VÍZÖNTŐ

- Dél - mondta a kapitány.
- Igen ám - felelt a legénység -, csakhogy itt kint az űrben nincsen irány.
- Mikor a Nap felé utazik az ember - válaszolt a kapitány -, és minden sárga lesz és meleg és lusta, akkor csak egy irányba mehet. - Lehunyta szemét, a parázsló, meleg, távoli tájra gondolt, és lélegzete alig moccant a szájában. ? Dél. - Lassan bólintott magának. - Dél.
Űrhajójuk a Copa de Oro volt, de Prométheusznak vagy Ikarusz-nak is mondták, és céljuk valóban a tűző déli Nap. Ragyogó jó kedvben csomagoltak be kétezer savanyú limonádét és ezer fehér kupakos sört útjukra, a tág Szaharába. És most, amikor ott forrt fölöttük a Nap, verssorokra és idézetekre emlékeztek.
- "... szép arany almáit a nap"?
- Yeats.
- "Nap nem éget már, ne félj"?
- Természetesen Shakespeare.
- "Egy marék arany"? - Steinbeck. - "Aranykancsó"? - Stephens. - No és a fazék arany a szivárvány végében? Szavamra, ez a jó név a röppályánknak! Szivárvány!
- Hőmérséklet?
- Ezer fok Fahrenheit!
A kapitány kibámult a roppant, sötét lencséjű kabinablakon, és csakugyan, ott volt a Nap; elmenni ahhoz a Naphoz, és megérinteni, és örökre ellopni egy darabkáját, ez volt csendes és egyetlen eszméje. Ez a hajó egyesítette a hűvösen finomat a hideg célszerűséggel. Jeges, zúzmarás folyosókban ammóniatél fújt, és hópelyhek kavarogtak. Ha szikra csapna be onnan a hajótest kérgén túl égő irdatlan tűzhelyből, ha bármily kicsiny tűzlehelet szivárogna be - telet talál, amely itt szunnyad, mint február leghidegebb órái.
Az audiohőmérő suttogott a sarki csöndben: - Hőmérséklet kétezer fok!
Hullunk, gondolta a kapitány, mint egy hópehely június, forró július és a vad, tikkasztó kánikulai augusztus örvényeibe.
- Háromezer fok Fahrenheit!
A hómezők alatt vágtattak a motorok, óránként tízezer mérföld hűtőfolyadékot szivattyúztak a deres boa?constrictor?tekercsekbe.
- Négyezer fok Fahrenheit!
Dél. Nyár. Július.
- Ötezer Fahrenheit!
És végül megszólalt a kapitány, hangjában az út egész nyugalmával:
- Most érintjük a Napot.
Szemük olvadt arany, ahogy rágondoltak.
- Hétezer fok!
Különös, hogy az automata hőmérőnek izgalom remeghet a szavában, pedig csak közömbös acél a hangja.
- Hány óra? - kérdezte valaki.
Mindenki elmosolyodott.
Mert most már csak a Nap volt, csak a Nap, csak a Nap. Minden látóhatár és minden égtáj. Elégette a másodperceket, az óraüvegeket, az órákat; elégetett minden időt és minden örökkévalóságot. Égette a szemhéjat és a sötét világ szérumát a szemhéj mögött, a retinát, az elrejtett agyat; és égette az álmot és az álom édes emlékeit és a hűvös alkonyokat.
- Nézzétek!
- Kapitány úr!
Bretton, az első tiszt, elzuhant a téli fedélzeten. Védőöltönye sípolt, ahol, felszakadva, a melegsége, az oxigénje, az élete fagyott gőzzé virágzott.
- Gyorsan!
Bretton plasztiksisakjának belsejében már homályos mintává rajzolódtak a tejkristályok. Lehajoltak, hogy lássák.
- Szerkezeti hiba az öltönyében, kapitány úr! Meghalt!
- Megfagyott.
A másik hőmérőre meredtek, amely az élő telet mutatta ezen az havazó hajón. Mínusz ezer fok. A kapitány a fagyott szoborra bámult és a villódzó kristályokra, amelyek jéggel vonták be, amíg o nézte. Dermesztő irónia, gondolta, valaki a tűztől fél, és megöli a fagy.
A kapitány elfordult. - Nincs időnk. Nincs időnk. Hagyják. - Érezte, hogy mozdul a nyelve. - Hőmérséklet?
A mutató négyezer fokra ugrott.
- Odanézzen. Látja?
Olvadt a jégcsap.
A kapitány hátravetette fejét, és a mennyezetre nézett.
Mintha egy filmvetítő egyetlen, világos, bekeretezett emléket villantott volna a fejébe, egész elméje, nevetségesen, egy gyermekkorból előkorbácsolt jelenetre összpontosult.
