VÍZÖNTŐ

AZ IDŐGÉP

1

Az időjáró (talán legjobb lesz, ha így nevezzük) rejtélyes témát fejtegetett. Szürke szeme csillogott, szaporán pislogott, máskor sápadt arca nekipirult, vonásai megelevenedtek. A tűz vidáman pat­togott, és az ezüstliliomokból sugárzó lágy fehér fény átszűrődött a poharainkban felvillanó és szétpattanó buborékokon. Székeink - az időjáró szabadalmai - mintha nem is közönséges ülőhelyek lennének, szinte dédelgetően öleltek át. Az a kellemes, vacsora utáni hangulat fogta el a társaságot, amelyben a gondolat ledobja a fegyelem béklyóit, és szabadon csapong. Az időjáró gondolatai is szabadon csapongtak, miközben beszélt; sovány mutatóujjának egy-egy mozdulatával jelezte a lényeget, mi pedig a kényelmes székekben lustálkodva bámultuk szellemének gazdagságát, és azt a komolyságot, amellyel az új paradoxont fejtegette. Akkor még azt hittük, hogy paradoxon.

- Jól figyeljenek, kérem, mert vitába kell szállnom néhány csaknem általánosan elfogadott eszmével. A geometria például, úgy, ahogyan az iskolában tanítják, tévedésen alapul.

- Nem lesz ez kezdetnek nehéz? - kérdezte a vörös hajú Filby, aki szeretett vitatkozni.

Vakon nem kell elfogadni semmit. Csak azt fogadják el, amit világosan megértenek. Annyit, amennyire nekem a továbbiakhoz szükségem van, egykettőre meg fognak érteni. Azt természetesen tudják, hogy matematikai vonal - olyan vonal, amelynek nincs vastagsága - valójában nem létezik. Ezt ugyebár tanulták? Éppen így nem létezik matematikai sík sem. Ezek csak elvont fogalmak.

- Úgy van - hagyta rá a pszichológus.

- Nem létezhet valójában olyan kocka sem, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van.

Ez már nem áll - mondta Filby. - Minden tömör test érzékelhető. Minden, ami valóságos …

- Igen, az emberek általában ezt gondolják. De várjunk csak egy pillanatig. Érzékelhető-e az olyan kocka, amelynek nincs időbeli léte?

- Ezt a kérdést nem értem - szólt Filby.

- Felfoghatunk-e érzékeinkkel olyan kockát, amelynek nincs időtartama?

Filby elgondolkozott.

- Nyilvánvaló - folytatta az időjáró -, hogy az érzékelhetőséghez minden testnek négyirányú kiterjedésre van szüksége: hosszúságra, szélességre, vastagságra és időtartamra. Ám emberi gyarlóságunknál fogva - erre mindjárt visszatérek - hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk. Valójában négy dimenzió van: három térbeli és egy időbeli. Az ember azonban, mint mondottam, hajlamos arra, hogy a három térbeli kiterjedést - helytelenül - különválassza az időbeli kiterjedéstől, mégpedig azért, mert tudatunk az időben egy irányban mozog, életünk kezdetétől életünk végéig.

- Ez - mondta egy zsenge korú fiatalember, miközben görcsösen erőlködött, hogy kialudt szivarját újra meggyújtsa a lámpa fölött -... ez valóban teljesen világos.

- Na már most - folytatta az időjáró, kissé kevésbé komolyan -, érdekes, hogy erről a tényről az emberek milyen gyakran elfeledkeznek. Pedig hát ez a negyedik dimenzió, ha sokan, akik a negye­dik dimenziót emlegetik, nem tudják is, hogy ez az. A negyedik dimenzió valójában nem egyéb, mint az idő szemléletének sajátságos módja; nincs más különbség az idő és a három térbeli kiterjedés között, mint az, hogy tudatunk az idő irányát követi. Csakhogy néhány ostoba ember összezavarta a fogalmakat. Bizonyára valamennyien hallották, mi ezeknek az álláspontja a negyedik dimenzióval kapcsolatban.

- Én nem hallottam - mondta a vidéki polgármester.

- Röviden elmondom. Matematikusaink szerint a térnek három irányú kiterjedése van: hosszúsága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor meghatározható három derékszögű sík egymáshoz való viszonyával. De néhány bölcselkedőnek szeget ütött a fejébe, hogy miért éppen három kiterjedés - miért ne lehetne még egy negyedik, a többi háromra merőleges irány is a térben? Megpróbáltak négy kiterjedésű geometriát szerkeszteni. Simon Newcomb professzor talán egy hónappal ezelőtt előadást is tartott erről a New York-i Matematikai Társaság ülésén. Azt tudjuk, hogy két kiterjedésű sík területen ábrázolhatunk három kiterjedésű tömör testeket. Ezek az urak azt gondolták, hogy három dimenziójú idomokkal hasonló módon négy dimenziójú idomot is ábrázolhatnak, feltéve, hogy meg tudnak birkózni a távlatával. Értjük?

- Azt hiszem, igen - dörmögte a vidéki polgármester, s homlokát összevonva, gondolataiba mélyedt. Ajka meg-megmozdult, mintha rejtelmes szavakat mondogatna. - Igen, azt hiszem, most már értem - mondta néhány pillanat múlva, szinte átszellemülten.

- Nem tagadom, egy idő óta magam is foglalkozom ezzel a négy dimenziós geometriával. Egész érdekes eredményekre jutottam. Itt van például néhány arckép. Ugyanazt az embert ábrázolják nyolcéves, majd tizenöt, tizenhét, huszonhárom éves korában, és így tovább. Ezek az arcképek úgy tekinthetők, mintha egy, négy dimenziójában állandó és változhatatlan emberi lénynek három dimenziós ábrázolásai volnának.

Az időjáró egy kis szünetet tartott, hogy hallgatói megemészthessék a mondottakat, azután így folytatta:

- A tudományos világ tisztában van azzal, hogy az idő nem egyéb, mint a térnek egy fajtája. Itt van például egy népszerű-tudományos grafikon, egy időjárás-jelentés. Ez a vonal, amelyen az ujjamat végighúzom, a barométer mozgását mutatja. Tegnap ilyen magasan állt a barométer, az éjszaka esett, ma reggel óta lassan emelkedett, egészen idáig. Bizonyos, hogy a higany nem a térben ismert dimenziók irányában haladt, de minthogy kétségtelenül leírta ezt a vonalat, megállapíthatjuk, hogy az időbeli kiterjedés irányát követte.

- Csakhogy - szólalt meg az orvos, tekintetét egy izzó széndarabra függesztve -, ha elfogadjuk azt, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, miért tekintik, illetve miért tekintették mindig olyasva­laminek, ami különbözik a tértől? És miért nem mozoghatunk az időben is előre-hátra, mint a tér minden irányában?

Az időjáró mosolygott.

Olyan nagyon biztos az, hogy a térben szabadon mozoghatunk? Jobbra és balra, előre és hátra eléggé szabadon mozoghat, és mozgott is az ember mindig, ez igaz. Elismerem, hogy két irányban szabadon mozgunk. De már a fölfelé és lefelé való mozgásba beleszól a nehézkedés törvénye.

- Ezt nem állítanám ilyen határozottan - mondta az orvos. - Utóvégre ott vannak a léghajók.

De mielőtt a léghajót feltalálták, függőleges irányban legföljebb ugrándozva vagy egyenetlen talajon mozoghattunk.

- Szóval egy kicsit mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni. - Lefelé mindenesetre sokkal könnyebben, mint fölfelé.

- Az időben azonban egyáltalán nem mozoghatunk, a jelen pillanatból nem léphetünk ki.

- Éppen ez az, amiben téved, uram. Ez az, amiben az egész világ téved. A jelen pillanattól, igenis, szüntelenül távolodunk. Szellemünk, amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől a sírig egyenletes sebességgel mozog az időben. Éppen úgy, mint ahogyan lefelé haladnánk, ha pályafutásunkat a föld felszíne fölött ötven mérföldnyi magasságban kezdenénk.

- De hiszen a probléma éppen ez - vágott közbe a pszichológus. A tér minden irányában szabadon mozoghatunk, az időben nem mozdulhatunk.

