VÍZÖNTŐ

5

 Amint ott álltam, az embernek ezen a túlságosan tökéletes diadalán elmélkedve, az északkeleti égen sárgán, sarlóalakúan, ezüst fényözönben megjelent a hold. Az apró emberkék elcsendesedtek odalent, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, megborzongtam a hűvös éjszakában. Elhatároztam, hogy lemegyek, és keresek valami alvóhelyet.

 Azt az épületet kerestem, amelyet már ismertem. Tekintetem ráesett a fehér szfinxre, amely most a kelő hold fényében élesebben vált ki a háttérből. Láttam az ezüstnyárfát, a sűrű rododendron­bokrokat, és a kis tisztást is. „Ez nem az a tisztás" - gondoltam egyszerre, riadtan.

 Pedig az a tisztás volt, hiszen a szfinx foltos, fehér arca arrafelé nézett. El sem tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban. Az időgép nem volt ott!

 Arculcsapásként ért a felismerés, hogy milyen szörnyű helyzetbe kerültem. Mi lesz velem, ha nem mehetek vissza abba a korba, amelyben idáig éltem, hanem itt kell maradnom, tehetetlenül ebben az új, idegen világban?! A puszta gondolatra rosszullét fogott el. Torkom összeszorult, lélegzetem elakadt. Irtózatos félelem lett úrrá rajtam, és nagy léptekkel rohantam lefelé a dombról. Egyszer el is vágódtam, és fölsebeztem az arcomat, de le sem törültem a vért, felugrottam és rohantam tovább, s éreztem, ahogy a meleg vér végigcsöpög arcomon és államon. Futás közben egyre azzal biztattam magam: „Csak egy kicsit odább tették, félretolták az útból, a bokrok közé." De azért alig vártam, hogy leérjek. Egész idő alatt tudtam, azzal a bizonyossággal, amely sokszor együtt jár a rettegéssel - tudtam., hogy csak ámítom magam, mert a gépet, igenis, elvitték onnan, olyan helyre vitték, ahol én nem férhetek hozzá. Már lélegezni is alig bírtam. Azt hiszem, tíz perc alatt tettem meg a két mérföldnyi utat a dombtetőtől a tisztásig. Pedig hát nem vagyok már fiatal. Hangosan átkoztam magam, amiért olyan ostoba voltam, hogy gyanútlanul otthagytam a gépet, s a kiabálás még jobban kifullasztott. Kiáltottam, de senki sem felelt. A holdfényes világ tökéletesen kihaltnak látszott.

 Mikor leértem a tisztásra, meggyőződtem róla, hogy rettegésem nem volt alaptalan. A gépnek híre-hamva sem volt. Alig álltam a lábamon, ahogy dideregve körülnéztem. Izgatottan kutattam át az egész területet, mintha azt remélném, hogy mégis ott rejtőzik valahol a gép. Megálltam, és kínomban a hajamat téptem. A szfinx ott tornyosodott fölöttem, bronztalapzatán, foltos arca fehéren tündökölt az emelkedő hold fényében. Mintha gúnyosan mosolygott volna kétségbeesésemen.

 Azzal áltathattam volna magamat, hogy az apró emberkék valami födött helyre vitték a gépet, ha nem lettem volna mélységesen meggyőződve arról, hogy sem fizikai, sem szellemi képességeikből nem futja ilyen épkézláb cselekedetre. A tudat, hogy a gép eltüntetésében egy ismeretlen erőnek kellett közreműködnie, még jobban elkeserített. Egyet azonban biztosan tudtam: ha csak egy későbbi kor nem talált fel ugyanolyan gépet, amilyen az enyém, akkor az én gépemet nem indíthatták el. Az emeltyűk felszerelésének van egy fogása - majd később megmutatom -, amelyre más nem jöhet rá. Az emeltyűket pedig én magam szereltem le. A gépet tehát csak a térben mozdíthatták és rejthették el. De hát akkor hol lehet?

 Azt hiszem, egészen megzavarodtam. Emlékszem, hogy mint az őrült, futkostam a holdsütötte bokrok között, a fehér szfinx körül, és fölriasztottam valami kis fehér állatot, amelyet a félhomályban őzikének néztem. Arra is emlékszem, hogy késő éjszakáig csapkodtam öklömmel a bokrokat, míg a letört gallyak véresre nem horzsolták a kezemet. Majd zokogva és szinte magamon kívül elindultam a kőépület felé. A nagy csarnok sötét volt, néma és üres. Elcsúsztam. az egyenetlen padlón, és úgy nekiestem egy malachitasztalnak, hogy majd eltört a lábam. Gyufát gyújtottam, és félrehajtottam a poros függönyöket, amelyeket már említettem.

 A függönyök mögött egy másik nagy csarnokra bukkantam, ez is tele volt vánkosokkal, s a vánkosokon vagy húszan aludtak. Biztosan csodálkoztak, mikor a néma sötétségből egy szál sercegő gyufa fénye mellett, vadul ordítozva rájuk rontottam. Ők már nem ismerték a gyufát. - Hol az időgépem? - toporzékoltam, mint egy rossz gyerek, és sorra fölráztam őket. Mondom, nagyon csodálkozhattak. Néhányan nevettek, de a legtöbbje megijedt. Mikor ott álltak körülöttem, az jutott eszembe, hogy az adott körülmények között ostobábban nem is viselkedhetném. Mire jó, megfélemlíteni őket? Napközben úgy láttam, hogy nem ismerik a félelmet.

 Eldobtam a gyufát, s az egyik ácsorgót fellökve, a nagy ebédlőcsarnokon át kibotorkáltam a holdfényre. Hallottam riadt kiáltozásukat, s futkosó lépteiket. Nem emlékszem, mit műveltem még, mialatt a hold fölfelé kúszott az égen. A váratlan veszteség valósággal megőrjített. Fajtámtól elszakítva úgy éreztem magam, mint egy állat, amely idegen világrészbe került. Időnkint újabb dühroham vett erőt rajtam, káromoltam Istent, és átkoztam balsorsomat. Arra is emlékszem, hogy halálosan fáradt voltam, hogy a kétségbeejtően hosszú éjszakán a legképtelenebb helyeket is átkutattam, hogy a holdsütötte romok közt keresgéltem, és a fekete árnyékok között néha mintha furcsa, idegen élőlényekhez ért volna a kezem. Végül levetettem magam a szfinx mellé, a földre, és tehetetlen nyomorúságomban kétségbeesetten zokogtam. Úgy éreztem, végem van. Aztán elaludtam, és mikor fölébredtem, már fényes nappal volt, s körülöttem kartávolságnyira verebek ugrándoztak a pázsiton.