Tavaszi reggeleken, gyerekkorában, kihajolt hálószobája ablakán a hóillatú levegőbe, és nézte, hogyan szikrázik a Nap a tél utolsó jégcsapján. Fehér bor csepegése: a hűvös, de melegítő április vére csurrant a tiszta kristálypengén. Percről percre életlenebbé vált december fegyvere. És végül a jégcsap egyetlen pendüléssel a kavicsos ösvényre esett.
- Eltörött a segédszivattyú, kapitány úr! Fagyasztás. Fogy a jegünk!
Meleg záporeső csapott rajtuk végig. A kapitány jobbra-balra vetette a fejét. - Látják, hol a baj? Ne ácsorogjanak, a Krisztusát, nincs most arra időnk.
Az emberek rohantak: a kapitány lehajolt a meleg esőben, szitkozódott, érezte, amint végigszalad keze a hideg gépen, érezte, hogy turkál és kutat, és míg dolgozott, látta a jövőt, amelytől most már csak egy lehelet választja el őket. Látta, ahogy az űrhajó-méhkasról lehámlik a bor. az emberek rohannak, rohannak, hangtalanul ordít a szájuk. Mohos, fekete kút az űr, üvöltő félelemmel fullad meg benne az élet. Sikoltás, iszonyú sikoltás, de az űr elfújja, még mielőtt a torokból kibuggyant volna. Tülekedő emberek, hangyák a lángoló gyufaskatulyában; a hajóból folyik a láva, puffan a gőz, semmi!
- Kapitány úr!
A rémlátomás elrebbent.
- Ide! - Dolgozott a lágy, meleg esőben, amely a felső fedélzetről hullott. A segédszivattyún matatott. - A fene! - Megrántotta a tápvezetéket. Ha enged - jön a halálozás történetében a leggyorsabb halál. Egy pillanat. üvöltés; meleg villanás. aztán csak az űr tüzének milliárdszor milliárd-tonnái susognának nem is hallhatóan a térben Belepöckölve, mint egy szem szamóca a kohóba, s miután testük megsült, elszenesedett, fluoreszkáló gázzá vált, gondolataik egy hosszú lélegzetnyire elidőznének még a levegőben.
- Azt a...! - Megszúrta a segédszivattyút egy csavarhúzóval.. - Hogy az a...! - Megborzongott. A tökéletes megsemmisülés. Lehunyta a szemét, összeszorította a fogait. Úristen, gondolta, ráérősebb halálhoz szoktunk, percekkel, órákkal mérhetőkhöz.
Most még húsz másodperc is lassú halál a kinn várakozó éhes idióta halálos gyors harapásához képest.
- Kapitány úr, kifutunk vagy maradunk?
- Készítsék a csészét! Ezt itt fejezze be. Rajta!
Megfordult, kezét az óriási csésze irányító mechanizmusára tette; ujjait a robotkesztyűbe bújtatta. Kezének egy mozdulata gigászi kezet mozdított, gigászi fémujjakat a hajó zsigereiből. Most, most, a hatalmas fémkéz kikúszott, és belemerítette az óriási Copa de Oró-t, lélegzetvisszafojtva a vaskemencébe, a nap testetlen testébe, hústalan húsába.
Millió éve, gondolta a kapitány, gyorsan, gyorsan, gyorsan, míg a kezet és a csészét mozgatta, millió éve, hogy egy csupasz férfi egy magányos északi ösvényen látta, hogy villám ütött a fába. És míg a horda elmenekült, o puszta kézzel letépett egy vastag tűzágat, megperzselte ujján a húst, de vitte diadalmas rohanással, testével óvta az esőtől, vitte a barlangjába, ahol sikoltó nevetés szakadt ki belőle, míg az ágat egy levélhalomba taszította, és nyarat adott a népének. És a törzs reszketve a tűz köré mászott, meg-megrebbenő kezüket kinyújtották, érezték barlangjukban az új évszakot, kicsiny sárga foltját a változó időnek, és végül idegesen elmosolyodtak. És övék lett a tűz adománya.
- Kapitány úr!
Négy teljes másodpercig tartott, míg az óriási kéz az üres csészét a tűzbe lökte. Hát eljutottunk, gondolta, egy új ösvényre, merítünk egy csészével az értékes gázból és vákuumból, kiszakítunk a másféle tűzből, hogy visszafussunk a hideg űrbe, megvilágítva utunkat, hogy elvigyük a Földnek a tűz adományát, amely mostantól örökké égni fog. Miért?
Ki sem mondta a kérdést, már tudta a választ.
