VÍZÖNTŐ

Nem akart egy kék gúla apja lenni. Peter Horn tényleg nem így képzelte el. Sem ő, sem a felesége nem tartotta lehetségesnek azt, hogy ilyesmi megtörténjen velük. Naphosszat beszélgettek születendő gyermekükről, sokat ettek és aludtak, ritkán mozdultak ki a házból.

Amikor eljött az asszony ideje, Peter a helikopterhez vezette feleségét, átkarolta és megcsókolta.

- Drágám, hat óra múlva újra itthon leszel - mondta.

- Az új bábagépek egyszerűen mindent elintéznek. Igaz, hogy a gyermeket nem láthatod, de holnap már ez sem lesz akadály.

Beszálltak a helikopterbe, amely majd a kórházba viszi őket. A zöldellő vidék fölött elhaladva, Polly egy vidám nótát dudorászott, időnként Peterre nézett, és olyankor együtt nevettek.

Az orvos - egyébként Wolcottnak hívták - nagyon nyugodtan fogadta őket. Pollyt, a kismamát, előkészítették a továbbiakra, mialatt a fiatal apajelölt - mint szokásos - a szülőszoba várótermében cigarettáról cigarettára gyújtott; saját keverésű italokat nyakalva. Nagyon jól érezte magát. Ugyan ez lesz az első gyermekük, de az ember nem csinál ebből a szükségesnél nagyobb problémát. Polly jó kezekben van…

Egy óra múlva dr. Wolcott belépett a váróterembe. Nagyon levertnek látszott; mintha a halál legyintette volna meg.

Horn, aki már a harmadik italát itta, megmerevedett. Keze görcsösen szorongatta poharát, és megtörten suttogta.

- Meghalt, ugye?

- Nem - mondta halkan a doktor. - A neje nagyon jól van, hanem a gyerek…

- Ezek szerint ő.

- A baba él, de szerintem a legjobb az lesz, ha megissza az italt és velem jön. Történt valami…

Kétségtelen - valami valóban történt.

Az esemény az egész kórházat fölbolygatta, és útjukban mindenhol a folyosón izgatottan a zsinatoló betegeket és egyenruhás nővéreket láttak, akik közeledtükre összesúgtak és elhallgattak.

Beléptek egy tiszta, kis szobába, amely tele volt emberekkel, akik egy alacsony asztalkán lévő valamire meredtek.

Egy kis, kék gúlára.

- Minek hozott ide? - kérdezte Horn az orvostól. A kis kék piramis megmozdult; sírni kezdett.

Peter Horn áttülekedett az embergyűrűn, és zavartan nézte a teremtményt. Nagyon sápadt volt, tüdeje zihálva szedte a levegőt.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy ez? … ez… Wolcott tragikus arccal bólintott.

A gúla egyébként igen hercig volt; csúcsán három csillogó szem, és hat kígyózó csáp helyezkedett el. Horn megkövülten bámulta; nem mozdult, de a lábai remegtek.

- Háromezerkétszáz grammot nyom - mondta valaki hátulról.

Peter agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Ezek itt rajtam szórakoznak! Ez az egész vicc; mondhatom! …

- Április elseje! Április elseje! - ordított fel, mire mindenki hahotázni kezdett, amelyre Peter arca elborult.

- Ez nem az én gyermekem! Kikérem magamnak, hogy itt teljesen nevetségessé tesznek!…

Arca fürdött a verítékben.

- Vigyenek innen! - mondta elhaló hangon.

Körbefordult, ideges remegés fogta el, szemei eszelősen villogtak. Wolcott átkarolta a vállát, és csitítóan mondta.

- Értse meg, Mr. Horn, ez a maga gyereke… De ez csak olaj volt a tűzre.

- Nem!!! Ez nem lehet! - üvöltötte magánkívül az egyórás apa. Nem volt képes felfogni a történteket.

- Hát ez egy lidércnyomás! Istenemre, ez nem igaz! hajtogatta. - Semmisítse meg! - förmedt az orvosra.