- Ez a magva az én nagy fölfedezésemnek. De abban nincs igaza, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken emlékezetembe idézek valami elmúlt eseményt, visszamegyek abba a pillanatba, amelyben az esemény történt. Máshol jár az eszem ilyenkor, ahogy mondani szokás. Visszaugrom egy pillanatra a múltba. Persze hosszabb ideig nem maradhatunk a múltban, mint ahogyan egy vadember vagy egy állat sem lebeghet huzamosabb ideig hat láb magasságban a föld színe fölött. De a művelt embernek ebben a tekintetben kedvezőbb a helyzete, mint a vademberé. A művelt ember a nehézkedési törvény ellenére fölszállhat a léghajóban, és miért ne remélhetné, hogy végül képes lesz megállni, vagy képes lesz mozgását gyorsítani az időben, sőt, ha akar, vissza is fordulhat, és ellenkező irányban is utazhat?

Ó, ez már. . . - kezdte Filby.

Miért ne? - kérdezte az időjáró.

- Ez nem fér össze a józan ésszel - mondta Filby.

- Már hogyne férne össze a józan ésszel - erősködött az időjáró.

- Okoskodással mindent be lehet bizonyítani - mondta Filby. - Még azt is, hogy a fehér: fekete. De engem azért nem tud meggyőzni.

- Az meglehet - mondta az időjáró. - De ugye, most már kezdik érteni, milyen irányban foglalkozom a négy kiterjedésű geometriával? Réges-rég van egy elgondolásom valami olyan gépről...

- Amellyel utazni lehet az időben! - kiáltott föl a fiatalember.

- Amellyel tetszés szerint lehet utazni a tér és az idő minden irányában, a vezető akarata szerint.

Filby ezen csak nevetett.

- Kísérleteim bebizonyították ...

- Pompás eszköz lenne a történetíró számára - szólt közbe a pszichológus. - Az ember visszautazhatna a múltba, hogy ellenőrizze például a hastingsi csata köztudomású adatait.

- Nem gondolja, hogy kínos feltűnést keltene? - kérdezte az orvos. - Őseink nemigen lelkesedtek az anakronizmusokért.

- Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül - vélte a zsenge korú fiatalember.

- De akkor meg is buktatnák a szigorlaton. A német tudósok ma már jobban tudnak görögül, mint ahogyan Homérosz és Platón tudott!

- Aztán a jövő! - lelkesedett a fiatalember. - Képzeljétek csak el! Az ember befekteti a pénzét, hogy kamatozzék, aztán hurrá, előre !

- Hogy fölfedezzen egy olyan társadalmat, amely szigorúan kommunista alapon épült - mondtam én.

-- Micsoda felelőtlen, túlzott elmélet. . . - kezdte a pszichológus.

- Én is úgy gondolom, azért nem is beszéltem róla soha, amíg...

- Azt mondta, hogy kísérletei bebizonyították ... ? Kísérletileg be tudja bizonyítani, hogy lehet utazni az időben?

Lássuk a kísérletet! - kiáltotta Filby, akinek az agya már kezdett kifáradni.

- Igen, mindenesetre lássuk a kísérletet - mondta a pszichológus -, bár biztos, hogy humbug az egész.

Az időjáró mosolyogva nézett körül. Aztán, egyre mosolyogva, kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve, lassan kiment a szobából. Hallottuk, amint végigcsoszog a laboratóriumába vezető hosszú folyosón.

A pszichológus ránk nézett.

- Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.

- Valami szemfényvesztés - mondta az orvos.

Filby belefogott valami történetbe egy bűvészről, akit egyszer Burslemben látott, de alighogy belefogott, visszajött az időjáró, és Filby anekdotája abbamaradt.

Az időjáró csillogó fémszerkezetet hozott. Finom mívű munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Egy része elefántcsontból készült, más része valami áttetsző, kristályos anyagból. A további­akban nagyon pontosan kell elmondanom, mit láttam, mert az, ami most következik - hacsak el nem fogadjuk az időjáró magyarázatát - teljességgel érthetetlen. A szobában nyolcszögletű asztalkák álltak. Az időjáró fogta az egyiket, s a kandalló elé állította, úgyhogy két lába a szőnyegen állt. A kis gépet erre az asztalkára helyezte. Aztán egy széket húzott oda és leült. Az asztalon a gépen kívül csak egy kis ernyős lámpa állt, ez világította meg a készüléket. A szobában vagy egy tucat gyertya égett, kettő a kandalló párkányán álló réz gyertyatartóban, a többi falikarokban, úgyhogy a szoba fényárban úszott. Én egy alacsony karosszékben ültem, a kandalló mellett. Előbbre húztam a széket, így az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby az időjáró mögött ült, s a válla fölött figyelte az asztalt. Az orvos és a vidéki polgármester jobbról, a pszichológus balról tartotta szemmel az időjárót. A zsenge korú fiatalember a pszichológus mögött állt. Mindnyájan éberen figyeltünk. Hihetetlennek tartom, hogy ilyen körülmények között mégoly ügyes trükk is elkerülhette volna figyelmünket.

Az időjáró előbb ránk nézett, aztán a szerkezetre.

- Nos? - sürgette a pszichológus.

-- Ez a kis készülék - kezdte az időjáró, az asztalra könyökölve, s két kezét a gép fölött összekulcsolva - csak minta. Tervezete egy olyan gépnek, amellyel be lehet járni az időt. Bizonyára észreveszik, hogy oldalról nézve kissé ferde, és hogy ez a tengely milyen valószínűtlenül csillog. - Sorra mutatta a gép részeit. - Ez a kis fehér itt emeltyű, meg ez is.

Az orvos fölállt, és közelebbről is megnézte a készüléket.

- Szép munka - mondta.

- Két évig dolgoztam rajta - felelt az időjáró. Aztán, mikor valamennyien követtük az orvos példáját, és alaposan szemügyre vettük a gépet, így folytatta:

- Azt szeretném, hogy világosan megértsék : ha ezt az emeltyűt lenyomom, a gép a jövőbe siklik; ha ezt a másik emeltyűt nyomom le, akkor meg a múltba. Ez a nyereg a vezető ülése. Most mindjárt lenyomom az emeltyűt, a gép útnak indul a jövendő felé, és eltűnik szemünk elől. Nézzenek jól ide! Nézzék meg jól az asztalt is, és győződjenek meg róla, hogy nincs itt semmiféle hókuszpókusz. Nem akarom hiába feláldozni a gépet, hogy azután szélhámosnak tartsanak.

Egy percnyi csend következett. A pszichológus mondani akart valamit, aztán mást gondolt. Az időjáró ujja közeledett az emeltyű felé.

- Különben nem - mondta hirtelen. - Adja ide a kezét.

Megfogta a pszichológus kezét, és azt mondta neki, hogy nyújtsa ki a mutatóujját. Így hát a pszichológus volt az, aki végtelen útjára elindította a próbagépet. Mindnyájan láttuk, ahogy az emeltyű elfordult, csalásról szó sem lehetett. Fuvallat csapta meg az arcunkat, a lámpa lángja fellobbant, a kandallón kialudt az egyik gyertya, a kis készülék hirtelen fordult egyet, körvonalai elmosódtak, egy szempillantásig olyan volt, mint valami ködkép, mint a halványan fénylő réz és elefántcsont forgataga, azután - eltűnt! A kis asztalon csak a lámpa maradt.

Egy pillanatra megnémultunk. Azután Filby kijelentette, hogy elvitte az ördög az egészet.

A pszichológus, ahogy ámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá pillantott. Az időjáró jóízűen nevetett ezen.

- Nos? - kérdezte most ő, mint az előbb a pszichológus. Azután a kandallóhoz lépett, s nekünk hátat fordítva megtömte a dohányszelencéből a pipáját.

Egymásra bámultunk.

- Mondja, kérem - szólt az orvos -, igazán azt hiszi, hogy ez a masina útra kelt az időben ?

- Természetesen - felelte az időjáró, és lehajolt, hogy a kandalló tüzén meggyújtsa a fidibuszát. Azután megfordult, pipára gyújtott, és a pszichológusra nézett. (A pszichológus, közömbösséget színlelve, szivarra akart gyújtani, de nem vágta le a szivar végét.) - Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem odabent - a laboratórium felé mutatott -, és ha azt összeállítom, én magam utazom el rajta.

- Azt akarja mondani, hogy az a gép a jövőbe utazott? - kérdezte Filby.

- Nem tudom biztosan, hogy a jövőbe-e vagy a múltba.

- Ha az időben utazott, csak a múltba mehetett - mondta némi gondolkodás után a pszichológus.

Miért? - kérdezte az időjáró.

- Mert fölteszem, hogy a térben nem mozog. Tehát, ha a jövőbe utazott volna, még itt kellene lennie közöttünk, minthogy a mi korunkon is át kellett volna utaznia.