 A friss reggelben megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Hogyan is kerültem ide, és miért voltam tegnap olyan rettenetesen elkeseredve? Lassanként minden eszembe jutott. A józan nappali világításban nyugodtabban mérlegeltem a dolgokat. Beláttam, hogy az éjszaka lehetetlenül viselkedtem, és már vitatkozni is tudtam. „Na és... ? Tegyük föl a legrosszabbat. Tegyük föl, hogy a gép valóban elveszett; tegyük föl, hogy elpusztították? Akkor is az a legokosabb, ha nyugodt és türelmes maradok, kitapasztalom ezeket az embereket. Tiszta képet kell nyernem a veszteségről, és ki kell sütnöm, hogyan juthatnék anyaghoz és szerszámokhoz. Hátha sikerül új gépet szerkesztenem?" Ez volt egyetlen reményem. Szomorú kis remény, de mégis többet ér, mint a kétségbeesés. S a világ, mindennek ellenére, szép és érdekes.

 Valószínű, hogy a gépet csak máshová vitték. Fő a türelem és a nyugalom. Meg kell találnom a rejtekhelyet, és aztán erőszakkal vagy ravaszsággal visszaszerzem. Ezzel az elhatározással álltam fel, és azon tűnődtem, vajon nem fürödhetném-e meg valahol. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos is voltam az utazástól. Én is szerettem volna friss lenni, mint a reggel. Az izgalomba is belefáradtam, nem értettem tegnap esti kétségbeesésemet. Még egyszer gondosan átkutattam a tisztást és környékét. Megpróbáltam kifaggatni néhány embert, aki éppen utamba került. Kár volt az időért. Egyik sem értette meg kérdő mozdulataimat. Volt, aki bamba képet vágott, de volt, aki azt hitte, tréfálok és nevetett. Alig tudtam megállni, hogy tenyerem csattanós érintkezésbe ne kerüljön a csinos, nevető arcocskákkal. Ostobaság lett volna, de hát az ördög, amelyet félelmem és vak haragom hívott életre, még ugrásra készen állt, és szívesen húzott volna hasznot zavaros lelkiállapotomból. A gyep jobb tanácsadó volt. Észrevettem, hogy mély barázda vágódik belé, körülbelül középen a szfinx talapzata és a között a hely között, ahol tegnap vesződtem a felborult géppel. Egyéb nyomokat is találtam, furcsa, keskeny lábnyomokat, talán egy lajhár lábnyomait. Erre jobban megnéztem a szobor talapzatát. Azt hiszem, mondtam már, hogy bronzból volt, de nem egyszerű tömb, hanem mintha egymáshoz támasztott képkeretek díszítették volna mindkét oldalán. Végigkopogtattam ezeket. A talapzat üresen kongott. Közelebbről megvizsgálván a keretszerű lapokat, láttam, hogy elmozdíthatók. Kilincs vagy kulcslyuk nem volt rajtuk, ebből arra következtettem, hogy csak belülről nyílnak. Különösebb fejtörés nélkül is tudhattam: időgépem ott van a talapzat belsejében. Hogy hogyan került oda, az más kérdés.

 A bokrok között, virágzó almafák alatt két narancsszínbe öltözött emberkét láttam közeledni. Mosolyogva intettem nekik, hogy jöjjenek hozzám, s aztán, a bronztalapzatra mutatva, megpróbál­tam megértetni velük, hogy szeretném, ha kinyitnák. De erre roppant furcsán viselkedtek. Körülbelül olyan arcot vágtak, mint egy finom lelkű hölgy, aki valami illetlen mozdulaton megbotránkozik. Ügy fordultak el, mintha súlyosan megsértettem volna őket. Ezután egy fehér ruhás, szelíd arcú emberkével próbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt. Szinte elszégyelltem magam. Az időgépet azonban mindenáron vissza akartam szerezni és újra próbálkoztam. Minthogy megint sértődötten elfordult, elfutott a méreg. Utána iramodtam, nyakon ragadtam, és a szfinx felé vonszoltam. Aztán, rémült arcát látva, mégis eleresztettem.

 De azért még nem adtam meg magam. Öklömmel döngetni kezdtem a bronzlemezeket. Valami neszt véltem hallani belülről - pontosabban: valami vihogásféle hangot -, de az is lehet, hogy téved­tem. Akkor egy nagy kavicsot hoztam a folyópartról, és azzal addig kalapáltam a lemezt, míg a domborművű díszítést be nem lapítottam. A rézrozsda csak úgy porzott. Az emberkéknek egy mér­földnyire hallaniuk kellett, ahogy szitkozódva kalapáltam, de nem jöttek közelebb, csak messziről, lopva nézegettek arrafelé. Végre is fáradtan, kimelegedve leültem. Sokkal nyugtalanabb voltam, semhogy sokáig egy helyben tudtam volna ülni; a tétlen szemlélődéshez pedig nagyon is nyugati a vérmérsékletem. Évekig képes vagyok egy probléma megoldásával bíbelődni, de huszonnégy óra hosszat ölbe tett kézzel várakozni - az más!

 Felálltam hát, és céltalanul bandukolva elindultam a bokrok között. „Türelem - biztattam magam. - Ha vissza akarod szerezni a gépet, hagyd a szfinxet békében. Ha az a szándékuk, hogy elvegyék a gépet, hiába teszed tönkre a bronzlemezeket, ha pedig vissza akarják adni, akkor úgyis visszaadják, mihelyt megértik, hogy visszakéred. Semmi értelme, hogy a rejtélyen tépelődj. Ebbe bele lehet bolondulni. Nézz a szemébe bátran ennek az ismeretlen világnak. Ismerd meg, és vigyázz, hogy ne ítélj elhamarkodottan. A végén mindennek megtalálod a nyitját." Aztán egyszerre megláttam a hely­zet humoros oldalát is: lám, hosszú évek fáradságos munkája árán jutottam el a jövendőbe, és most minden vágyam az, hogy szabaduljak innen. Az elképzelhető legbonyolultabb és legreménytelenebb csapdát állítottam magamnak. Minthogy okosabbat úgysem tehettem, kinevettem, mégpedig hangosan kinevettem magamat.

