VÍZÖNTŐ

Egy kútban élek. Mint füst élek a kútban. Mint pára egy
kőtorokban. Nem mozdulok. Nem csinálok semmit, csak várok.
Látom, ott fent, az éjszaka és a reggel hideg csillagait,
és látom a napot. És néha énekelek, régi dalokat, abból az
időből, amikor ez a világ még ifjú volt. Hogyan mondhatnám
meg, mi vagyok, hisz magam sem tudom. Nem tudom. Csak várok.
Köd vagyok és holdfény és emlékezés. Szomorú vagyok és öreg vagyok. Néha mint eső hullok a kútba. És a gyorsan hulló
cseppektől riadt pókhálók szaladnak szét a víz tükrén. Hűvös
csendben várok, de jön egy nap, és akkor nem várok többé.
Reggel van. Erős dübörgést hallok. Tűz szagát érzem távolról. Fém csörömpölését hallom. Várok. Figyelek.
Hangok. Messze.
-Minden rendben!
Egy hang. Idegen hang. Idegen nyelv, amelyet nem értek. Egy
szót sem ismerek. Figyelek.
-Küldd ki az embereket!
Csikorog a kristályos homok.
-A Mars! Hát ez az!
-Hol a zászló?
-Itt van, uram.
-Jó, jó.
A kék égen magasan jár a nap, arany sugarai beletűznek a kútba, és én lebegek, mint virágpor, láthatatlanul és ködösen a meleg fényben.
Hangok.
-A Föld Kormányának nevében kinyilvánítom, hogy a Mars Tartomány egyenlő arányban osztandó fel a tagállamok között...
Mit mondhatnék? Forgok a napban, mint egy kerék, láthatatlanul és lustán, aranylóan és fáradatlanul.
-Mi az ott?
-Egy kút.
-Nem lehet.
-De igen. Gyerünk!
Melegség közeledik. Három valami hajlik a kút szája föle, és az
én hűvösségem feléjük emelkedik.
-Remek!
-Azt hiszed, iható?
-Majd meglátjuk.
-Hozzon valaki egy mintavevő edényt és egy ejtőzsinórt.
Futó lábdobogás. Visszatérés.
-Itt van.
Várok.
-Ereszd le. Óvatosan.
Üveg csillan fent, lassan ereszkedik lefelé a zsinóron.
Halkan bugyborékol a víz, amikor a belebocsátkozó üveget megtölti. Emelkedem a meleg levegőben a kút szája felé.
-Megvan. Megvizsgálod ezt a vizet, Regent?
-Add csak ide!
- Milyen gyönyörű kút. Nézzétek a konstrukcióját. Mit gondolsz,
hány éves lehet?
-Isten tudja. Tegnap, mikor abban a másik városban kikötöttünk,
Smith azt mondta, hogy már tízezer éve nincs élet a Marson.
-Képzeljétek csak!
-Na, milyen a víz, Regent?
-Tiszta, mint az ezüst. Igyál egy pohárral!
Víz hangja a forró napfényben. Mint por, mint a törött fahéj
ringatózom a lágy szél szárnyán.
-Mi van veled, Jones?
-Nem tudom. Iszonyúan megfájdult a fejem. Egész hirtelen.
-Ittál a vízből?
-Nem, nem ittam. Nem attól van. Éppen a kút fölé hajoltam, és
hirtelen a fejembe nyilallt. Most már jobban vagyok.
Most már tudom, hogy ki vagyok.
Stephen Leonard Jones vagyok, huszonöt éves, éppen most érkeztem egy rakétán a Föld nevű bolygóról, és jó barátaimmal, Regenttel és Shaw-val egy kútnál állok a Mars bolygón. Napégette, aranybarna, erős ujjaimat bámulom. Megnézem hosszú lábamat, ezüstös egyenruhámat és a barátaimat.
-Mi bajod, Jones? - kérdezik.
-Semmi - válaszolok, és nézem őket -, igazán semmi.
Az étel jólesik. Tízezer éve nem láttam ennivalót. Finoman csiklandozza az ínyemet, és a bor meg az étel átmelegít. A hangok csengését figyelem. Szavakat formálok, érthetetlenek, és mégis értem őket. Ízlelgetem a levegőt.
-Mi van veled, Jones?
Oldalt hajtom ezt a fejet, az én fejemet, pihentetem kezemet az
ezüst evőeszközökön. Mindent érzek.
-Mért kérdezed? - mondja az a hang, az én új hangom.
-Furán lélegzel. Köhögsz? - mondja a másik ember.
Tiszta kiejtéssel válaszolok. - Lehet, hogy megfáztam egy kissé.