- Lehetetlen! Nem ölhetünk meg egy emberi lényt!

- Emberiiii?? - Horn sűrűn pislogott, mert könnyek szöktek a szemébe. - Ez nem emberi! Ez itt Isten ellen való eleven vétek, maga a Bűn!

Az orvos gyorsan közbevágott.

- Mi ezt a gú… gyermeket megvizsgáltuk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem mutáns. A génjeivel nincs semmi hiba. Nem abnormális, és nem is beteg!… Figyel egyáltalán?

Horn nyomorúságosan meredt az orvosra. Mintegy ködfüggöny mögül hallotta Wolcott hangját.

- A gyermeket a szüléskor fellépő nyomás befolyásolta valahogy a kitolási szakban; az új bábakészülékben bekövetkezett rövidzárlat, és a hipnokészülék kimaradása mindezekkel együtt egy kettős struktúrát eredményezett… Ezt azt jelenti - tette hozzá -, hogy az ön gyermeke egy másik dimenzióban született meg. Amit itt látunk belőle, az csak a háromdimenziós leképeződése.

Peter Horn még csak nem is bólintott; csak állt ott, várakozóan. Dr. Wolcott érthetően formálta tovább szavait.

- Az ön gyermeke él, egészséges, és elégedett. Ott rugdalózik az asztalon. De mivel egy magasabb dimenzióban született, olyan alakot vett föl, amely számunkra… hogy úgy mondjam… kissé szokatlan. A szemünk a háromdimenziós világot szokta meg, és ebben a világban az ön gyermeke nem kimondottan egy csecsemő alakjával rendelkezik… Ennek ellenére, egy újszülött. Egy különös gúla-idom alakjában…

Horn becsukta a száját, behunyta a szemét, és felsóhajtott.

- Kaphatnék valami erős italt?

- Ez csak természetes - mondták, s hirtelen egy pohár termett a kezében.

- És le is szeretnék ülni egy pillanatra - rogyott le kimerülten egy székbe.

A kép lassan kitisztult, és összeálltak a rejtély mozaikdarabkái. Ez az ő gyermeke, akárhogy is néz ki, akármilyen szörnyű látvány. Az első gyermeke. Nahiszen!

Végre felpillantott, s az orvoshoz fordult.

- Mit mondunk Pollynak? - vált suttogóra a hangja. - Majd holnap, korán reggel megbeszéljük ezt.

- Jó, de mi lesz később? Vissza lehet majd hozni onnan? - Meg fogjuk próbálni, persze, csak akkor, ha erre ön engedély ad, hiszen az ön gyermekéről van szó. Mindent meg fogunk kísérelni a fia visszahozatala érdekében.

- A fiam érdekében? - kacagott fel Peter hisztérikusan. Már megbocsásson, de honnan tudja, hogy fiú? - Aztán visszaesett a tépelődésbe. Fülei zúgtak.

Wolcott láthatóan gondolkodóba esett. - Valóban. Ezt nem tudjuk biztosan.

- És mi van akkor, ha nem tudják visszahozni?

- Belátom, megeshet, hogy a gyermek meglátása ilyetén állapotában bizonyos sokkhatással jár, de ha nem bírná elviselni, megígérhetem, hogy itt bent az intézetben felneveljük.

- Kösz, de ő Pollyhoz meg hozzám tartozik - visszakozott Peter -, megpróbálok meleg családi fészket biztosítani neki. És normális emberi életet. Megpróbálom majd megszeretni őt, és minél többet foglalkozni vele. - Ajkai egyre jobban zsibbadtak; alig tudott gondolkodni.

- Tisztában van azzal, hogy mekkora feladatot vállal magára, Mr. Horn? Gyermekének sohasem lesz normális gyerekkora; nem viheti ki a játszótérre, mert a gyerekek a kicsit halálra szekíroznák, hiszen tudja, milyenek a gyerekek. Ha otthon akarja nevelni, nagyon szigorúan be kell tartani azt, hogy senki sem láthatja őt! Világos?