-- De ha a múltba utazott volna - szóltam közbe én -, akkor látnunk kellett volna, amikor ebbe a szobába beléptünk, és múlt csütörtökön is látnunk kellett volna, mikor itt jártunk, sőt az azelőtti csütörtökön is, és így tovább!

- Ezek komoly érvek - mondta a vidéki polgármester tárgyilagosan, és az időjáró felé fordult.

- Egyáltalán nem komoly érvek - felelt az időjáró, és megint a pszichológushoz fordult. - Ha gondolkozik egy kicsit, mindjárt meg tudja magyarázni, mi történt. A tudatalattit nem szabad az érzékelhető valósággal összetéveszteni.

- Igaza van - hagyta rá a pszichológus. - Egyszerű pszichológiai tétel. Csodálom, hogy nem jutott mindjárt az eszembe. Pedig világos, és segít a paradoxont megoldani. Testi szemünkkel nem lát­hatjuk a gépet, éppen úgy, mint ahogyan nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy ahogyan nem követhetjük a kilőtt puskagolyó útját. Ha a gép ötvenszer vagy százszor akkora sebességgel mozog, mint mi; ha egy percet halad azalatt, mialatt mi egy másodpercet haladunk; az a benyomás, amelyet kelt, csak ötvened- vagy századrésze annak, amelyet keltene, ha nem utaznék az időben. Ez világos. - A gép hűlt helyére mutatott. - Látják ? - kérdezte nevetve.

Csak ültünk ott, és bámultuk az üres asztalt. Aztán az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.

Ma estére eléggé elfogadhatónak látszik - mondta az orvos. Kérdés, hogyan fest majd józan reggeli világításban.

Megmutassam magát az időgépet? - kérdezte az időjáró. Azzal kezébe vette a lámpát, és a hosszú, huzatos folyosón elindult a laboratórium felé. Most is látom a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles koponyájának sziluettjét, a táncoló árnyképeket a falon. Zavartan, de hitetlenül mentünk utána. A laboratóriumban ott láttuk nagyított mását annak a kis készüléknek, amely szemünk láttára tűnt el az asztalról. A gép nikkelből és elefántcsontból készült, egyes részeit pedig hegyi kristályból reszelték és csiszolták. Teljesen készen állt, csak a hajlított kristálytengelyek hevertek még ott, befe­jezetlenül, a padon, néhány rajz mellett. Kezembe vettem az egyiket, hogy jobban megnézzem. Úgy látszik, kvarcból volt.

- Mondja meg őszintén - szólt az orvos -, komolyan beszél ? Nem tréfa ez is, mint a szellem, amelyet tavaly karácsonykor mutatott?

- Ezen a gépen - mondta az időjáró, és magasra emelte a lámpát - felfedező útra indulok az időben. Hogy nem tréfálok-e? Soha még ilyen komolyan nem beszéltem.

Egyikünk sem tudta, mit tartson a dologról.

Az orvos válla fölött Filby sokatmondó tekintetet vetett felém.

2

Azt hiszem, ekkor még egyikünk sem hitt az időgépben. Az időjáró túlságosan bonyolult elme volt ahhoz, hogy megérthessük; az ember sohasem lehetett teljesen tisztában vele, keresetlen őszintesége mögött mindig hátsó gondolatot, rejtett mellékértelmet gyanítottunk. Ha Filby mutatja be a próbagépet, ha ő magyarázza el mibenlétét, az időjáró szavaival, őbenne jobban megbíztunk volna. Filby olyan átlátszó volt, hogy egy henteslegény is rögtön megérthette. De az időjáró szeszélyes volt, az ember önkéntelenül fenntartással fogadta minden szavát. Más, nálánál jóval kevésbé eszes ember hírnevet szerzett volna azzal, ami az időjáró kezében bűvészkedésnek hatott. Úgy látszik, az is hiba, ha valaki könnyen old meg nehéz feladatokat. Még azok a komoly emberek sem voltak tisztában szándékaival, akik komolyan vették az időjárót. Valahogy az volt az érzésük: ha nagyon bíznak benne, úgy járnak, mint aki a gyerekszobát telerakja finom porcelánnal. Így hát az utazásról a legközelebbi csütörtökig nem sok szó esett köztünk, bár a dolog, már furcsasága miatt is, erősen foglalkoztatott mindannyiunkat, s gondolatban sokszor megforgattuk az anakronizmus zűrzavarába bonyolódó hihetetlen lehetőségeket. Ami engem illet, főképpen azt szerettem volna tudni, hogyan tűnt el a kis próbagép. Emlékszem, ezt szóba hoztam az orvos előtt is, akivel pénteken a Linné Társaság ülésén találkoztam. Az orvos azt mondta, hogy hasonló esetnek egyszer Tübingenben is szemtanúja volt; a gyertya elfújásának nagy fontosságot tulajdonított, de hogy voltaképpen mi és hogyan történt, azt ő sem tudta megmondani.

A következő csütörtökön megint kimentem Richmondba. Azt hiszem, egyike voltam az időjáró leghűségesebb látogatóinak. Későn érkeztem, négy-öt férfi ült már a társalgóban. Az orvos, órájával a kezében, a kandalló előtt állt. Körülnéztem; az időjáró nem volt jelen.

- Fél nyolc - mondta az orvos. -- Azt hiszem, vacsorázhatnánk. - Hol a házigazda? - kérdeztem.

- Maga csak most jön? A házigazdának halaszthatatlan dolga akadt. Elég furcsa dolog. Azt írja itt, hogy ha hétre nem érkezik vissza, üljünk asztalhoz. Ha megjön, majd elmondja, mi jött közbe.

- Kár lenne várni, mert elromlik a vacsora - mondta egy ismert napilap szerkesztője. Az orvos csöngetett.

Az orvoson és rajtam kívül a jelenlevők közül csak a pszichológus vett részt a múltkori vacsorán is. A többiek: Blank, a már említett szerkesztő, egy újságíró és még valaki - egy csendes, szerény,

szakállas férfi -, akit nem ismertem, s aki, úgy emlékszem, egész este ki sem nyitotta a száját.

Vacsora közben találgattuk, hol járhat a házigazda, én félig tréfásan azt mondtam, hogy talán már útra kelt az időben. A szerkesztő ezt nem értette, mire a pszichológus elég unalmasan beszámolt arról a „zseniális paradoxonról és szemfényvesztésről”, amelynek a múlt héten tanúi voltunk. Még javában magyarázott, amikor az ajtó lassan, zajtalanul kinyílt. Minthogy szemben ültem az ajtóval, én láttam meg elsőnek.

- Halló! - mondtam. - Végre!

Az ajtó kitárult, s előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam.

- Jóságos Isten! Mi történt? - kiáltott fel az orvos is, aki szintén meglátta a belépőt. Mindenki az ajtó felé fordult.

Az időjáró lehetetlen állapotban volt. Ruhája csupa por, piszok; kabátja ujja zöldre maszatolva; a haja kuszált, és nekem úgy rémlett, szürkébb is, nem tudom, a piszok és a por tette-e, vagy megőszült? Arca kísértetiesen sápadt; az állán félig behegedt, barna sebhely, vonásai elgyötörtek, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatra habozva állt meg az ajtóban; a fény elkápráztatta. Aztán beljebb jött, de úgy bicegett, mint akinek a lába a sok gyaloglástól kisebesedett. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem, nagy nehezen elbotorkált az asztalig, s az ital után nyúlt. A szerkesztő egy pohár pezsgőt tolt feléje. Egy hajtásra kiitta, látszott, hogy jót tesz neki. Körülnézett, s régi mosolyának árnyéka suhant át az arcán.

- Hol az ördögbe járt? - kérdezte az orvos.

Az időjáró nem is hallotta a kérdést.

- Ne zavartassák magukat - mondta botladozó nyelvvel. - Nincs semmi bajom.

Odatartotta a poharát, s megint egy hajtásra kiitta.

- Ez jó volt - mondta. Szeme csillogott, s arcába lassan visszatért az élet színe. Tekintete bágyadt felismeréssel siklott végig vendégein, azután körüljárta a meleg, kényelmes szobát. Majd újra megszólalt, de még akkor is úgy, mintha tapogatózva keresné a szavakat. - Most megmosdom és átöltözöm, aztán visszajövök, és mindent elmondok... Tegyenek félre nekem egy szelet ürübordát. Elepedek egy darab hús után.