 A palotában járkálva, úgy tetszett, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy képzelődtem, de lehet, hogy viselkedésük a bronztalapzat körül történtek következménye volt. Valószínűnek tartottam, hogy szándékosan térnek ki az utamból. Úgy tettem, mintha nem venném észre, nem törődtem velük, és egy-két nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Igyekeztem tanulni a nyelvüket, és folytattam a nyomozást is. Vagy elkerülte a figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig túlságosan egyszerű volt a nyelvük, csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből állt. Elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalán nem ismertek, szóképeket sem igen használtak. Egyszerű tőmondatokban beszéltek, s én csak a legegyszerűbb szófűzéseket voltam képes megérteni. Eltökéltem, hogy az időgépet és a bronzajtók titkát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, és csak akkor hozom felszínre, ha nyelvtudásom gyarapodtával könnyen meg tudom értetni, hogy mit akarok. De azért gondolataim ösztönösen mindig a körül a hely körül keringtek, ahol kiszálltam az időgépből. Ez, ugyebár, érthető?

 Amerre csak jártam, mindenfelé ugyanolyan gazdagság tárult elém, mint a Themze völgyében. Minden dombról, amelyet megmásztam, pompás paloták sorát láttam, az anyag és a stílus szem­kápráztató változatosságát, örökzöld növényzet buja sűrűségét, virágzó fákat, hatalmasra nőtt páfrányokat. Itt-ott ezüstösen csillogott a. víz, és a folyón túl kékesen hullámzó dombok olvadtak bele az égbe. Különösen megragadták figyelmemet a kerek kutak, amelyek, úgy véltem, nagyon mélyek lehetnek. Egy ilyen kutat láttam az ösvény mentén is, mikor első este fölmásztam a dombtetőre. Mint a többit, ezt is finom művű bronzszegély vette körül, s kis kupola védte az eső ellen. Olykor a kút peremén ülve lenéztem a szédítő sötétségbe, de nem láttam a víz csillogását, az égő gyufa fénye sem csillant meg odalent a mélyben. De mindegyik kútból tompa dübörgés hallatszott, mint valami nagy gép zakatolása; és a gyufaláng lobogásán láttam, hogy a kút torkában erős a légáramlás. Egyszer ledobtam a kútba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna, hirtelen eltűnt szemem elől.

 Egy idő múlva arra is rájöttem, hogy ezek a kutak valahogyan összeköttetésben vannak a domboldalban itt-ott emelkedő magas tornyokkal, mert fölöttük sokszor úgy megvillant a levegő, mint perzselő hőség idején a napégette vízpart fölött. Ezeket a jelenségeket egybevetve, arra a következtetésre jutottam, hogy a föld alatt valami nagyszabású szellőztető berendezés lehet, de hogy ez milyen célt szolgál, azt nem tudtam kitalálni. Arra gondoltam, hogy az egészségügyi csatornázással van kapcsolatban, s bár ez a magyarázat kézenfekvőnek látszott, később kiderült, hogy tévedtem.

 Be kell vallanom, hogy az alatt az idő alatt, amelyet a jövő világában töltöttem, igen keveset láttam a csatornázásból, a közlekedési eszközökből, s a modern technika egyéb vívmányaiból. A távoli jövővel foglalkozó utópisztikus könyvekben sok szó esik az építkezésről, a társadalom szociális fejlődéséről és hasonló dolgokról. Elképzelni könnyű az ilyesmit, érzékelni azonban, olyan körül­mények között, amilyeneket én találtam a jövő világában, annál nehezebb. Képzeljük el, mit mesélne odahaza egy közép-afrikai néger, aki történetesen Londonba pottyant. Mit tudhatna ez a néger vasúttársaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és sürgönyhálózatról, a csomagszállításról, a postautalványokról és más effélékről? Pedig hát mi szívesen megmagyaráznánk neki mindent! De még abból is, amit esetleg megtudott, ugyan mennyit tudna ez a néger megértetni, vagy elhitetni honfitársaival, akik soha nem lépték át szülőföldjük határát? Holott milyen csekély távolság választja el egymástól a mai kor fekete és fehér emberét, ahhoz a szakadékhoz képest, amely köztem és a jövő aranykorának emberei között tátongott! Sejtettem, hogy kell lennie sok mindennek, ami megkönnyíti az életet, és amit én nem láthatok, de valami gépies szervezettség általános benyomásán túl semmiféle különbséget nem tapasztaltam korunk és a jövő kora között.

 Nem láttam például sem krematóriumokat, sem sírokat vagy éppen temetőket. Csak feltételeztem, hogy valahol, amerre én nem jártam, vannak temetők vagy halotthamvasztók. Ezen a kérdésen is sokat tűnődtem, de egy lépéssel sem jutottam előbbre. A dolgot még rejtélyesebbé tette az, hogy egyetlen idősebb, vagy beteg embert sem láttam.

 Be kell vallanom, hogy a gépesített civilizációról és a hanyatló emberiségről szerkesztett első elméletem rövidesen megdőlt. Más elméletet pedig nem tudtam kieszelni. Vegyük sorra a nehézségeket. A palotákban, ahol megfordultam, csak étkező és háló helyiségek voltak. Gépek, valamiféle készülékek sehol. Pedig az emberek ruhái tetszetős gyári készítmények voltak, amelyeket időnkint kétségtelenül újjal kellett pótolni. A szandálok is, bár egyszerűek voltak, mesterkézre vallottak. Kellett valami műhelynek vagy gyárnak lennie, ahol ez a holmi készült, annál inkább, mert hiszen ezek az emberek maguk nem dolgoztak, nem is tudtak volna dolgozni. Azután nem voltak üzletek sem, és a behozatali kereskedelemnek sem láttam nyomát sehol. Az apró emberkék egész nap játszadoztak, fürödtek a folyóban, vagy játékosan szerelmeskedtek, gyümöl­csöt majszoltak és aludtak. Nem láthattam a dolgok mögé.