- Igen, doki. Oké. Egyébként pszichikailag rendben van? - Igen. Leteszteltük a reakcióit. Teljesen normálisak.

- Csak azért, mert nem árt, ha tudja az ember… Tehát a fő probléma továbbra is Polly marad.

Wolcott összeráncolta a homlokát.

- Megvallom, kissé tanácstalan vagyok. Gondolhatja, hogy igen nehezen veszi tudomásul egy anya pl. azt, hogy a gyermeke halva született. De… egy anyának megmondani, hogy egy ilyen lényt hozott a világra… Ez egyáltalán nem olyan egyértelmű és visszavonhatatlan, mint a halál… Mégis meg kell mondanom neki. Nem helyes, ha egy orvos nem őszinte a betegéhez.

Horn letette a poharát.

- Ha ön mégis likvidálná a bébit, hozzájárulok; de nem szeretném, ha Polly ebbe a megrázkódtatásba beleőrülne.

- Én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a gyermeket át lehet ide hozni - szólt Wolcott -, ez az oka annak, hogy habozok. Mert, ha az ügyet teljesen reménytelennek találnám, magam hívnám össze az euthanázia konzíliumot. Mindenesetre kísérletezni fogunk, mert ez megér egy misét…

Horn nagyon fáradtnak érezte magát. Magába roskadt.

- Rendben van, doktor. Neki - a gúlára nézett táplálékra, tejre, és szeretetre van szüksége addig is, amíg önök egyáltalán lépni tudnak az ügyben. Nem volt valami jó startja a srácnak, ezután ne legyen ilyen… De mikor mondjuk meg Pollynak?

- Holnap délután, amint fölébred.

Peter Horn felállt, az asztalhoz lépett, ahol a kis kék piramis ücsörgött elégedetten. Peter kitárta karját.

- Hello, bébi!

A kék gúla mindhárom szemével Petert nézte. Apró csápjai mozgásba lendültek, és megérintették Peter ujjait. - Hello!

Wolcott behozott egy különleges formájú cuclisüveget.

- Anyatej - mondta, és odatartotta a gúlához. - Na, egyél…

A bébi kinézett az egyre tisztuló ködön át. Látta maga fölött a formák mozgását, és tudta, hogy azok barátságosak hozzá. Ugyan csak nemrég jött a világra, de máris szokatlanul éber volt. Tárgyak mozogtak körülötte. Hat, szürkésfehér színű kocka hajlott fölé. Mindegyiknek hat csápja és három szeme volt. Két másik, fehér színű kocka feléje tartott egy kristályplatón. Az egyiken volt valami különös vonzás, amelyet a bébi szívesen vett. Olyan szaga is volt, ami az újszülöttet magára emlékeztette.

Éles zörejek jöttek a fölébe hajló kockákból, hangok, mintha pikolókból álló zenekar játszott volna. Az újonnan jött fehér kockák is fütyülgettek egymásnak. Bizonyos idő múlva az egyik kinyújtotta a baba felé a csápjait, hogy megérintse. A bébi is kinyújtotta saját csápocskáit; szerette a fehér kockát. Meg aztán éhes is volt, talán majd a fehér kocka ad neki enni.

A szürke kocka egy rózsaszín golyót varázsolt elő, amely biztosan neki készült; a bébinek ennie kell. A gyermek megkaparintotta és elfogyasztotta a táplálékot.

Csak egy fehér kocka maradt a teremben, aki merően nézte a babát és fütyörészett neki.

A következő napon megmondták Pollynak. Nem mindent, csak annyit, amennyi szükséges volt. Céloztak arra, hogy a gyerek nincs teljesen rendben, egyébként pedig kerülgették az igazságot, mint macska a forró kását. Wolcott hosszú előadást tartott a szülés mechanizmusáról, bábagépek működésének műhelytitkairól, stb., és azt is elmondta, hogy rövidzárlat történt. Egy másik tudós száraz, rövid mondókában a dimenziókról beszélt. Ujjait felemelve számolta, első… második… harmadik… negyedik dimenzió. Egy harmadik az anyagról és az energiáról magyarázkodott. Végül Polly, megelégelve az egészet, felült az ágyban, és ingerülten megkérdezte.