Mert az atomok, melyeket a Földön megmunkálunk kezünkkel: szánalmasak; és szánalmas az atombomba és kicsiny, és a tudásunk is szánalmas és kicsiny, és igazán csak a Nap tudja, amit tudni akarunk, és csakis a Napé a titok. És különben is jó játék, igazi lehetőség, nagy ügy ide jönni, fogócskázni, ipi-apacsot játszani. Talán nincs is oka, talán csak a kis emberbogarak büszkesége és hiúsága megráncigálni az oroszlán bajuszát és elugrani a talpa elől. Úristen, elmondhatjuk, hogy mi megtettük! Itt van egy csésze energia, tűz, rezgés, nevezzük, ahogy jólesik, amely bátran elláthatja erővel városainkat, hajthatja hajóinkat, világíthatja könyvtárainkat, megbarníthatja gyermekeinket, megsütheti mindennapi kenyerünket, és főzheti tudományunkat, helyettünk, világegyetemünkben, ezer évig, amíg jóra használják. Itt a csésze, tudomány és vallás derék emberei: igyatok! Hadd melegedjetek a tudatlanság éjszakájában, babonák hosszú havazásában, a hitetlenség hideg szeleiben és a félelemben, melyet a sötétség ébreszt. íme: kinyújtjuk kezünket a koldus csészéjével...
- Ó!
A csésze megmerült a Napban. Kimert egy keveset Isten húsából, a világegyetem véréből, a tűző gondolatból, a vakító filozófiából, amely elindított és táplált egy galaktikát, megállított vagy siettetett pályájukon futó bolygókat, és felébresztett vagy pihenni kényszerített életeket és életformákat.
- Most, lassan - suttogott a kapitány.
- Mi történik, ha behúzzuk? Ha ez az adag hő bekerül a hajónkba, kapitány úr?
- Isten tudja.
- Működik a segédszivattyú, kapitány úr.
- Indíts!
A szivattyú nekiugrott.
- Most csukják le a csésze fedelét, és befelé, lassan, nagyon lassan.
Kívül a hajón megremegett a szépséges kéz, mozdulatának hatalmasra nagyított mása, és olajozott csendben süllyedt a hajó testébe. A csésze, sárga virágokat és fehér csillagokat csöppentve, a mélybe kúszott. Az audióhőmérő felsikoltott. A hűtőberendezés rúgkapált; folyékony ammóniák dobolt a falakban, mint rikoltozó őrült fejében a vér.
A kapitány becsukta a külső légzsilip ajtaját.
- Most!
Vártak. A hajó érverése megugrott. A hajó szíve rohant, vert, rohant, benne aranyával a csésze. Kerengett a hideg vér körbe, körbe, le, át meg át, körbe, körbe, le, át meg át.
A kapitány megkönnyebbülten sóhajtott.
A mennyezetről már nem csöpögött a jég. Megfagyott újra.
- Gyerünk, kifelé!
A hajó megfordult és futott.
- Hallgassátok csak!
A hajó szíve lassult, lassult. A számlapok mutatói forogtak az ezreseken át; a tűk cirpeltek láthatóan. A hőmérő hangja az évszakok változását énekelte. Mindnyájan egyet gondoltak most: kifelé, kifelé a tűzből és lángból, a hőből és olvadásból, a sárgából és fehérből. Gyerünk, gyerünk a hidegbe, a sötétbe. Húsz óra múlva talán leállíthatnak néhány hűtőt, engedhetik halni a telet. Hamarosan éjszakában mozognak majd, oly hidegben, hogy talán szükséges lesz használni a hajó új kazánját, meleget szerezni a védett tűzből, amelyet magzatként hordoz a hajó.
Hazamennek.
Hazamennek. És miközben a kapitány odalépett Bretton télies, fehér hópadon fekvő holttestéhez, eszébe jutott egy sok évvel azelőtt írott verse.

Úgy látom néha, égő fa a Nap,
arany gyümölcse leng és felragyog,
almáin élnek s imádatukat
hozzá emelik ember-rovarok,
s látják, hogy égő fa a Nap...

A kapitány sokáig ült a halott mellett, és különös érzései voltak. Szomorú vagyok, gondolta, és jól érzem magam, és úgy érzem magam, mint egy fiú, amikor hazamegy az iskolából, és tele van a keze tátikával.
- Hát akkor? - kérdezte a kapitány, ahogy ott ült és sóhajtott, és a szeme csukva volt. - Hát akkor, hova megyünk, most, hova megyünk? - Érezte, hogy emberei ott ülnek vagy állnak körülötte, meghalt bennük a félelem, nyugodt a lélegzetük. - Ha az ember hosszú, hosszú utat járt be, a Napig, és megérintette, és ott időzött, és aztán megugrott és elhúzott a közeléből, hova megy akkor? Ha az ember elmegy a hőségből és a déli verőfényből és a lustaságból, akkor hova megy?
Emberei vártak, hogy o mondja ki. Várták, hogy összegyűjtse a hűvösséget és fehérséget és a fejükben feltámadó szó várva várt és frissítő fuvallatát, és látták, hogy ízleli a szájában, mint a fagylaltot, és lassan formálgatja.
- Egyetlen irány van, innen kifelé, a térben - mondta végül.
Vártak. Vártak, míg a hajó sebesen futott a hideg sötétségben, el a fénytől.
- Észak - mormolta a kapitány. - Észak.
És mosolyogtak mindnyájan, mintha szél támadt volna hirtelen a forró délután kellős közepén.

fordította Kucka Péter