 Aztán az időgép: valahogyan bekerült a fehér szfinx üres talapzatába. De miért? Akárhogy törtem a fejemet, nem találtam magyarázatot. S a víztelen kutak, és a meg-megvillanó tornyok. Semminek sem tudtam a nyitját. Úgy éreztem magam - hogyan is magyarázzam meg? Úgy éreztem magam, mintha valami feliratra bukkantam volna, egy feliratra, amelyben vannak kitűnő, tiszta angol nyelven megfogalmazott mondatok, de a szöveget telitűzdelték olyan szavakkal, amelyeknek nemcsak értelme, de legtöbb betűje is ismeretlen. Nos, ott-tartózkodásom harmadik napján így festett a nyolcszázkétezer-hétszázegyedik esztendő világa!

 Ezen a harmadik napon, hogy úgy mondjam, barátnőre tettem szert. Az történt, hogy a fürdőzőket nézegettem, és az egyiknek görcsöt kapott a lába. A sebes víz lefelé sodorta. A víz sodrása azonban nem volt annyira gyors, hogy akár egy közepes úszó is meg ne birkózhatott volna vele. Ezeknek az embereknek gyöngesége, tökéletlensége világosan látszott abból, hogy egyetlenegy sem akadt közöttük, aki a jajgató, fulladozó kis jószágnak megpróbált volna segíteni. Mikor ezt láttam, ledobtam ruhámat, belegázoltam a vízbe, és szerencsésen kivittem a partra a megrémült apróságot. Kicsit megdörzsöltem a tagjait, rövidesen magához tért, és megnyugodva láttam, mielőtt továbbmentem, hogy semmi baja. Olyan kevésre becsültem már az egész társaságot, hogy a hála legcsekélyebb jelére sem számítottam. Ebben azonban tévedtem.

 Az eset reggel történt. Délután, mikor felfedező utamról a szállásom felé igyekeztem, találkoztam a leányzóval, legalábbis azt hiszem, hogy leányzó volt. Örvendezve szaladt elém, és virágfüzért nyújtott át, amelyet nyilván nekem font. Az eset elgondolkoztatott. Úgy látszik, nagyon magányosnak érezhettem magam. Igyekeztem tőlem telhetően megmutatni, mennyire örülök az ajándéknak. Csakhamar egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban és beszélgettünk. A beszélgetés jobbára csak abból állt, hogy egymásra mosolyogtunk. Kedvessége úgy hatott rám, mint egy kisgyerek hízelkedése. Virágot szedtünk egymásnak, s ő megcsókolta a kezemet. Erre én is megcsókoltam az ő kezét. Aztán beszélgetni próbáltam vele, és megtudtam, hogy Weenának hívják. Bár nem tudtam, mit jelent ez név, úgy találtam, illik rá. Így kezdődött az a furcsa barátság, mely egy hétig tartott és - majd elmondom, hogyan végződött!

 Egészen olyan volt, mint egy gyerek. Folyton velem akart lenni, állandóan a nyomomban volt, s nagyon sajnáltam, hogy legközelebbi kószálásom alkalmával kénytelen voltam elválni tőle, mert el­fáradt. Panaszosan kiabált utánam szegényke. De hát nekem a világ problémáit kell tanulmányoznom, mondogattam magamban, nem azért jöttem ide, hogy apró szerelmi kalandokba bocsátkozzam. Valahányszor magára hagytam, valósággal kétségbeesett, nem akar elengedni, s végeredményben ez az odaadó ragaszkodás legalább annyira jólesett, mint amennyire terhemre volt. Bizonyos tekintetben jó volt, hogy törődött velem. Azt hittem, pusztán gyermeki vonzalommal csüng rajtam. Későn eszméltem rá, milyen fájdalmat okozott neki az, hogy el kellett hagynom. S még sokkal később ébredtem annak tudatára, hogy ő mit jelentett nekem. Azzal, hogy láthatóan vonzódik hozzám, és a maga együgyű módján elárulta, hogy sokat jelentek neki, csakhamar elérte ez a kis baba, hogy valahányszor visszatértem a fehér szfinx szomszédságába, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Már messziről kerestem kis fehér-arany alakját.

 Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki a világból. Nappal nemigen félt, csodálatos bizalommal csüngött rajtam. Egyszer, egy ostoba pillanatban fenyegető arcot vágtam rá, és nem ijedt meg, nevetett. De este félt. Félt a sötétségtől, az árnyékoktól, mindentől, ami fekete. Félelmetesnek találta a sötétséget, s ez a szenvedélyes rettegés gondolkodóba ejtett, és megfigyelésekre késztetett. Többek között észrevettem, hogy ezek az apró emberek, mihelyt besötétedik, összegyűlnek a palotákban, és csoportosan alusznak. Ha az ember sötétben lépett oda hozzájuk, halálra rémültek. Este soha egyikükkel sem találkoztam a szabadban, és odabent soha nem aludtak egymagukban. Én mégis olyan ostoba voltam, hogy nem okultam a félelmükből, és bármilyen hevesen ellenkezett is Weena, ragaszkodtam hozzá, hogy éjszakára húzódjunk félre az alvó tömegektől.

Ez nagyon bántotta őt, de hozzám való ragaszkodása, úgy látszik, még félelménél is erősebb volt, s ismeretségünk öt éjszakáját, beleértve az utolsó éjszakát is, úgy töltötte el, hogy fejét karomra hajtva aludt. De nagyon is elkalandozom a tárgytól. Azt hiszem, a Weena balesetét megelőző éjszakán történt, hogy virradatkor fölébredtem. Rosszat álmodtam - azt álmodtam, hogy vízbe fúltam, és tengeri csillagok puha csápjai tapogatják arcomat. Fölriadtam, és az a furcsa érzésem támadt, hogy valami szürke állat éppen most surrant ki a szobából. Megpróbáltam újra elaludni, de mondom, nyugtalan voltam, és kényelmetlenül éreztem magamat. A hajnali szürkületnek az az órája volt ez, amikor a tárgyak előkúsznak a sötétségből, amikor még minden színtelen, és bár a körvonalak tisztán látszanak, mégis valószínűtlen minden. Fölkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kövezett térségre, a palota elé. Azt gondoltam, ha már kénytelen voltam ilyen korán fölkelni, legalább megnézem a napfelkeltét.