- Mi ez a sok süket duma? Mi van a gyermekemmel, hogy ennyit köntörfalaznak?

Wolcott megmondta. - Természetesen - tette hozzá -, várni kell egy hetet, utána megnézheti, nyugodjon meg, nincs semmi különösebb baj. A gyermek fölötti gyámságot egyébként átruházhatja az intézetre.

- Csak egyet szeretnék tudni - mondta Polly. - Én szültem ilyennek?

- Teljesen határozottan mondhatom, nem! - felelte Wolcott. - A gyermek nem szörnyeteg, csak egy másik kontinuumba került, különben teljesen normális.

Pollyban alábbhagyott a feszültség. - Hozzák ide! Azonnal látni akarom! Odavitték neki a gyermeket…

Hornék másnap elhagyták a kórházat. Polly a saját lábán távozott, férje követte, és nem kis meglepődéssel vizsgálgatta nejét. A bébit még nem adták ki, majd később kerül haza. Peter besegítette feleségét a családi helikopterbe, és ő is bement. A meleg levegőbe, a magasba vitte a gépet.

- Csodálatos vagy - mondta Pollynak.

- Tényleg? - kérdezte az, és rágyújtott.

- Tényleg. Nem is sírtál.

- Annyira nem is visszataszító, ha már megszokta az ember. Sőt… a karjaimban is tudom tartani. Meleg és sír, és valamilyen pólyára is szüksége van - kacagott fel, némi ideges felhanggal.

- Nem, én nem sírtam, Peter, mert ő az én gyermekem. Vagyis, az én gyermekem lesz. Hátistennek, nem halott. Ő inkább - nem is tudom, hogy fejezzem ki magam - valahogy nem született meg. Érted? Nekem tetszik az a gondolat, hogy nem jött a világra; még várnunk kell rá… Bíznunk kell dr. Wolcottban, nem igaz?

- De teljesen igazad van - szólt Peter, és megfogta az asszony kezét.

- Tudod, te egy kincs vagy.

- Kibírom - folytatta Polly az előbbi gondolatát, és kipillantott a zöld vidékre -, kibírom addig, amíg bízhatok a sikerben. Addig nem szabad kétségbeesnem. Bíznom kell! Várok egy fél évig…, s utána öngyilkos leszek.

- Polly!!! - döbben rá a férfi, és az asszony ránézett.

- Sajnálom, Peter; ha minden jól fog alakulni, és a bébi megszületik, mindent gyorsan elfelejtek, mintha semmi sem történt volna. De ha a doktor nem tud rajtunk segíteni, akkor csak egy választásom maradhat, hogy felmegyek a háztetőre és levetem magam onnan.

- Minden jóra fordul - vigasztalta a férje, és kezével görcsösen kapaszkodott a kormányba. - Kell, hogy minden jobbra forduljon!…

A nő elhallgatott, s a rotorok surrogásában kifújta cigarettájának füstjét.

Három hét telt el. Naponta repültek az intézetbe és meglátogatták Gulit, aki becenevét formájáról kapta. Így nevezte el Polly a kis kék piramist, aki a bölcsőben feküdt, és merően nézte, mindhárom szemével.

Dr. Wolcott nyomatékosan utalt arra, hogy a kisded teljesen normálisan reagál, s egy bizonyos mennyiségű alvás, ébrenlét, táplálék és figyelem kell neki. Polly mindent végighallgatott, homlokán a ráncok kisimultak, pillantása átmelegedett.

A harmadik hét végén Wolcott megkérdezte.

- Nos, készek most már hazavinni? önök a környéken élnek, nem igaz? És van egy körbekerített udvaruk is… Pompás! A gyereknek szüksége van olyan helyre, ahol zavartalanul sütkérezhet. Kell az anyai szeretet is, le kell csitítani, ha ideges, vagy ha nyugtalan. Mi ezt eddig egy speciális célkészülékkel oldottuk meg - és Wolcott hangja szárazzá vált.