A szerkesztőre nézett, aki ritka vendég volt nála, és hogyléte iránt érdeklődött. A szerkesztő kérdezett valamit.

- Mindjárt megmondom - felelt az időjáró. - Kicsit furcsán érzem magam, de rögtön magamhoz térek.

Letette a poharát, és a lépcsőházra nyíló ajtó felé indult. Megint feltűnt a bicegése és az, hogy milyen nehézkesen rakja a lábát. Utánanéztem. A lábán nem volt cipő, csak rongyos, vérfoltos fél­harisnya. Szerettem volna utánamenni, de még idejében ráeszméltem, hogy nem szereti, ha törődnek vele. Egy pillanatra elrévedeztem. -„Egy kiváló természettudós különös viselkedése" - jegyezte meg a szerkesztő, aki mindig újsághír-címekben gondolkodott. Ez visszaterelte figyelmemet a terített asztalra.

- Hát ez mi? - kérdezte az újságíró. - Álruhában jár a nép között ? Nem értem. - Egymásra néztünk a pszichológussal, és láttam, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan fölfelé biceg a lépcsőn. Azt hiszem, a többiek nem vették észre, hogy sántít.

Az orvos tért először magához. Csöngetett az ételért. Az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak. A szerkesztő morgott valamit, és nekilátott. A hallgatag férfiú követte példáját. Mindnyájan a tányérunk fölé hajoltunk. A hangos társalgást egy-egy csodálkozó felkiáltás szakította félbe. A szerkesztő nem tudta legyőzni kíváncsiságát.

- Barátunk tán valami titkos munkával szaporítja szerény jövedelmét? - érdeklődött.

- Biztos, hogy ez is összefüggésben van az időgéppel - mondtam és folytattam a pszichológus félbemaradt beszámolóját a múltkori összejövetelről. Az új vendégek nyíltan megmondták, hogy kételkednek az időgépben. A szerkesztő ellenvetéseket tett.

- Mi ez az időjáró dolog? Attól, hogy paradoxonokban hentereg, senki sem lesz poros - mondta a szerkesztő, aztán, hogy megtetszett neki az ötlet, gúnyosan tette hozzá: - Lehet, hogy a jövő emberei nem ismerik a ruhakefe intézményét.

Az újságíró sem hitt az időgépben, és készségesen kontrázott a szerkesztőnek. Nem volt nehéz nevetségességbe fullasztani az egész ügyet. A szerkesztő is, az újságíró is jókedvű, mai fiatalember volt, egyikük sem nőtt fel tekintélytiszteletben.

Lapunk külön tudósítója a holnaputáni eseményekről - mondta vagy inkább harsogta éppen az újságíró, mikor az időjáró visszatért közénk. Sötét öltönyt viselt, és csak bágyadt tekintete árulta el, hogy valami nincs rendben. Egyébként nyoma sem látszott rajta annak a változásnak, amely az imént úgy megdöbbentett.

Barátaink azt állítják - mondta vidáman a szerkesztő -, hogy kirándult a jövő hét közepébe!

Az időjáró szótlanul ült le. Szelíden mosolygott, ahogyan máskor szokott.

-Hol az ürübordám ? - kérdezte. - Micsoda gyönyörűség, hogy újra húsba szúrhatom a villámat!

-Halljuk a beszámolót! - kiáltotta a szerkesztő.

-Hogyisne! - felelt az időjáró. - Előbb eszem valamit Amíg egy kis tápnedvet nem juttatok az ereimbe, egy árva szót sem szólok. Köszönöm. Kérem a sót.

-Csak egy szót! - mondtam. - Az időben utazott? Igen - felelt tele szájjal az időjáró és bólintott.

-Egy shillinget fizetek minden sorért, ha beszámol az útjáról - mondta a szerkesztő.

 Az időjáró odatolta poharát a hallgatag férfiú elé, és körmével megkopogtatta. A hallgatag férfiú, aki az időjáró arcába bámult, összerezzent, és teletöltötte a poharat. A vacsora meglehetősen fe­szélyezett hangulatban folyt le. Száz kérdés tolult ajkamra, bizonyára a többiekére is. Az újságíró azzal próbálta enyhíteni a feszültséget, hogy adomákat mesélt. Az időjáró minden figyelmét a vacsorájának szentelte, és farkasétvággyal evett. Az orvos cigarettára gyújtott, s leeresztett szempillái mögül figyelte az időjárót. A hallgatag férfiú még a szokottnál is félszegebben viselkedett, s merő idegességből szüntelenül itta a pezsgőt. Végre is az időjáró félretolta tányérját, és végigjártatta rajtunk a tekintetét.

-Bocsánatot kell kérnem - mondta. - Csaknem éhen haltam. Csodálatos élményekben volt részem. -  - Szivart vett a kezébe, levágta a végét. - De menjünk át a dohányzóba. Olyan hosszú a történet, hogy nem lehet itt, a piszkos tányérok között elmondani.

 Átmentünk a szomszéd szobába. Az időjáró közben megnyomta a csengőt.

- Blank, Dash és Chose már tudják, miről van szó? - kérdezte tőlem. Hátradőlt a karosszékben.

- De hát tiszta paradoxon az egész - mondta a szerkesztő.

- Ma képtelen vagyok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet, de vitatkozni nem tudok. Ha tetszik, elmondom, mi történt velem, de kérem, ne szakítsanak félbe. Szükségét érzem annak, hogy elmondjam, holott tudom, azt fogják hinni, hogy hazugság. Azt sem bánom. Pedig a színigazat mondom. Délután négy órakor a laboratóriumomban voltam, és azóta... olyan hetet éltem át... olyan hetet, aminőt ember énelőttem nem élt át soha! Halálosan fáradt vagyok, de nem fekszem le addig, míg mindent el nem. mondtam. Tehát semmi közbeszólás! Helyes?

- Helyes - mondta a szerkesztő, s valamennyien visszhangoztuk:

- Helyes!

 Az időjáró tehát beszélni kezdett, amint alább következik. Eleinte hátradőlt a karosszékben, és fáradtan beszélt, de később belemelegedett. Írás közben nagyon is érzem, milyen gyönge szerszám a toll és a tinta, és főképpen milyen gyöngék az én képességeim ahhoz, hogy hűségesen visszaadjam szavait. Az olvasó bizonyára megfelelő figyelemmel kíséri az elbeszélést, csakhogy nem láthatja a mesélő nyílt, sápadt arcát a lámpa fénykörében; nem láthatja, hogyan tükrözik arcvonásai a történet fordulatait, és nem gyönyörködhet hangjának kifejező árnyalataiban. Mi, akik hallgattuk a tör­ténetet, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a dohányzóban nem gyújtották meg a gyertyákat, és így csak az újságíró arca és a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva. Eleinte egy-egy pillantást váltottunk, de később már csak az időjáró arcát figyeltük.

3

Múlt csütörtökön azoknak, akik itt voltak, kifejtettem az időgép alapelvét, és meg is mutattam a félig kész gépet a laboratóriumban. A gép most is ott van; igaz, egy kicsit megviselte az utazás; egyik elefántcsontrúd megrepedt, egy rézsín elgörbült, de a többi része elég jó állapotban van. Úgy számítottam, hogy pénteken elkészülök vele, de mikor már csaknem teljesen összeállítottam, ész­revettem, hogy az egyik nikkelrúd egy hüvelykkel rövidebb a kelleténél, újat kellett csináltatnom helyette, úgyhogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen. A világ első időgépe tehát ma délelőtt tíz órakor kezdte meg pályafutását. Még egyszer végigkopogtattam, újra kipróbáltam a csavarokat, még egy kis olajat cseppentettem a kvarcrúdra, aztán beleültem a nyeregbe. Azt hiszem, egy öngyil­kosjelölt, mikor a pisztoly csövét halántékához szorítja, olyanféleképpen érezheti magát, mint én éreztem magam abban a pillanatban. Egyik kezemet az indító emeltyűre tettem, a másikat a fékezőre, lenyomtam az indítót, és rögtön utána a fékezőt. Mintha megfordult volna velem a világ; az a lidércnyomásos érzésem támadt, hogy zuhanok az űrben, de ahogy körülnéztem, a laboratóriumban semmi sem változott. Történt valami? Vagy csak képzeltem? A faliórára pillantottam. Az imént tíz óra múlt rajta egy vagy két perccel; most pedig majdnem fél négyet mutatott!

