba. Érted, Cynthia, érted? Nem lennék izgatott, ha ezek a különböző dolgok nem függenének össze. Roger, Tom, Joe, gombák, Mrs. Goodbody, csomagok, címek, minden egy kaptafán.

Az asszony az arcát nézte, még mindig mulatott, de már csendesebben mondta: - Ne lovald magad dühbe.

- Nem vagyok dühös! - Fortnum majdnem kiabált. Aztán egyszerűen nem tudta folytam. Megijedt, hogy ha folytatja, akkor ordítani fog a nevetéstől, és ezt valahogy nem akarta. Nézte a környező házakat, jobbra és balra, végig az utcán és fölfelé, és a sötét pincékre gondolt, és a szomszéd fiúkra, akik olvassák a Popular Mechanics-ot, és milliószámra küldik el a pénzüket, hogy titokban gombát termesszenek. Éppen úgy, mint ő maya is gyerekkorában, vegyszereket rendelt és magvakat, teknősbékákat és számtalan gyógyírt és émelyítő kenőcsöket. Hány millió amerikai otthonában növekednek ma éjjel a gombák milliárdjai, a gyanútlanok segítségével?

- Hugh! - felesége megérintette a karját. - A gombák, még ha nagyok is, nem tudnak gondolkozni, nem tudnak mozogni, nincs kezük és lábuk. Hogyan tudnának megrendelő-szolgálatot irányítani, és átvenni a világon a hatalmat? Gyere, nézzük meg a te borzalmas ellenségeidet, ezeket a szörnyeket.

Az ajtó felé húzta. Bent a pince felé indult, de a férfi megállt, rázta a fejét, buta mosoly húzódott a szájára. - Nem. Tudom, hogy mit találunk ott. Nyertél. Ostobaság az egész. Roger hazajön a jövő héten, és akkor mindnyájan iszunk egy nagyot. Menj föl, feküdj le, én iszom még egy pohár meleg tejet, aztán én is fölmegyek, egy perc múlva.

- Na, így már jobb! - Az asszony kétfelől megcsókolta az arcát, megölelte, és felment a lépcsőn.

A konyhában Fortnum elővett egy poharat, kinyitotta a jégszekrényt, tejet töltött magának, aztán hirtelen megállt. Elől, a felső polcon egy kis sárga tálat látott. De nem a tál kötötte le figyelmét, hanem ami benne volt.

A frissen szedett gombák.

Fél percet állhatott ott, lélegzete szinte belefagyott a levegőbe, előrenyúlt, megfogta a tálat, megszagolta, megtapogatta a gombákat, végül kezében a tállal kiment a hallba. Felpillantotta lépcsőn, hallotta, hogy Cynthia tesz-vesz a hálószobában, és fel akart kiáltani, hogy: Cynthia, te raktad ezt a jégszekrénybe? - De megállt. Tudta a választ. Nem ő volt.

A lépcsőkorlát alsó oszlopára tette a tál gombát, és csak állt és nézte. Elképzelte magát később az ágyban, ahogy a falat és a nyitott ablakokat nézi, és a holdfény rajzolta változó mintákat a mennyezeten. Hallotta, ahogy megszólal: - Cynthia? És az asszony válaszát: - Tessék? - És megint magát: - Van rá mód, hogy a gomba kezet és lábat növesszen. - Hogyan? - mondja majd az asszony. - Hogyan, te buta, buta férfi? - És erre ő összeszedi bátorságát az asszonyi nevetéssel szemben, és folytatja: - Mi történik, ha egy ember áthalad a mocsáron, felszedi ezt a gombát és megeszi?…

Cynthia nem felel.

- És az emberben a gomba szétáramlik a vérével, behatol minden sejtjébe, és átváltoztatja az embert - Mars-lakóvá? Ha érvényes ez az elmélet, akkor is szükséges, hogy a gombának saját keze és lába legyen? Nem, mert kölcsönveheti az embereket, bennük élhet, és azokká változik. Roger evett a gombából, amit a fia adott neki. Roger valami más lett. Elrabolta önmagát. És ép elméjének utolsó pillanatában, amikor még önmaga volt, táviratozott nekünk, hogy óvjon a különleges küldeményben jött gomba átvételétől. Az a "Roger", aki később telefonált, már nem Roger volt, hanem annak a foglya, amit megevett. Nem illik ez össze, Cynthia, hát nem?

- Nem - feleli a képzeletbeli Cynthia -, nem illik össze, nem, nem, nem…

Ekkor igen halk suttogás, neszezés, mozgás hallatszott a pincéből. Szemét levéve a tálról, Fortnum a pincéhez mert, és fülét az ajtóra tapasztotta.

- Tom? Semmi válasz.

- Tom, lent vagy? Semmi válasz.

- Tom?

Hosszú csend után, lentről Tom hangja hallatszott. - Tessék, papa.

- Éjfél elmúlt - mondta Fortnum, küszködve, hogy ne csattanjon fel -, mit csinálsz te még ott lent?

Semmi válasz.

- Azt kérdeztem…

- A termésemet gondozom - mondta végül a fiú, és hangja hideg és fojtott volt.

- Na, az istenit, kifelé onnan! Megértettél? Csönd.

- Tom! Hallod? Te tettél ma este gombát a jégszekrénybe? Ha igen, miért?

Tíz másodperc is eltelt, míg a fiú, onnan lentről, válaszolt. Neked és a mamának, természetesen megenni.

Fortnumnak majd kiugrott a szíve, és három mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.

- Tom… te, ugye, nem… te, ugye nem ettél véletlenül abból a gombából?

- Furákat kérdezel - mondta Tom. - De igen. Ma este. Egy szendvicsen. Vacsora inán. Miért?

Fortnum a kilincs gombjába kapaszkodott. Most rajta volt a hallgatás sora. Érezte, hogy térde megroggyan, küszködött az egész ostoba, értelmetlen, bolond ügy ellen. "Semmi okom" - próbálta mondani, de nem tudta megmozdítani a száját.

- Papa? - szólt halkan a pincéből Tom. - Gyere le. - Újabb hallgatás. - Szeretném, ha látnád az eredményt.

Fortnum érezte, hogy a kilincs gombja csúszkál izzadt tenyerében. A gomb zörgött. Mélyet lélegzett.

- Papa? - szólt Tom halkan. Fortnum kinyitotta az ajtót.

A pince mélye teljesen fekete volt. Kezét a villanykapcsoló felé nyújtotta.

Mintha érezné valamiből, Tom megszólalt: - Ne! A fény árt a gombának.

Levette kezét a kapcsolóról.

Nyelt egyet. Visszanézett a lépcsőre, amely a feleséghez vezetett. "Azt hiszem - gondolta - fel kellene mennem, elbúcsúzni Cynthiától. De miért gondolok erre? Az isten szerelmére, miért kell egyáltalán ilyesmit gondolnom? Van erre valami okom?"

Semmi.

- Tom - mondta, és vidámságot színlelt -, készen, vagy nem, de itt jövök.

És belépve a sötétbe, becsukta maga után az ajtót,

Kuczka Péter fordítása