- Mindazonáltal meggyőződésem, hogy ön is tud rá hatni, és belátja, hogy ő egy szép, egészséges, takaros gyermek. Megértett engem?

- Igen.

- Jól van. Minden harmadik napon hozzák be kontrollra. Többféle megoldáson dolgozunk; év végéig némi eredményt valószínűleg fel tudunk mutatni. Nem akarok felelőtlen ígérgetésekbe bocsátkozni, de hamarosan bekövetkezhet, hogy a srácot úgy kikapjuk a negyedik dimenzióból, mint bűvész a nyulat a kalapból.

A doktor teljesen megdöbbent, midőn Polly örömtől mámorosan, arcon csókolta.

Horn a Griffit-mező fölött hazakormányozta helikopterét.

Időről időre Gulira nézett, aki mamája karjaiban feküdt. Polly gügyögött neki, és ezt a gúla csaknem hasonlóan viszonozta.

- Szeretnék tudni valamit - szólt Polly. - Éspedig?

- Vajon hogy nézhetünk ki mi a kicsi szemében?

- Én megkérdeztem Wolcott-tól; azt mondta, hogy valószínűleg minket is komikusnak talál.

- Úgy érted, hogy neki nem mint férfi és asszony jelenünk meg?

- Ha mi magunkat az ő szemével látnánk, megérthetnéd, hogy nem. Ne feledd, hogy a gyerek még mit sem tud a férfiakról és a nőkről. Akármilyen alakunk van is, a bébinek ez a természetes. Már megszokhatta, hogy minket akárminek is lásson, gömbnek, kúpnak, kockának, mit tudom én, a dimenzióhatáron át. De lásd be, hogy semmilyen más mércéje nincsen a való világról, csak mi! Ennek ellenére számunkra ő furcsán hat, mert az általunk megszokott csecsemőformához hasonlítjuk.

Guli érzékelte a helikopter mozgását. Egy fehér kocka, meleg csápjaival átkarolva tartotta. Egy másik fehér kocka mellettük ült, és mindannyian egy bíbor hatszögben voltak. A hatszög a levegőben mozgott, egy hatalmas, fénylő síkság fölött, amely a legkülönbözőbb - gömbölyű és szögletes formációkból, idomokból állt.

Az egyik kocka füttyögni kezdett.

A másik - amelyik őt tartotta - hasonlóan válaszolt, és megmozdult. A bébi figyelte őket, s a hatszögön kívül elsuhanó világot. Elálmosodott, becsukta szemét. Befészkelődött a fehér kocka ölébe, és halk hangokat hallatott.

- Alszik - suttogta Polly Horn.

Eljött a nyár. Horn nyakig merült az export-import üzletekbe, nagyon sokat utazott, de minden este hazatért a gyerekhez. Pollyval ugyan minden rendben volt, de ha éjjel egyedül kellett maradnia csemetéjével, túl sokat dohányzott, és Peter egyszer a heverőn alva találta, mellette egy feldőlt, üres sherrys palackkal. Ettől kezdve éjjelenként maga ügyelt a gyerekre. Ha Guli sírt, olyan síron túli hangokat bocsátott ki magából, mint egy dzsungelben elveszett állatka. Ezért hangszigetelte a gyerekszobát.

- Azért, hogy a feleségét ne zavarja a gyereksírás? kérdezte az iparos.

- Igen. Hogy meg ne hallja.

Kevés látogatót fogadtak. Féltek attól, hogy valaki véletlenül Guliba botlik, a szeretett kis gúla-Guliba.

- Mi ez a zaj? - kérdezte egyik este valamelyik látogatójuk a koktél mellett. - Úgy hangzik, mint egy fürj. Nem is mondtátok, hogy Peter madárbarát.

- de… az vagyok… - mondta Horn, és becsukta a gyerekszoba ajtaját. - Igyunk még egyet!