 Mélyet lélegeztem, összeszorítottam a fogamat, mind a két kezemmel megragadtam az indítót, és egy hirtelen rándulással útra keltem. A laboratórium homályba borult, majd elsötétedett. Wattné belépett a szobába, nem látott engem, s a kertajtó felé indult. Bizonyára eltartott egy-két percig, amíg keresztülment a helyiségen, de nekem úgy tetszett, hogy csak átröppent, mint a kilőtt rakéta. Teljesen lenyomtam az indítót. Éjszaka lett, olyan hirtelen, mint amikor a lámpát eloltják, s a következő pillanatban megvirradt. Aztán a laboratórium megint elsötétedett, feketén jött az éjszaka, aztán megint a reggel, megint az éjszaka, egyre gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj zúgott a fülemben, és agyamra furcsa, kábító zűrzavar nehezedett.

Attól tartok, nem tudom híven ecsetelni az időutazással járó különös, rendkívül kellemetlen érzéseket. Szakasztott olyan érzés, mint amikor az ember a hullámvasúton zuhan tehetetlenül. Amellett az ember állandóan attól retteg, hogy összeütközik valamivel. Ahogy jobban rákapcsoltam a sebességre, a nappal és az éjszaka olyan gyorsan követte egymást, mint egy fekete szárny csapkodása. A laboratórium eltűnt, s láttam, amint a nap ugrándozva szeli át az égboltozatot: minden percben ugrott egyet, s minden perc egy - egy nap múlását jelentette. Az volt az érzésem, hogy a laboratórium falai leomlottak, és kijutottam a szabad levegőre. Homályosan állványokat véltem látni, de már olyan sebesen haladtam, hogy agyam semmiféle mozgást nem fogott fel. A leglassabban mászó csiga is elszáguldott mellettem. A fény és a sötétség folytonos váltakozásába belefájdult a szemem. Az egymást követő elsötétedések alatt az újholdból villámgyorsan telihold lett, s homályosan láttam a körbe rohanó csillagokat is. Az egyre fokozódó sebesség következ­ményeként a nappalok és az éjszakák ütemes váltakozása összefolyó szürkeségbe olvadt; az égbolt a hajnal csodálatosan fénylő, mélykék színét öltötte fel; az ugrándozó nap tündöklő fényívként hatott a végtelen szabad térben; a hold olyan volt, mint egy hullámzó ezüstszalag; a csillagokból már semmit sem láttam, csak egy-egy megvillanó fénykört a sötétkék háttérben.

A táj ködös volt és elmosódó. Még itt voltam a domboldalban, ahol ez a ház áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyúlt a magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőnek, és alakot változtatnak. akár a felhők, hol barnák, hol zöldek; megnőnek, szétterjednek, összezsugorodnak, szétfoszlanak. Óriási épületek, tündérpaloták emelkedtek ki a semmiből, és elenyésztek, mint az álom. A föld egész felszíne szemem láttára megváltozott, egybeolvadt, majd szétfolyt. A sebességet szabályozó óramű mutatói egyre eszeveszettebben keringtek. Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy a napöv hol tágul, hol szűkül, napfordulótól napfordulóig, tehát percenként már több mint egy esztendőnyi sebességgel haladtam; egyik percről a másikra hótakaró borította a világot, majd megint a tavasz színébe öltözött minden.

Az indulással járó kellemetlen érzések enyhültek. Jóleső izgalom fogott el. A gép kissé bizonytalanul himbálózott; hogy miért, arról képtelen voltam magamnak számot adni. Olyan kábult voltam, hogy úgysem tudtam már szabályozni a gépet, hát csak rohantam, rohantam tébolyodottan a jövőbe. Eleinte alig gondoltam megállásra, az új érzések egész valómat betöltötték. De egyszerre friss benyomások hatása alá kerültem - kíváncsiság fogott el, és ugyanakkor valami félelemféle, és ezektől az érzésektől nem tudtam szabadulni. Az emberiségnek micsoda érdekes fejlődése, kezdetleges műveltségünknek micsoda nagyszerű haladása tárulna föl előttem, jobban belenézhetnék ebbe a homályos, tünékeny világba, amely itt rohan és hullámzik a szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények bukkantak föl előttem, tömörebbek, mint amilyeneket valaha,

korszakunkban láttam, mégis úgy tetszett, mintha ködből és fényből épültek volna. A domboldalt bujazöld növényzet borította, tél nem tett benne kárt. Még így, ilyen kábultan is tündéri szépnek láttam a földet. S végre foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy megállítom a gépet.

 Igen ám, de mi lesz, ha beleütközöm valamibe? Amíg azzal az irtózatos sebességgel robogtam az időben, ettől a veszélytől nem lelt tartanom; valósággal megsemmisültem, anyagtalanná váltam, és mint a gőz, szálltam az anyag fölött. De ha meg akarok állni molekuláról molekulára keresztül kell préselődnöm mindenen, ami utamba akad, s atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhetnek az akadály atomjaival, hogy alapos kémiai reakció, esetleg óriás robbanás keletkezhet, s én gépestül kirepülök minden elképzelhető dimenzióból - az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször is megfordult a fejemben, mialatt a géppel pepecseltem, de akkor kedélyesen fogtam fel a dolgot: utóvégre valami kockázatot vállalni kell! De most, hogy a veszedelem elkerülhetetlennek látszott, korántsem voltam derűs és nyugodt. Nem vált ugyan tudatossá bennem, de alaposan tönkretette az idegeimet a sok új benyomás, a gép folytonos zökkenése és himbálózása, és elsősorban az a kellemetlen, zuhanó érzés. Megállapítottam magamban, hogy nem lehet megállni, s ugyanakkor elhatároztam, hogy mégis megállok. Amilyen türelmetlen bolond vagyok, visszarántottam az emeltyűt, a gép erre bukfencet vetett, s én fejjel előre zuhantam. Mennydörgést hallottam, és egy pillanatra elkábultam. Irgalmatlan jégeső csapkodott körülöttem, s azon kaptam magam, hogy puha pázsiton ülök, szemben a felfordult géppel. Még minden szürkének látszott körülöttem, de ráeszméltem, hogy a fülem már nem zúg. Körülnéztem. Valami kis kerti tisztás lehetett ez, rododendronbokrok szegélyezték, s a piros és lila virágokat özönével verte le a jégeső. A pattogó, táncoló jégszemek kis felhőben lebegtek a gép körül, és ez a felhő úgy húzódott végig a föld fölött, mint a füst. Egy perc alatt bőrig áztam. „Szépen fogadják á vendéget - mondtam magamban -, a vendéget, aki megszámlálhatatlanul sok esztendőt utazott, hogy meglátogassa őket."

 Aztán eszembe jutott, hogy bolondság így agyonázni. Fölálltam és körülnéztem,. A rododendronok mögül valami fehér kőből faragott óriás alak határozatlan körvonalait láttam a jégeső fátylán ke­resztül, semmi egyebet az egész világból.

Bajosan tudnám elmondani, hogy mit éreztem. Mikor a jégeső ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Nagyon magas volt, mert egy ezüstnyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez hasonlított, de szárnyai, ahelyett, hogy a hátára merőlegesen emelkedtek volna, vízszintesen terültek szét, úgy, hogy szinte lebegni látszott. Talapzata, úgy látszott, bronzból van, vastag patina borította. Arca felém fordult; üres szemével mintha engem figyelt volna, ajka körül bágyadt mosoly játszott. Az idő erősen megviselte, s ez az elmúlás, a rothadás nyugtalanító érzését keltette bennem. Nem tudom, meddig bámultam a szfinxet, fél percig-e vagy egy félóra hosszat? Úgy tetszett, hol közeledik, hol távolodik, aszerint, hogy a jég sűrűbben vagy ritkábban hullott. Végre másfelé fordítottam a tekintetemet, s láttam, hogy a jégfüggöny elvékonyodik, s a felhők mögül kibújik a nap.

 Megint a fehér szfinxre néztem, és egyszerre rádöbbentem vállalkozásom vakmerőségére. Mi vár rám a jégfüggöny mögött? Mi minden történhet az emberrel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség el­hatalmasodott a földön? Ha az emberi faj elvesztette emberi jellegét, és emberietlenné, könyörtelenné, legyőzhetetlenül hatalmassá vált? Ha valami őskori vadállatot látnak majd bennem, amelynek félelmetességét és visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy hozzájuk hasonlít; ha olyan ocsmány teremtménynek tartanak, amelyet haladéktalanul el kell pusztítani?