 A hold lenyugvóban volt, s a halódó holdfény és a sápadt virradat kísérteties félhomályba olvadt össze. A bokrok koromfeketék voltak, a föld komor-szürke, az égbolt színtelen és szomorú. És a

domboldalban mintha kísérteteket láttam volna. Háromszor egymás után fehér alakokat véltem látni. Kétszer úgy képzeltem, hogy valami magányos majomféle szalad föl a dombra, egyszer meg egy egész falka cipelt egy sötét testet. Egy pillanat alatt eltűntek a szemem elől, a bokrok között. Mondom, még félhomály volt, nem. lehetett tisztán látni. Mindnyájan ismerjük azt a bizonytalan érzést, amely hajnali szürkületkor megborzongatja az embert. Nem hittem a szememnek.

 Mikor aztán világosodni kezdett, a kelő nap fényében jobban szemügyre vettem a tájat. A fehér alakoknak nyomát sem láttam. „Bizonyára képzelődtem - mondtam magamban -, kísérteteket lát­tam." Csak tudnám, melyik korból valók ezek a kísértetek. Grant Allennek egy furcsa, mulatságos megjegyzése jutott eszembe. Ha minden kihaló nemzedék kísérteteket hagy maga után, mondta Grant, akkor a világ tele lesz kísértetekkel. Ezen az alapon nyolcszázezer-egynéhány év alatt mérhetetlenül elszaporodhattak a kísértetek, nem csoda tehát, hogy egyszerre négyet is láttam. De hiába, a tréfa nem nyugtatott meg, és egész délelőtt azokra a fehér alakokra kellett gondolnom, amíg aztán Weena balesete ki nem verte őket a fejemből. Valahogy azzal a kis fehér állattal hoztam őket kapcsolatba, amelyet felriasztottam, mikor olyan kétségbeesetten kerestem az időgépet. Weena mindenesetre kellemesebb társaság volt, mint a kísértetek. Sajnos, rövidesen kénytelen voltam behatóan foglalkozni velük.

 Azt hiszem, már említettem, mennyivel melegebb volt az időjárás ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka ennek. Talán a nap sütött melegebben, vagy a föld került közelebb a naphoz. Általános felfogás szerint a nap a jövőben fokozatosan kihűl. De az emberek, akik járatlanok az ifjú Darwin elméleteiben, megfeledkeznek arról, hogy a bolygók végül is visz­szahullanak a szülőanyagba, amelyből kiszakadtak. Ilyen katasztrófák alkalmával a nap valószínűleg újult erővel lángol; lehetséges, hogy valamelyik belső bolygó sorsa már beteljesedett. Akármi volt is az oka, az tény, hogy a nap sokkal perzselőbben sütött, mint manapság.

Nos, az egyik nagyon forró reggelen - azt hiszem, a negyedik reggel volt ez - mikor a rekkenő hőség és a vakító fény ellen egy hatalmas romhalmaz mögött kerestem menedéket, a mellett a nagy épület mellett, ahol aludtam és étkeztem, furcsa dolog történt velem. A kőtörmelék között mászkálva egy keskeny folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalsó ablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A külső ragyogással ellentétben, itt első pillanatban szinte áthatolhatatlannak tűnt a sötétség. Tapogatózva léptem be, mert káprázott a szemem. Egyszerre földbe gyökerezett a lábam. A sötétségből izzó szempár meredt rám.

 A vadállatoktól való ősi félelem ragadott torkon. Kezemet ökölbe szorítottam, és csak azért is álltam a ragyogó szempár tekintetét. Nem mertem megfordulni. És én még azt hittem, hogy a jövő emberisége tökéletes biztonságban él! Egyszerre az is eszembe jutott, mennyire félnek ezek az emberek a sötétségtől. Kissé sikerült legyőznöm a rettegést, előbbre léptem és megszólaltam. Megengedem, hogy hangom nyers volt és fegyelmezetlen. Kinyújtottam a kezemet, és valami puha testet érintettem. A ragyogó szempár elfordult, és valami fehérség suhant el mellettem. A szívem a torkomban dobogott. Megfordultam, és azt láttam, hogy egy majomforma furcsa kis alak szalad keresztül a napsütötte térségen, sajátságosan leszegett fejjel. Nekiütődött egy gránittömbnek, megtántorodott, s a következő percben eltűnt egy másik kőrakás fekete árnyékában.

Persze, ezt sem láttam tisztán, de annyit tudok, hogy piszkosfehér színe volt, és furcsa, nagy, szürkés-vörös szeme; azt is tudom, hogy fejét és hátát lenszínű szőr borította. De, mint mondtam, olyan sebesen szaladt, hogy nem figyelhettem meg pontosan. Még azt sem tudnám megmondani, négy lábon szaladt-e, vagy csak nagyon lelógatta a mellső lábait. Rögtön utánamentem a romok közé. Nem találtam meg mindjárt, de ahogy szemem megszokta a mély sötétséget, egy olyan kis kútszerű, kerek nyílásra bukkantam, aminőről már beszéltem. A nyílást félig elzárta egy lezuhant pillér. Hirtelen az villant meg az agyamban, hogy vajon nem a kútban tűnt-e el az a valami. Gyufát gyújtottam, és lenézve, valami kis mozgó fehérséget láttam, amely szemét most is rám szegezte. Megborzongtam. Olyan volt, mint egy emberszabású pók! Lefelé mászott a kút falán, s én most vettem észre először, hogy a kútfalon sok-sok létraszerű fémfok van, amelyben kúszás közben a láb vagy a kéz megkapaszkodhat. A gyufa már megégette az ujjamat és kihullott kezemből. Mire másik gyufaszálat gyújtottam, a kis szörnyetegnek már hűlt helye volt.