Olyan volt az egész, mintha egy kutyájuk vagy macskájuk lenne a házban. Legalábbis Polly így fogta föl. Peter időnként észrevétlenül megfigyelte, hogy beszél a kis Gulival; gondoskodott róla, eteti, tisztába teszi, bár kissé tartózkodóan. Polly néha körbepillantott a szobában, megérintette homlokát, rémülten, mereven nézett, mintha várna valakire.

Szeptemberben Polly így szólt.

- Peter! Guli már tudja mondani, hogy papa! Na, kicsim, mondd szépen! - És magasra emelte a kis, meleg gúlát. - Phyphy! - fittyülte a minipiramis.

- Még egyszer! - unszolta Polly.

- Phyphy! - csipogta újra a gyerek.

- Az ég szerelmére, hagyd abba! - vette ki kezéből Peter a gyereket, és átvitte a gyerekszobába, ahol a kis srác tovább sípolta a melódiát. Horn visszajött a nappaliba, és kevert magának egy italt. Polly halkan nevetett.

- Hát nem óriási? A hangja is a negyedik dimenzióban van! Mi lesz majd akkor, ha beszélni kezd?… Odaadjuk neki a Hamlet-monológot, és egy James Joyce művet hallunk majd vissza… Hát nem csodálatos? Adj egy kis konyakot!

- Már eleget ittál…

- Jó, akkor majd én töltök magamnak - pattant fel a nő. Eljött az október és a november. Guli most tanult beszélni; fittyült, csattogott, csengettyűszerű hangot adott ki, ha éhes volt. Rendszeres vizsgálatra vitték be dr. Wolcotthoz.

- Ha színe világoskék és áttetsző, akkor egészséges, ha matt színe van, nem jól érzi magát. Ne felejtse el!

- Jó, nem felejtem el, kobaltkék: egészség, csúnya matt: beteg vagy!

- Fiatalasszony! - mondta Wolcott. - Vegyen be ezekből a tablettákból kettőt és jöjjön el hozzám. Nem tetszik nekem a viselkedése. Nyújtsa ki a nyelvét… ejnye, ejnye! Ivott?? Nézze a nikotinfoltot az ujjain… inkább vágja félbe a cigarettáját, s így feleannyit szív… Tehát akkor a holnapi viszontlátásra!

- Nem nagyon kényeztet el örömhírekkel, és ez már így megy egy éve!

- Kedves Mrs. Horn, én nem szeretném önt állandóan felizgatni. Ha a technikusaink kész lesznek, értesítjük önt. Nemsokára végzünk egy kísérletet. Addig pedig vegye be a tablettákat, legyen türelmes és vágjon jó képet a dologhoz! Wolcott megfogta az állát és felemelte Polly fejét -, hiszen egy egészséges bébi! Istenemre, legalább húsz font, ha nem több!

A bébi érzékelte a két kocka jövés-menését, akik ébrenléte alatt állandóan mellette voltak, s volt egy szürke kocka is, aki meghatározott napokon látogatóba jött. De legtöbbször csak a két fehér kocka volt, akik gondoskodtak róla. Ránevetett a gömbölydedebb fehér kockára, és halk, gurgulázó hangot adott ki magából megelégedettségében. Ez a fehér kocka adott neki enni.

A bébi gyarapodott, minden a legjobb úton haladt. Eljött az újév, 1998-at írtak.

Űrhajók villámlottak át az égen, helikopterek zümmögtek, és benépesítették a meleg kaliforniai eget.

Horn különböző fajta polarizált üvegeket hordott haza, amelyeket külön neki öntöttek; rajtuk keresztül figyelte gyermekét.

Semmi. A piramis piramis maradt, akár celofánon át nézte, akár röntgensugárral világította át. A dimenizók közötti válaszfalon nem tudott keresztülhatolni. Horn megtörten vonult vissza szokott butykosához.

Február elején robban ki a balhé. Horn éppen hazafelé jött a helikopterrel, amikor megdöbbenve látta, hogy egy csomó szomszédjuk van a háza előtt. Néhányan ültek, többen álltak, voltak már elmenőfélben is. Ugyanis Polly elfeledkezve a kötelező éberségről, kivitte a gyereket az udvarra sétálni.