Most már mindenfélét láttam.: hatalmas épületeket, bonyolult párkányzatokkal és karcsú oszlopokkal; a vihar csendesedtével erdős domboldal tűnt elő a homályból. Iszonyú rémület lett úrrá rajtam. Dühös sietséggel próbáltam az időgépet felállítani. Eközben diadalmasan törtek elő a nap sugarai. A szürke jégeső úgy szétfoszlott, mint egy kísértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári égbolt mély kékségében néhány barna felhőfoszlány kergetőzött és foszlott szét. A hatalmas épületek már tisztán, élesen látszottak körülöttem, vizes faluk csillogott a napfényben, tövükben halomba gyűltek az el nem olvadt jégdarabok. Úgy éreztem magam, mintha egyedül, védtelenül állnék egy idegen világban. A kismadár érezheti magát ilyenformán a tiszta légben, tudván, hogy fölötte kering a héja, s mindjárt lecsap rá. Őrületesen féltem. Nagyot lélegeztem, fogamat összeszorítottam, és megint kézzel-lábbal nekifeszültem a gépnek. Kétségbeesett erőfeszítésemnek végre engedett és megfordult. Közben alaposan belevágódott az államba. Fél kézzel a nyeregre támaszkodtam, a másikkal megfogtam az indítót, s lihegve, indulásra készen álltam.

 De ahogy megnyílt előttem a visszavonulás útja, visszatért a bátorságom. A kíváncsiság legyőzte a félelmet: szerettem volna szétnézni a távoli jövő birodalmában. Egy közeli épület falának kerek nyílásában, jó magasan, lágyan omló, bő ruhába öltözött alakokat vettem észre. Ők is megláttak, és felém fordították arcukat. Azután közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinxet körülvevő bokrok közül szaladó emberek feje és válla bukkant föl. Egyikük bekanyarodott az ösvényre, amely egyenesen az én kis tisztásomhoz vezetett. Apró emberke volt - alig lehetett négy lábnál magasabb -, bíborszín leplet viselt, derekán bőrövvel összefogva. Hogy saru vagy koturnus volt-e a lábán, azt nem láttam tisztán; lába térdig csupasz volt, feje födetlen. Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen

meleg van.

 Nagyon szép volt, és nagyon kecses, de leírhatatlanul törékenynek látszott. Kipirult arca a tüdőbetegek szépségére emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, amelyről olyan sok szó esik. Amikor megláttam, menten visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.

4

A következő pillanatban szemtől szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek ez a törékeny szülötte. Egyenesen felém tartott, és szemembe nevetett. Rögtön feltűnt, hogy viselkedésében nyoma sincs a félelemnek. Aztán két társához fordult, aki nyomon követte, és valami lágyan és édesen ömlő, idegen nyelven szólt hozzájuk.

Többen is jöttek, és csakhamar egész kis csoport fogott körül, nyolc-tíz ilyen finom alkatú kis teremtmény. Egyikük megszólított. Elég furcsán, az ötlött eszembe, hogy az én hangom az övékhez mérten túlságosan érdes és mély. Fülemre mutattam tehát, és megráztam a fejem. Ő egy lépést tett felém, habozva megállt, és megérintette a kezemet. Éreztem, hogy többen is megtapogatják lágyan a hátamat és a vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy valóban létezem. De ebben nem volt semmi nyugtalanító. Volt valami bizalmat keltő ezekben a kedves kis lényekben, valami gyöngéd báj, gyermeki elfogulatlanság. Ráadásul olyan könnyűnek látszottak, hogy fél kézzel mozgathattam volna őket, mint a tekejáték bábjait. De mikor azt láttam, hogy rózsás kis kezükkel az időgépet tapogatják, hirtelen megmozdultam, hogy óva intsem őket. Szerencse volt, hogy idejében észbe kaptam. Lecsavartam és zsebre dugtam a kis emeltyűket, amelyekkel elindíthatták a gépet. Azután megint feléjük fordultam, és azon törtem a fejemet, hogy szavak nélkül miképpen értethetném meg magam velük.

 Így, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat fedeztem föl ezeken a kecses, meisseni porcelánszerű figurákon. Fürtökben göndörödő hajuk átmenet nélkül határolódott el arcuktól és nyakuktól; arcukon még piheszerű nyoma sem volt a szőrnek, s fülük meglepően kicsi volt. Szájuk is pici, élénkpiros, ajkuk keskeny, álluk hegyes. Szemük nagy és szelíden fénylő, s már ekkor úgy találtam - és ez bántotta is hiúságomat -, hogy a legkevésbé sem érdeklem őket, holott bizonyos fokú érdeklődést, úgy éreztem, joggal elvárhatnék tőlük.

 Minthogy meg sem próbáltak érintkezésbe lépni velem, hanem csak körülálltak, mosolyogva, és lágy, turbékoló hangon beszélgettek egymással, én kezdtem meg a társalgást. Előbb az időgépre, az­tán magamra mutattam. Majd, egy pillanatig tétovázva, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki az időt, a napra mutattam. Az egyik, bíbor- és fehér-kockás ruhába öltözött, kecses kis figura követte

mozdulatomat, és ámulatba ejtett azzal, hogy a mennydörgés hangját utánozta.

 Egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek, bár a mozdulat jelentés elég világos volt. Hirtelen megfordult a fejemben a gondolat: vajon nem bolondok ezek az emberkék? Bajos ezt megmagyarázni, tudják, én mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer és egynéhányadik esztendő nemzedéke mérhetetlenül túl fog szárnyalni minket tudásban, művészetben, mindenben. És akkor egyszerre olyasmit kérdeznek tőlem, ami elárulja, hogy értelmi színvonaluk nem magasabb egy ötéves gyermekénél - azt kérdezik, hogy a napból jöttem-e, ebben a zivatarban! Véleményem már öltözetük és gyönge testalkatuk láttán kialakult róluk, de nem akartam elhamarkodottan ítélni. Csalódottnak éreztem magam. Ezért ugyan kár volt az időgéppel vesződni.

 Bólintottam, a napra mutattam, és olyan élethíven utánoztam a mennydörgés hangját, hogy megrémültek. Hátrább húzódtak, és meghajoltak előttem. Majd egyikük nevetve közeledett felém, soha nem látott, szép virágokból font füzért tartott kezében, s ezt a nyakamba akasztotta. A többiek ütemesen tapsoltak, szétszaladtak virágot szedni, s úgy teledobáltak virággal, hogy szinte fulladoztam. Aki  nem látta, el sem tudja képzelni, hogy évszázadok kertészete milyen csodaszép virágokat hozott létre. Aztán valamelyikük azt indítványozta, hogy vigyék játékszerüket - mármint engem – a szomszéd épületbe. Elvezettek hát a fehér márványszfinx mellett egy kopott, szürke kőépületbe. A szfinx mintha most is mosolygott volna rajtam. Nevetném kellett azon, hogy mennyit vártam az utókortól, milyen mélységes komolyságra, micsoda szellemi fejlettségre voltam elkészülve.

  A hatalmas épületnek a bejárata is óriás méretű volt. Természetesen legjobban az apró emberkék egyre növekvő csoportja érdekelt, és nagyon kíváncsi voltam arra is, mi vár rám a sötéten és ti­tokzatosan tátongó kapunyílások mögött. A világot egyelőre bokrok és virágok útvesztőjének láttam, gondozatlan és mégsem gazos kertnek. Különös formájú, fehér virágok dárdája meredezett előttem; száruk magasra nyúlt a viasszerű sziromlevelek között. Elszórtan, szinte vadon tenyésztek ezek a virágok, a kusza bokrok között, de mondom, akkor még egyiket sem néztem meg közelebb­ről. Az időgép ott maradt árván a pázsiton, a rododendronok között.

 A kapu ívét dús faragványok díszítették, azokat sem néztem meg alaposan, de futólag úgy tetszett, hogy régi föníciai ékítményekre emlékeztetnek. Hanem az rögtön feltűnt, hogy milyen kopottak és töredezettek. A kapu előtt még egy sereg élénk színekbe öltözött emberke csatlakozott hozzám. Virággal borított, fakó, XIX. századbeli öltözékemben elég groteszkül festhettem, a lágyan omló re­dők és hófehér kis lábak tarka kavargásában, vidáman röpködő szavak és dallamos kacagás közepette.