 Nem tudom, meddig ültem ott, a kútba bámulva. Jó időbe telt, amíg sikerült meggyőzni magamat arról, hogy amit láttam: emberi lény volt. De lassan-lassan derengeni kezdett az igazság: az ember nem maradt egyfajta lény, hanem két, egymástól merőben különböző állatfajra szakadt. S a jövő világának ezek a kecses gyermekei nem egyedüli utódai a mi nemzedékünknek, hanem ez a színtelen, ocsmány éjjeli lény, amelyet az imént láttam, ez is ivadéka minden koroknak.

A meg-megvillanó tornyokra, és a föld alatti szellőztetésről szőtt elméletemre gondoltam. Kezdtem sejteni valódi jelentőségüket. De mit keres ez a távoli földrészek emlőse egy tökéletesen kiegyensú­lyozott szervezetben? Hogy fér ez össze a felvilágiak gondtalan vidámságával? És mi rejtőzik odalent, a kút tövében? Ott ültem a kút szélén, és biztattam magam, hogy nincs mitől félnem, le kell ereszkednem a mélybe, mert csak ott találok kérdéseimre választ. És mégis féltem az alvilági kirándulástól! Amíg ott tétováztam, két szépséges felvilági emberke kergetőzött szerelmesen enyelegve a napfényben. A hím kergette a nőstényt, s futás közben virággal dobálta.

Elszomorodtak, mikor megláttak engem, a leomlott pillérre támaszkodva és a mélybe bámulva. Ezekről a nyílásokról nem illett tudomást venni; ezt abból láttam, hogy mikor a kútra mutattam,  és valamit kérdezni akartam az ő nyelvükön, szemmel láthatóan még jobban elszomorodtak és elfordultak. De gyufáim érdekelték őket, s mulattatásukra meggyújtottam néhányat. Megint megpróbáltam a kútról kérdezősködni, de hiába, nem feleltek. Útjukra engedtem hát őket, s gondoltam, megkeresem Weenát, hátha tőle megtudhatok valamit. De gondolataim már lázadoztak; sejtelmeim és benyomásaim új rendbe kezdtek illeszkedni. Megtaláltam a nyomot, amelyen elindulhattam, hogy kifürkésszem a kutak, a tornyok, a kísértetek titkát és még sokkal inkább a bronzkapuk rendeltetését, s az időgép sorsát! S még egyelőre nagyon határozatlanul, de már volt valami elképzelésem a gazdasági problémák megoldásáról is.

 Új távlatok nyíltak meg előttem. Világos, hogy az embernek ez a másik fajtája a föld alatt él. Három körülmény támasztotta alá azt a meggyőződésemet, hogy ezek az emberállatok azért mutat­koznak olyan ritkán a föld színe felett, mert réges-rég a föld alatt élnek. Először is az a fakó szín, amely a túlnyomóan sötétben élő állatok közös sajátsága. Ilyenek például a Kentucky-barlang fehér halai. Másodszor a foszforeszkáló nagy szem is közös sajátsága minden éjjeli lénynek, tanú rá a bagoly és a macska. És végül az a feltűnő zavarodottság a napvilágon, az a sietős és mégis ügyetlen, ijedt menekülés a sötétbe, az a furcsa fejtartás a világosságban - ez mind a retina rendkívüli érzékenységét bizonyítja.

 Kétségtelen, hogy a föld keresztül-kasul van fúrva alattam, és hogy ez az új faj a föld alatti alagutakban lakik. A sok szelelő-kút és akna a domboldalban, illetve a folyóvölgy kivételével mindenütt, azt bizonyítja, hogy a föld alatti alagutak nagy területen, sokfelé elágaznak. Természetes volt tehát a föltevés, hogy azt a munkát, amelyre a föld feletti faj jóléte és kényelme érdekében szükség van, ebben a mesterséges alvilágban végzik el. Ez a feltevés annyira valószínűnek látszott, hogy menten elfogadtam, és áttértem a másik kérdésre: hogyan történhetett az emberiség két fajra szakadása? Önök bizonyára sejtik elméletemet, bár én magam csakhamar kénytelen voltam belátni, hogy a feltevés nagyon távol esik a valóságtól.

 Korunk problémáiból kiindulva, napnál világosabbnak tetszett, hogy a helyzet nyitja a tőkés és a munkás közti, ma még csak hullámzó társadalmi ellentétek fokozatos kiélesedésében rejlett. Tudom, hogy önök ezt groteszk képtelenségnek tartják, pedig még ma is vannak bizonyos körülmények, amelyek azt mutatják, hogy a jövőbeli fejlődésnek igenis ez az útja. Megvan a törekvés, hogy olyan intézmények céljára, amelyeknél az esztétikai szempont kevésbé fontos, föld alatti területeket használjanak fel; ott van például a londoni földalatti, vannak új villamosvasutak, aluljárók, föld alatti műhelyek és éttermek, s ezeknek a száma napról napra növekszik. Nyilvánvaló - így okoskodtam -, hogy ez a törekvés addig erősbödött, míg az ipar a föld színe fölött lassanként el nem vesztette létjogosultságát. Úgy értem, hogy egyre több műhely és gyár vonult le a föld alá, s a munkások egyre több időt töltöttek a föld alatt. Hiszen egy kelet-londoni munkás már ma is úgy él, mintha a szó szoros értelmében száműzték volna a föld természetes felszínéről.

S ha tovább megyünk: a gazdagok elzárkózása a széles néprétegektől, ami kétségtelenül iskolázottságuk és a közöttük meg a szegények között egyre szélesebben tátongó szakadék következménye; a gazdagok elzárkózása is odavezetett, hogy jelentős területeket foglaltak el saját érdekeik számára. London környékén például a szebb vidék felét elzárták a betolakodók elől. És ugyanez a tátongó űr, amely a gazdagok hosszabb ideig tartó és költségesebb művelődési folyamatának, fényűzőbb életmódra való törekvésüknek és a sok csábító kísértésnek a folyománya, egyre gyérebbé teszi majd a különböző társadalmi osztályok egymással való érintkezését és az összeházasodás útján való emelkedést, ami egyelőre még késlelteti az emberi fajnak társadalmi rétegeződését. Úgy, hogy végül a föld felett csak a vagyonosoknak jut hely, akik a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolják, a nincstelenek pedig leszorulnak a föld alá, mert a munkások kénytelenek az adott körülményekhez alkalmazkodni. És ha már a föld alá szorultak, bizonyára lakbért kell fizetniük, mégpedig nem is keveset, mert hát odúik szellőztetése sokba kerül; és ha nem hajlandók lakbért fizetni, éhen halhatnak, vagy megfulladhatnak. A gyöngék és a lázadók legfeljebb

elpusztulnak, de végül is az egyensúly helyreáll, és azok, akik életben maradtak, alkalmazkodnak a föld alatti élet körülményeihez, és a maguk módján éppen olyan boldogan élnek, mint a föld felettiek a maguk világában. A föld felettiek kifinomult szépsége, és a föld alattiak beteges sápadtsága mindebből természetszerűen következik.

 Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött gondolataimban. Szó sem volt az erkölcsi nevelésnek és az általános együttműködésnek olyanféle győzelmérő1, amilyet elképzeltem. Ehelyett egy tökéletes tudással fölfegyverzett szellemi arisztokráciát láttam magam előtt, amely a mai gazdasági rendszer tökéletesítésén dolgozott. Ez a szellemi arisztokrácia nemcsak a természetet győzte le, hanem embertársain is győzelmet aratott. Hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor állítottam fel. Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópia-könyvek szolgálatkész ciceronéja. Lehet, hogy fejtegetésem egészen helytelen, de még ma is ezt az elméletet tartom a legvalószínűbbnek. Ám még ha feltevésemet helyesnek fogadjuk el, akkor is bizonyos, hogy az évezredek múltán végre egyensúlyba került civilizáció rég túljutott zenitjén és hanyatlásnak indult. A föld felettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett; egyre kisebbek, s testileg, szellemileg egyre gyöngébbek lettek. Ezt már akkor is tisztán láttam. Hogy a föld alattiakkal mi történt, azt még nem sejtettem; de abból, amit a morlock-oknál tapasztaltam - így hívták a föld alattiakat -, elképzelhettem, hogy bennük az ember még gyökere­sebben megváltozott, mint az elo-ikban, a föld felettiek szép fajában.

 Aztán megint aggasztó kétségek merültek föl bennem. Miért vették el a morlockok az időgépet? Mert abban biztos voltam, hogy ők vették el. És ha az eloik az urak, miért nem. tudják visszaszerez­ni a gépet? És miért félnek az eloik olyan irgalmatlanul a sötétségtől? Amint említettem, Weenát próbáltam faggatni a föld alatti világról, de újabb csalódás ért. Először nem értette meg, mit kérde­zek, azután meg nem felelt. Úgy remegett, mintha ezt a témát elviselhetetlennek találná. És mikor, talán kissé nyersen, tovább erőszakoskodtam, Weena könnyekben tört ki. A magam könnyeitől eltekintve, mást nem láttam sírni az aranykorban. Weena könnyeinek láttára abba is hagytam a kérdezősködést, és nem volt más vágyam, mint hogy az emberi örökségnek ezeket a szomorú jeleit eltüntessem Weena szeméből. És Weena csakhamar megint mosolygott és tapsolt, mert ünnepélyesen elégettem egy szál gyufát.

6.

Bármily furcsának tűnik, csak két nap múlva indulhattam el az újonnan lelt nyomokon, a helyes irányban. Ösztönszerűen irtóztam azoktól a sápadt testektől. Egészen olyan szürkésfehér volt a szí­

nük, mint a csúszómászóké, amelyeket a természetrajzi múzeum állattani osztályán, spirituszban lát az ember. És undorítóan nyirkos volt az érintésük. Valószínű, hogy jórészt az eloik ellenszenvének hatása alatt undorodtam annyira a morlockoktól. Már kezdtem érteni, miért utálják annyira az eloik a morlockokat.

 Másnap éjszaka rosszul aludtam. Egészségem kissé megrendült. Nyugtalan voltam, kétségek szorongattak. Olykor minden ok nélkül iszonyatos félelem fogott el. Emlékszem, hogy nesztelenül átmásztam a nagy csarnokba, ahol a kis emberek aludtak a holdfényben - ezen az éjszakán Weena is ott aludt köztük --, és jelenlétük megnyugtatott. De már akkor arra gondoltam, hogy a hold néhány napon belül utolsó negyedébe jut, az éjszakák még sötétebbek lesznek, és ezek az undorító alvilági lények, ezek a kifakult állatok, ezek az újfajta férgek, amelyek a régieket felváltották, valószínűleg még tömegesebben fognak jelentkezni. És ezen a két napon olyan ideges voltam, mint aki tudja, hogy akár tetszik, akár nem, valami halaszthatatlan kötelességet kell teljesítenie.

 Tudtam, hogy az időgépet csak akkor szerezhetem vissza, ha vakmerően behatolok a föld alatti világ rejtelmeibe. De erre még nem szántam rá magam. Más lett volna, ha nem vagyok annyira magamra hagyatva. De olyan irtózatosan egyedül voltam, s már a gondolattól is visszariadtam, hogy a sötétségben leereszkedjem a kút falán. Nem tudom, megértik-e lelkiállapotomat, de mindig úgy éreztem, hogy valaki leselkedik a hátam mögött.

 Talán éppen ez az állandó nyugtalanság, ez a bizonytalanság indított arra, hogy felfedező utaimat folytassam. Délnyugati irányban, a felé a dombos táj felé haladva, amelyet ma Combe Woodnak neveznek, körülbelül a XIX. századbeli Banstead tájékán, egy hatalmas zöld építményt láttam, amely egészen más volt, mint a többi épület. Nagyobb minden eddig látott palotánál vagy romhal­

maznál; homlokzata keleties jellegű, s az építőanyag halvány kékeszöld csillogása egyfajta kínai porcelánra emlékeztetett. Minthogy az épület annyira különbözött a többitől, gondoltam, hogy

bizonyára rendeltetése is más, mint a többi palotáé, és elhatároztam, hogy közelebbről megvizsgálom. De már későre járt, és hosszú, fárasztó bolyongás után érkeztem oda, a kaland folytatását tehát másnapra halasztottam, és visszatértem Weenához, aki a szokott hízelgő kedvességgel fogadott. De másnap reggelre kijózanodva láttam, hogy a zöld porcelán palotára irányuló kíváncsiságom önámítás volt: ürügyet kerestem, hogy elodázhassam azt a feladatot, amelytől irtóztam. Azért is úgy döntöttem, hogy haladéktalanul megkísérlem a leszállást, s kora reggel útnak indultam az egyik kút felé, amely az alumíniumos gránittömbök romjainak közelében volt.