Meglehetősen be volt már csiccsentve. Karjában tartotta a kék gúlát, és föl-alá masírozott vele, s közben borízű hangján énekelt. Nem vette észre a helikoptert, nem is törődött vele, amint Peter odarohant hozzá. Az egyik szomszéd megfordult.

- Mr. Horn! Miféle szerzet ez? Hol találta? Ugye maga sokat utazik? Dél-Amerikából hozta magával?

Polly fölemelte a gyereket.

- Mondd, hogy papa! - kiáltotta, és a férjére nézett. - Phyphyyy… - csipogta az idom.

- Polly!!! - ordította Horn.

- Hűséges ez, mint egy kutya - mondotta Polly, és magával vitte a gúlát. - Olyan jóakaratú, mint egy csecsemő. Afganisztánból hozta a férjem.

A szomszédok lassan elszivárogtak.

- Jöjjenek vissza! - kiáltotta Polly. - Nem akarják megnézni a gyermekemet?

Peter lekevert neki egy óriási pofont. - Az én gyermekem! - zokogta Polly.

Horn ütött, ütött, míg felesége el nem ájult. Bevitte a házba. Aztán kijött, bevitte Gulit is, végül felhívta az intézetet.

- Dr. Wolcott? Készítse elő a készüléket! Vagy ma történik meg, vagy soha.

Wolcott sóhajtott egy mélyet.

- Na jó. Hozza be a gyereket és a feleségét. Megpróbálunk mindent előkészíteni - és lerakta a kagylót.

Horn ült, és Gulira meredt.

- A szomszédok elragadónak találták - mondta a felesége, aki a heverőn feküdt. Ajkai remegtek.

Az intézet előcsarnoka kínosan tiszta volt; szinte steril. Dr.Wolcott átvágott a folyosón, Polly és Peter követték. Polly a karján vitte Gulit.

Beléptek egy ajtón, és egy nagy teremben találták magukat. A terem közepén két asztalt láttak, rajtuk valami fekete burával. Az asztalok mögött egy sor gép állt, titokzatos lámpákkal és kapcsolókkal. Alig hallható zümmögés úszott a levegőben. Peter a nejére pillantott. Wolcott egy pohár folyadékot nyújtott oda Pollynak, s az kiitta.

- Most üljenek le! - mindketten leültek. Az orvos karbatette a kezét, és rájuk nézett.

- Elmondanám, hogy min dolgoztam az utóbbi hónapokban. Megpróbáltam a bébit áthozni abból a dimenzióból, ahol most tartózkodik, mit tudom én, melyikből. Minden alkalommal, amikor önök Gulit behozták, ezen dolgoztunk. Mostanára sikerült egy megoldást találnunk; de ez egyáltalán nem azt eredményezi, hogy a gyermeket ide tudjuk hozni.

Polly lehanyatlott. Horn nem vette le a szemét Wolcottról, várta a továbbiakat. Wolcott előrehajolt.

- Nem tudom Gulit áthozni ide, de önöket átküldhetem. Ezt tudjuk. Ez van - kitárta a kezét.

- Ugyanis, azt kipróbálni, hogy az - általunk regisztrált dimenzióváltást előidéző okok visszafordítva hogyan hatnak; nem megy. Több millió variáció lehetséges. Ennek kipróbálására nem elég az időnk. De a kiváltó okot tudjuk.

Sőt, nemcsak tudjuk, de regisztráltuk is. Úgyhogy most megtaláltuk a gombot. Csak egy kabát kellene hozzá…

Polly felélénkült.

- Hogyha Guli dimenziójába megyek, olyannak láthatom, mint amilyen igazában?

Wolcott bólintott. - Akkor megyek.

Peter döbbenten meredt rá.

- Még csak öt perce ülünk itt, és te már döntenél a további életünkről. Még azt se tudjuk, milyen ez a másik dimenzió; nem veszélyes?