 A nagy kapu megfelelően nagy, barnával kárpitozott csarnokba vezetett. A mennyezet homályban volt, és a színes ablaktáblákon át csak halványan szűrődött be a világosság. Az ablakok nem is voltak mind beüvegezve, a padlózat valami nagyon kemény, fehér fémből vágott, nem kockákkal vagy lemezekkel, hanem tömbökkel volt kirakva. A padlóburkolatot sok-sok nemzedék léptei helyenként hepehupásra koptatták. A csarnok hosszában alacsony, csiszolt kőasztalok álltak, gyümölccsel megrakottan. A gyümölcs között láttam óriásira nőtt málnát és narancsot, de a legtöbbje ismeretlen fajta volt.

 Az asztalok között elszórtan sok-sok vánkos hevert a földön. Vezetőim letelepedtek a vánkosokra, és intettek, hogy én is üljek le. Kecsesen, és minden teketória nélkül majszolták a gyümölcsöt; szá­rát, héját és a magokat beledobták az asztalok oldalán levő kerek nyílásokba. Nem sokat kínáltattam magam, mert éhes és szomjas voltam. Evés közben kényelmesen szemügyre vettem a csarnokot.

 Az lepett meg legjobban, hogy milyen rozoga állapotban van.

A fantázia nélkül, csupa mértani ábrából összerakott, színes üvegablakok sok helyütt ki voltak törve, és az ablakok alsó részére akasztott függönyöket vastagon belepte a por. A mellettem álló márványasztal egyik sarka kicsorbult. S az egész csarnok mégis színesnek, festőinek hatott. Jó néhány százan lehettek ott, sokan igyekeztek a közelembe férkőzni, és apró szemükben érdeklődés fénylett. Valamennyiük öltözéke ugyanabból a lágyan omló és mégis erős, selymes anyagból készült.

 Megjegyzem, hogy csak gyümölcsön éltek. A távoli jövőnek ez a nemzedéke szigorúan növényevő volt, és amíg közöttük voltam, bármennyire sóvárogtam is hús után, be kellett érnem gyümölccsel. Később megtudtam, hogy a ló, a szarvasmarha, a juh, a kutya mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De a gyümölcs pompás volt, különösen egy lisztes belű, hüvelyes fajta ízlett nagyon, ennek, úgy látszik, éppen akkor volt a szüretje, amikor én. ott voltam, és ez lett a főtáplálékom. Eleinte nem győztem csodálkozni a sokféle gyümölcsön és virágon, de később napirendre tértem fölöttük.

 De talán már eleget is beszéltem a távoli jövő gyümölcs-lakomáiról. Mihelyt éhségemet kissé csillapítottam, elhatároztam, hogy megtanulom emberkéim nyelvét. Ez a legfontosabb teendő. Gon­doltam, legcélszerűbb a gyümölccsel kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egy gyümölcsöt, és hanggal, mozdulattal próbáltam kérdezni, mi az. Nagyon nehezen értették meg, mit akarok. Először csodálkozva bámultak rám, és kinevettek, de végre egy kis szőke megértett, és többször elismételt egy szót. Ekkor hosszasan magyarázták egymásnak, hogy miről van szó, és kitűnően mulattak azon, hogy nem tudom utánozni dallamos kiejtésüket. Én úgy éreztem magam, mint tanító a gyermekek között, állhatatosan próbálkoztam tovább, és hamarosan megtanultam vagy húsz főnevet. Azután áttértem a mutató névmásokra és az „enni" igére. De a dolog nagyon lassan ment, hallgatóim elunták a sok kérdést, és szabadulni igyekeztek. Kénytelen voltam beletörődni, hogy csak akkor folytassuk a nyelvleckét, amikor nekik jólesik, és csak kis adagokban. Hogy milyen kis adagokban kell a tanulást folytatnom, arra rövidesen rájöttem, mert ilyen közömbös és ilyen könnyen kifáradó emberekkel még soha nem találkoztam.

 Csakhamar még valami furcsaságot tapasztaltam kis házigazdáimon: a világon semmi sem érdekelte őket. Első meglepetésükben kíváncsian közeledtek felém, mint a gyermekek, de egykettőre rám is untak, mint a gyermekek, és más játék után néztek. Amint az étkezés és első társalgási kísérleteim véget értek, azt vettem észre, hogy akik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien elpárologtak.

 Az is furcsa, hogy én sem sokat törődtem velük. Amint jóllaktam, kimentem a napsütötte világba. Lépten-nyomon találkoztam a jövő emberkéivel, néhány percre csatlakoztak hozzám, csevegtek és nevettek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és kiintegették magukat, tovább mentek, és sorsomra bíztak.

 Az este nyugalma ömlött el a világon, mikor a kapun kiléptem, s a táj az alkonyuló nap meleg fényében fürdött. Eleinte zúgott a fejem. Annyira más volt itt minden, mint abban a világban, amelyből én jöttem; még a virágok is mások voltak. A hatalmas épület, amelyből kiléptem, széles folyóvölgy lejtőjén emelkedett, de a Themze körülbelüi egy mérföldnyire lehetett mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek a dombtetőre - vagy másfél mérföldnyi séta lehet odáig -, onnan jobban áttekinthetem bolygónkat a mi Urunk nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendejében. Gépem óraműszerkezete ugyanis ezt az évszámot mutatta.

 Séta közben azon tűnődtem, mi lehet az oka annak, hogy a világot ilyen romos állapotban találtam - mert a világ hajdani pompája romokban hevert. A domboldalban például alumíniummal összetákolt gránitdarabok hevertek, följebb kőtörmelék és csonkán meredező falak labirintusa, pagoda formájú bokrok sűrű bozótja; csalánbokrok lehettek, de csodálatosan árnyalt, barna levélzetük nem szúrt. Ezek a maradványok nyilván egy hajdani nagy épület romjai voltak; hogy milyen épületé, azt nem sikerült megállapítanom. A végzet úgy akarta, hogy ezen a helyen később igen különös élményben legyen részem, és ez az élmény még különösebb felfedezés nyomára vezetett, de erről majd később.

 Amint egy teraszon körülnéztem, megállapítottam, hogy kisebb házak egyáltalán nincsenek. A családi ház és valószínűleg a külön háztartás is a múlté. Itt-ott palotaszerű épületek bukkantak ki a

zöld lombozat közül, de kis lakóház és villa - az angol tájnak ez az annyira jellegzetes tartozéka - nem volt sehol.

 „Kommunizmus" - mondtam magamban.

 S ezt a gondolatot nyomon követte egy másik. Ránéztem az engem követő fél tucat kis alakra. És akkor villanásszerűen megértettem, hogy ezek az apró emberek mind egyformák. Ugyanaz a

ruha, ugyanaz a puha, szőrtelen arc, ugyanazok a nőiesen gömbölyded lábak. Furcsa, hogy ez idáig nem tűnt fel. De hát itt minden olyan furcsa, olyan idegen. Most már tisztán láttam. Korunkban már a ruha anyaga és szabása is különbséget tesz férfi és nő között. A jövő emberei - hímneműek és nőneműek - teljesen egyformán öltözködnek, de arcuk, testalkatuk is hasonló. S a gyermekek mint­ha csak szüleik miniatűr kiadásai lennének. Úgy láttam, hogy a gyermekek, legalábbis fizikailag, koraérettek, s ez a feltevésem később bebizonyosodott.

 Látván azt a kényelmet és biztonságot, amelyben ezek az emberek élnek, a nemek hasonlatosságát egészen természetesnek találtam. A férfi ereje, a nő lágysága, a család intézménye, a foglalkozások elkülönülése: megannyi jellegzetessége a fizikai erő korszakának. Ahol a népszaporulat egyenletes és bőséges, ott a sok újszülött előbb-utóbb inkább baj az államnak, mint áldás. Ahol az erőszak ritka, és a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott kevesebb szükség van - sőt talán nincs is szükség - erős családi kötelékre, és a nemeknek a gyerekek szükségleteivel kapcsolatos különbsége elenyészik. Ennek kezdeti nyomait már ma is láthatjuk, s abban a távoli jövőben, amelyet én láttam, a folyamat már befejeződött. Hangsúlyozom, hogy akkor így okoskodtam. Később rá kellett jön­nöm, hogy okoskodásom mennyire távol esett a valóságtól.

 Míg ezeken tűnődtem, egy csinos kis alkotmány vonta magára figyelmemet. Olyan volt, mint egy kupolával fedett kút. Futólag megfordult a fejemben: milyen különös, hogy még ma is vannak

kutak - aztán tovább szőttem elmélkedésem fonalát. Több nagy épületet már nem láttam a dombon. Minthogy a gyaloglást én jobban bírtam, egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam - először, amióta megérkeztem. A szabadság és a kalandvágy lendületével kapaszkodtam fel a dombtetőre.