-Nézesd meg magad a doktorral.
Bólintok, és milyen jólesik bólintani. Jólesik mindenfélét csinálni, tízezer év után. Jó levegőt beszívni. Jó a napsütést érezni,v mélyen, a húsomban, és még mélyebben, jó érezni a csontok szerkezetét, a meleg húsba ágyazott finom csontvázat, jó hallani a hangokat, tisztában s közvetlenebbül, mint a kút kőgyomrában. Elragadtatva üldögélek.
-Mássz már ki belőle, Jones. Ugrás. Indulunk!
-Jó - mondom, és valósággal hipnotizál, ahogy a szó, mint a víz,
megformálódik a nyelvemen, és szépségesen kicsordul a levegőbe.
Megyek, és milyen jó menni. Magas vagyok, nagy távolságot látok, amikor a szememből, a fejemből a földre tekintek. Olyan, mintha egy csodálatos sziklacsúcson élnék, és nagyon boldog volnék. Regent a kőkútnál áll, és a mélybe néz. A többiek dunnyogva visszamentek az ezüsthajóhoz, amellyel érkeztek.
Érzem a kezem minden ujját és ajkamon a mosolyt.
-Mély - mondom.
-Igen.
-A Lélek Kútjának hívják...
Regent felemeli a fejét, rám néz.
-Honnan tudod?
-Hát nem olyan?
-Sohasem hallottam a Lélek Kútjaról.
-Olyan hely, ahol valakik, valakik, akiknek valaha húsuk volt,
várnak és várnak - mondom, és a karjához érek.
Tűz a homok, ezüst-tűz a hajó a nap forróságától, és jó érezni a
hőséget. Lábam zaját a kemény homokon. Figyelek. Ez a szél hangja, ez meg a napé, ahogyan a völgyet perzseli. Szagolom a déli verőfényben fortyogó rakéta szagát. Megállok az orra alatt.
-Hol van Regent? - kérdi valaki.
-A kútnál láttam - válaszolok.
Egyik a kút felé szalad. Remegni kezdek. Finoman lüktető remegés, nagyon mély rejtekből indul, de egyre erősebbé válik. És most először hallom is, mintha egy kút rejtekéből hallatszana. Egy hang kiált mélyen bennem, piciny és ijedt hang. És a hang így kiált: "Engedj ki innen, engedj ki innen!" - és úgy érzem, mintha valami ki akarna szabadulni, labirintusok kapuin dörömböl, sötét folyosókon és szűk átjárókon rohan át, visszhangot verve és sikoltozva.
-Regent a kútba esett!
Az emberek rohannak, mind az öten. Futok velük, de rosszul vagyok, és a remegés nagyon erős.
-Beleeshetett. Jones, te vele voltál. Nem láttad? Hé, Jones?
Beszélj már, Jones!
-Mi bajod, Jones?
Térdre esem, olyan erős a reszketés.
-Rosszul van. Gyere, segíts.
-A nap.
-Nem, nem a nap - mormolom.
Hanyatt fektetnek, rángások jönnek, mennek, megráznak, mint a földlökések, és a mélybe rejtett hang kiáltoz bennem: "Én vagyok Jones, én vagyok, nem ő az, nem ő az, ne higgyetek neki, engedjetek ki, engedjetek ki!" És én felnézek a fölém hajló alakra, szemhéjam csapdos. A csuklóm fogják.
-Vadul ver a szíve.
Lehunyom a szemem. A sikoltozás megszakad. A remegés megszűnik.
Mint egy hűs kútból, felszabadultan felemelkedem.
-Meghalt - mondja valaki.
-Jones halott.
-Mitől?
-Sokk, úgy látszik.
-Miféle sokk? - kérdezem, és már Sessions-nak hívnak, és a szám mereven mozdul, és ezeknek az embereknek a kapitánya vagyok. Itt állok közöttük, és egy testre nézek, amely ott fekszik kihűlőfélben a homokon. Kezemmel a fejemhez kapok.
-Kapitány!
-Semmi. - Hangosat kiáltok. - Csak a fejembe nyilallt. Rögtön elmúlik. Igen, - suttogom. - Már rendben is vagyok.
-Jobb lesz, ha az árnyékba húzódunk, uram.
-Igen - mondom, és Jonesra nézek. - Sohasem kellett volna idejönnünk. Nem kellünk a Marsnak.
Visszavisszük a holttestet a rakétához, és egy új hang szólal meg mélyen bennem, hogy engedjék ki.
-Segítség, segítség! - Mélyen lent, a test nedves agyagépítményeiben. - Segítség, segítség! - A vörös csobogásban visszhangot ver és esdekel.