- Semmi változást nem fognak észlelni, csak a gúla egy igazi kisbabává fog változni. Természetesen a jelenlegi világukat fogják különlegesnek, absztrakt, geometriai formák tömkelegének érzékelni. Sajnos, nagyon egyedül lesznek. Csak a gyermekük lesz önökkel. Ha valami hajlamuk van a paranoiára, akkor nem lesz könnyű.

- Megígérem, hogy mindent el fogok követni arra, hogy visszahozzam mindhármukat onnan., De ennek az időtartamát nem tudom; éppúgy lehet öt hónap, mint öt év. De azért irigylem magukat ezért az utazásért. Magukon múlik. Nos?

- Megyünk - határozták el magukat. - Guli dimenziójába?

- Igen. De várjon, még valamit, nem okoz sokkot a gyereknek, ha így, megváltozva lát minket?

Kétségkívül szokatlan lesz neki, de nem okoz különösebb megrázkódtatást, mert olyannak szokja meg magukat, amilyennek ezután látja. Na, de ideje lesz elkezdenünk, feküdjenek az asztalra, és ne mozogjanak!

Zümmögés töltötte be a termet, mely bizsergető meleggel telítette az asztalon heverő testeket. Egy duplafedelű búra ereszkedett föléjük, sötétség borította be őket. Valahol a kórház mélyén tiktakolt egy óra, tik-tak, tik-tak, hét óra…, s aztán egy halk gongütés hallatszott.

A hangok egyre mélyültek. A gép remegett az energiától. Az energia felgyülemlett, a terem atomjaira esett szét, s a megvadult részecskék, mint két ellenséges tábor, álltak szemben egymással. Kavarogva küzdöttek mindkét oldalon a túlsúlyba jutásért. Horn ordítani akart, de belseje piramis formákká, szögletes idomokká, egy félelmetes elektromos feszültség csataterévé változott. Egész valójában egy fűrészelő, szétrángató markolás hatalmasodott el. Az energia kitörni törekedett, remegett, préselte a termet. A dimenziók a fekete búrák alatt rétegekre hasadtak.

Az az izzadtság, mely Horn arcáról csurgott, egyáltalán nem veríték volt, hanem tiszta esszenciája volt a dimenzióknak.

Tagjaik kicsavarodtak, szétszóródtak, majd integrálódtak. Peter, mint a viasz, olvadni kezdett.

Sietség nélkül átgondolt helyzetét, milyen is lesz ezután? Polly, Guli és ő; meg a koktélpartira jövő ismerősök, hogy lesz ez? A gondolatok elindultak öntörvényű útjaikon, és Peter Horn a maga által teremtett gondolatvilágába mélyedt.

Kisvártatva a zümmögés félbeszakadt, a búrák fölemelkedtek; már túl voltak mindenen.

Hallotta, hogy Polly kiált.

Nagyon világos lett. Felállt az asztalról, és körülnézett. Mellette elhaladt Polly, és valamit fölvett a padlóról. A fiukat. Egy eleven, rózsaszín bőrű, szép fiúcskát, aki a karjaiban sírni kezdett.

A gúla eltűnt, mint egy rossz álom. Polly sírt a boldogságtól.

Horn átszelte a termet, reszketve megpróbált nevetni, megpróbálta átölelni Pollyt a gyerekkel, és szeretett volna velük együtt sírni nagy örömében.

- Nahát! - mondta Wolcott, és visszalépett. Hosszú ideje nem mozdult, csak figyelte a fehér ellipszoidot, és a karcsú, fehér paralelepipedont, akik a terem másik végében csápjaikkal átkarolva tartották a kis kék piramist.

Egy asszisztens lépett a terembe.

- Pszt! - mondta Wolcott, és ujját figyelmeztetően az ajkához illesztette. - Most bizonyára szívesen vennék, ha magukra hagynánk őket… Jöjjön!

Belekarolt az asszisztensébe, és lábujjhegyen elhagyták a termet.

A fehér téglatest és az ellipszoid föl sem nézett, ahogy az ajtó becsukódott.