 Odafönt ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta, és félig besüppedt a lágy moha közé. Karfái griffmadárfejeket ábrázoltak. Leültem, s e hosszúra nyúlt nap alkonyán szétnéztem a mi öreg világunkon. Soha ilyen szépet! A nap már lebukott a látóhatár mögé, és a nyugati ég kármin- és bíborvörös csíkokkal tarkázott aranyszínben lángolt. Alattam a Themze völgye, amelyben izzó acélszalagként kígyózott a folyam. Említettem már, hogy a zöld lombok között elszórtan paloták voltak; némelyik romokban hevert, de némelyiken látszott, hogy laknak benne. Itt-ott egy-egy fehér vagy ezüstös szobor emelkedett az elvadult kert fölé, másutt egy kupola vagy egy obeliszk. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, földművelésnek sehol, semmi nyoma. Mintha az egész földkerekség egyetlen kertté vált volna.

 Nézegetés közben összegeztem magamban a tapasztaltakat, s az első este körülbelül a következő kép alakult ki agyamban. (Később kiderült, hogy tévedtem, illetve, hogy a valóságból édeskeveset láttam.)

 Tehát akkor este úgy tetszett, hogy az emberiség hanyatlásának korszakába érkeztem. A vöröses naplemente az emberiség alkonyát juttatta eszembe. Életemben először gondoltam arra, milyen következményei lehetnek a jelen társadalmi erőfeszítéseinek. Pedig ha gondolkozik az ember, látnia kell, hogy a következmények logikusak. Az erőt a szükség hozza létre; a biztonság a gyöngeséget támogatja. Az életszínvonal emelésére irányuló munka - az igazi művelődési folyamat, amely az életet egyre biztosabbá teszi - fokozatosan elérte a tetőpontot. Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok minden, ami ma még puszta álom, tervszerűen megvalósult a jövőben. S a végeredményt tulajdon szememmel láttam.

Az egészségügy és a mezőgazdaság ma még nagyon kezdetleges állapotban van. Korunk tudománya a betegségeknek még csak igen csekély hányadával tudott megbirkózni, de makacs kitartással próbálkozik tovább. Földművelésünk és kertészetünk itt-ott kipusztít egy gyomnövényt, és bizonyos területeken hasznos növényeket termeszt - de mily sokan viaskodnak, magukra hagyatottan, a létért való küzdelemben! Nemesítjük kedvenc növényeinket és állatainkat - s mily csekély ezeknek a száma! -, fokozatosan kiválasztjuk a tenyésztésre alkalmasakat. Olykor sikerül jobbfajta őszibarackot, magtalan szőlőt kitenyésztenünk, szebb és nagyobb virágot, vagy egy jobban tejelő tehénfajtát. Fokozatosan tenyésztjük ki a növényeket és az állatokat, mert elgondolásaink bizonytalanok, tapogatózók, és tudásunk erősen korlátozott; mert ügyetlen kezünkben maga a természet is félénkké és lassúvá válik. Egyszer majd mindezt jobban meg tudjuk szervezni. Az ár sebes sodra végül megbirkózik az örvényekkel. A világ értelmes lesz, művelt és együttműködő; a természet leigázása egyre gyorsabban halad. S a végén bölcs körültekintéssel egyensúlyba hozzuk életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.

 Mindennek meg kellett történnie, végbe kellett mennie, örökre el kellett intéződnie az alatt az idő alatt, míg gépem a jelenből a jövőbe szökkent. A légben nem voltak többé szúnyogok, a földről kipusztították a gazt és az élősdi gombát; mindenfelé gyümölcs mosolygott, és szépséges virágok illatoztak, ragyogó pillangók röpködtek. A preventív orvostudomány eszménye megvalósult. A be­tegségeket kiirtották. Ott-tartózkodásom alatt nyomát sem láttam semmiféle ragályos bajnak. Később majd azt is elmondom, hogy a rothadás és feloszlás folyamatát is milyen gyökeresen átalakították ezek a változások.

 Szociális téren is óriási eredményeket ért el a jövő társadalma. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, pompásan öltözködik, és nem kell többé robotolnia. Sem társadalmi, sem gaz­dasági küzdelemnek sehol semmi nyoma. Az üzlet, a reklám, a közlekedés, a kereskedelem problémája - mindaz, ami a mi világunk lényege - megoldódott. Ezen az estén azt hittem, hogy egy társadalmi paradicsom kellős közepébe csöppentem. Úgy látszott, megoldották a népszaporulat problémáját is, s a népesség többé nem gyarapodott.

 Ám a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni kell. Ha a biológia nem tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő forrása? A küzdés és a szabadság; ezek éltetik a tevékeny, erős, élelmes embert, és ezek szorítják falhoz a gyöngét; a szabadság és a küzdés az, amiért érdemes a becsületes embereknek összefogniok, amiért érdemes tűrni, lemondani, nagyot akarni. S a család intézménye, a család körén belül támadó lelki indulatok, a gyermeket dédelgető szeretet, a vad féltékenység, a szülő önfeláldozása, ez mind-mind csak az ifjúságot fenyegető veszedelmekben lelt támaszt és igazolást. De ha ezek a fenyegető veszedelmek megszűntek? Kialakulóban van, és egyre erősbödik valami ellenséges érzés a házastársi féltékenység, az önfeláldozó anyai szeretet, mindenfajta szen­vedély iránt. Mindez már túlhaladott álláspont, kényelmetlen csökevény, diszharmónia egy kifinomult, kellemes életben.

 Az itt talált emberek fizikai gyöngeségére gondoltam, korlátoltságukra, a sok-sok romra, amit láttam, s mindez még erősebben meggyőzött arról, hogy a természet tökéletes leigázásával állok szemben. Mert a harcra nyugalom következik. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges életerejét arra használta föl, hogy módosítsa életének körülményeit. S ez itt most a megváltozott kö­rülmények reakciója.

 A tökéletes kényelem és biztonság új állapotában az a nyughatatlan erély, ami bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is bizonyos hajlamok és vágyak, amelyeket valaha elengedhetetlenül szükségesnek tartottunk az élethez, a kudarcok állandó forrásai. A fizikai bátorság, a harc kedvelése például nemhogy nincs segítségére a művelt embernek, inkább kárára van. Egy olyan államban pedig, amely eljutott a fizikai egyensúly és biztonság állapotába, sem szellemi, sem fizikai hatalomnak nincs többé helye. Úgy gondoltam, hogy a jövőnek ezt a világát már megszámlálhatatlanul sok esztendő óta nem fenyegette sem háború, sem egyéni erőszak ve­szedelme, sem vadállat, sem pusztító kór - amely ellen erős szervezettel kellett volna védekezni -, sem fáradságos munkára nem volt szükség. Egy ilyen életre az úgynevezett gyönge éppoly jól fel van szerelve, mint az erős, vagyis a gyöngeség fogalma a régi értelemben megszűnik. Sőt azt mondhatjuk, hogy a gyönge még jobban fel van szerelve, mint az erős, mert az erőst izgatja a benne szorult energia. Az épületek szépsége bizonyára az immár céltalan emberi alkotó erő utolsó fellobbanásának eredménye volt. A tétlen biztonság korszakában mindig ez a tetterő sorsa; művészetre, szeretkezésre adja magát, azután a bágyadtság és az elsatnyulás következik.

 Végül ez a művészi törekvés is elhal; csaknem végképp elhalt abban a korban, amelybe jutottam. Virággal ékesíteni magukat, táncolni, énekelni a napfényben - ennyi maradt meg a művészi szel­lemből, nem több. A végén még ez is belevész az elégedett semmittevésbe. Az ember folyton a fájdalom és a szükség malomkövei közt őrlődik, s itt mintha a gyűlöletes malomkövek szétmorzsolódtak volna.

 Ahogy ott álltam a sötétedő estében, azt hittem, hogy ezzel az egyszerű magyarázattal megoldottam a világ problémáját, és hogy e rokonszenves kis emberek titkának is ez a nyitja. Lehet, hogy azok a módszerek, amelyeket a népszaporodás megakadályozására kitaláltak, túlságosan eredményesnek bizonyultak, és a népesség száma, ahelyett, hogy egy szinten maradna, csökken. Ez megmagyarázná a sok üresen álló, romos épületet is. Egyszerű volt a magyarázat és kézenfekvő - mint a legtöbb téves elmélet!