Most sokkal hamarabb kezdődik a remegés. A visszaszorítás nem olyan erős.
-Jobb lenne, ha eljönne a napról, kapitány, nincs nagyon jó színben, uram.
-Igen - mondom. - Segítség - mondom.
-Tessék, uram?
-Nem szóltam semmit.
-Azt mondta, uram, hogy segítség.
-Ezt mondtam, Matthews, ezt mondtam volna?
A holttestet lefektetik a rakéta árnyékába, és a hang sikolt a csont és a bíbor dagály mély, víz alatti katakombáiban. Kezem rángatózik. Szám kinyíllik, ajkam repedezett. Orrcimpám görcsösen kitágul. Szemem forog. "Segítség, segítség, ó, segítség, ne, ne, engedjenek ki, ne, ne."
-Ne... - mondom.
-Tessék, uram?
-Nem szóltam - mondom. - Ki kell szabadulnom - mondom. Kezemmel a számra csapok.
-Mi történt, uram?! - kiált Matthews.
-Menjetek be, mind, vissza a Földre! -kiáltom.
Pisztoly van a kezemben. Felemelem.
-Ne! Uram!
Robbanás. Árnyak futkosnak. A sikoltozás el van vágva. Fütyülő
hang, mint a zuhanásé az űrben.
Tízezer év után milyen jó meghalni. Milyen jó az elernyedést érezni, a hirtelen hűvösséget. Milyen jó olyanná válni, mint egy kesztyűben a kéz, amely kinyúlik, és csodálatosan hideggé hűl a forró homokon.Ó, a sokasodó és feketedő halál édessége és nyugalma. De nem lehet az időt húzni. Csattanás, dörrenés.
-Szent isten, megölte magát! - kiáltom, és kinyitom a szemem, és ott fekszik a kapitány a rakétának dőlve, koponyáját golyó lyukasztotta ki, szeme tágra nyílt, nyelve kibiccen fehér fogai közül. A fejéből vér folyik. Lehajolok, megérintem. - A bolond - mondom.
-Miért tette?
Az emberek iszonyodnak. Állnak a két halott fölött, fejüket elfordítják, nézik a Mars homokját és a távoli kutat, amelynek mély vizében Regent nyugszik. Ajkuk kiszáradt, komoran krákognak, nyöszörögnek - gyermekesen tiltakoznak a lidérces álom ellen.
Az emberek félem fordulnak.
Hosszú hallgatás után megszólal az egyik: - Most te vagy a kapitány, Matthews.
-Tudom - mondom lassan.
-Csak hatan maradtunk.
-Te jó isten, olyan gyorsan történt...
-Nem akarok itt maradni, gyerünk innen!
Az emberek lármáznak. Hozzájuk lépek, és megérintem őket olyan önbizalommal, amely már majdnem énekel bennem. - Figyeljetek - mondom, és megérintem a könyöküket vagy a karjukat vagy a kezüket.
Mindnyájan elcsendesedünk. Eggyé váltunk.
-Nem, nem, nem, nem, nem, nem! - Belső hangok kiáltanak, mélyen bent, a külső alatti börtönökben.
Egymásra nézünk. Mi vagyunk Samuel Matthews és Raymond Moses és William Spaulding és Charles Evans és Forrest Cole és John Summers, és nem szólunk, csak nézzük egymást, sápadt arcunkat és remegő kezünket.
Egy emberként fordulunk meg, és a kutat nézzük.
-Most - mondjuk.
-Nem, nem! - sikoltja hat elrejtett, mélyre szorított és örökre el-
raktározott hang.
Lábaink lépegetnek a homokon, úgy, mintha egy nagy kéz tizenkét ujja araszolna a forró tengerfenéken.
A kút föle hajolunk, és belenézünk. A hűvös mélységből hat arc
bámul ránk vissza.
Belehajolunk, egyik a másik után, míg el nem veszítjük egyensúlyunkat, és bele nem zuhanunk a kávába, át a hűvös sötétségen, bele a hideg vizekbe.
A nap lemegy. Az égre felkarikáznak a csillagok. Messze, kint, egy fény villan. Új rakéta közeledik, vörös jeleket írva az űrben.
Egy kútban élek. Mint a füst élek a kútban. Mint pára egy kőtorokban. Látom, ott fent, az éjszaka és a reggel hideg csillagait, és látom a napot. És néha énekelek, régi dalokat, abból az időből, amikor ez a világ még ifjú volt. Hogyan mondhatnám meg, hogy mi vagyok,
hisz magam sem tudom. Nem tudom.
Csak várok.

Fordította: Kuczka Péter