 A kis Weena mellettem szaladt. Elkísért a kútig, táncolt, ugrándozott, de mikor azt látta, hogy a kút fölé hajolok, megint érthetetlenül elszomorodott. - Isten veled, kis Weena - mondtam és meg­csókoltam. Azután félretoltam őt, és a kút pereme fölé hajolva tapogatózni kezdtem a kampók után. Bevallom, attól féltem, hogy bátorságom egykettőre elpárolog, azért nagyon siettem. Weena eleinte elképedve bámult reám. Majd fájdalmasan fölsikoltott, odaszaladt hozzám, és apró kezével megpróbált visszahúzni. Azt hiszem, ellenkezése csak annál jobban sarkallt. Leráztam magamról, talán egy kissé nyersen, és a következő pillanatban átvetettem magam a kút peremén. Még láttam kétségbeesett arcát, és biztatóan mosolyogtam rá. De azután a laza kampókra kellett ügyelnem, amelyekbe kapaszkodtam.

 Körülbelül kétszáz yardnyi mélységbe kellett aláereszkednem A leszállást a falból kiálló fémfokok tették lehetővé, s minthogy ezek a kampók nálamnál sokkal kisebb és könnyebb lények számára készültek, a leszállás rendkívül fárasztó volt. De nemcsak kifáradtam! Az egyik fok hirtelen elhajlott súlyom alatt, és kis híja volt, hogy le nem zuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig fél kézzel kapaszkodva lógtam a levegőben, és ezután a tapasztalat után nem mertem többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam már ugyancsak sajgott, lehetőleg siettem a leereszkedéssel. Fölfelé pillantva, egy kis kék korongot láttam, közepén csillaggal, s Weena fejecskéje kis fekete golyónak tetszett. A föld alatti gépezet tompa zubogása egyre erősebben és egyre nyomasztóbban hallatszott. Áthatolhatatlan sötétség vett körül, csak az a kis korong volt világos, magasan a fejem fölött. Mikor újra felnéztem, már Weena is eltűnt.

 Roppant kényelmetlenül éreztem magam. Már-már arra gondoltam, hogy visszakapaszkodom a föld színére, és nem törődöm többé az alvilággal. De mialatt ez járt a fejemben, egyre lejjebb eresz­kedtem. Végre, mérhetetlen megkönnyebbülésemre, körülbelül egy lábnyira alattam, jobb felől, egy homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban. Benyomakodtam. Keskeny, vízszintes alagút nyílása volt. Végre lefekhettem, kinyújtózkodhattam és egy kicsit kipihenhettem magamat. Legfőbb ideje volt. Karom sajgott, hátam megmerevedett, s a lezuhanástól való állandó félelem következtében egész testemben reszkettem. A sötétség tönkretette a szememet. Fülem zúgott a légszivattyú zakatolásától.

 Nem tudom, meddig fekhettem ott. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti arcomat. A sötétben gyufa után tapogatóztam, és gyorsan felvillantva egyet, láttam, hogy három fehér ember-állat hátrál meghajolva, sebesen a fény elől. Éppen olyanok voltak, mint azok, amelyeket a romok közt láttam. Szemük a számomra áthatolhatatlan sötétségben rendkívül nagyra nőtt, és végtelenül érzékeny volt,

éppen úgy verte vissza a fényt, mint a mély-tengerekben élő halak pupillái. Bizonyos voltam benne, hogy láttak engem a sötétben is, és valószínűleg nem is tőlem féltek, hanem csak a fénytől. Mihelyt gyufát gyújtottam, hogy lássam őket, rögtön eltűntek a fekete alagutak és csatornák között, és csak messziről, rendkívül különösen meresztették rám izzó szemüket.

 Megpróbáltam szólni hozzájuk, de bizonyára más nyelvet beszéltek, mint a föld felettiek, és abba kellett hagynom a meddő kísérletezést. Megint megfordult a fejemben, hogy okosabb lenne mene­külni, mielőtt tisztába jövök velük. De aztán azt mondtam magamban: „Most már úgyis nyakig benne vagy" - és tovább tapogatóztam az alagútban. A gép dübörgése erősbödött. Egyszerre eltűntek a falak, és újabb gyufát gyújtva láttam, hogy egy tágas, boltozott üregbe jutottam, amely gyufám fénykörén túl teljes sötétségbe veszett. A gyufa fényénél persze vajmi keveset láthattam belőle.    Természetes, hogy csak homályosan emlékszem mindenre. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömbök emelkedtek ki egy pillanatra a homályból, és furcsa, fekete árnyékukba kísérteties alakok menekültek a fény elől. A helyiség levegője egyébként fullasztóan nyomott volt, és friss vérszag érzett benne. Közepében egy kis fehér fémasztal állt, ennivalóval megrakva. A morlockok tehát húsevők! Emlékszem, már akkor is csodálkozva tűnődtem azon, hogy ugyan milyen nagy állat maradt meg a múlt századokból, melyik állattól származhat az a nagy vörös comb, amelyet itt látok. Minden egybefolyt: a nehéz szag, az elmosódó, óriás árnyékok, az árnyékban leselkedő, undorító alakok, amelyek csak a sötétséget várják, hogy újra közelembe jöjjenek. A gyufa leégett, megperzselte ujjamat és leesett a földre - kígyózó kis vörös folt a feketeségben.

 Azóta sokszor gondoltam arra, hogy milyen rettenetesen hiányos fölszereléssel vágtam neki a kalandnak. Mikor útnak indultam az időgépen, azt hittem, hogy a jövő emberei végtelenül magasan állnak fölöttünk minden tekintetben. Sem fegyvert, sem gyógyszert, sem füstölnivalót nem vittem magammal - olykor rettenetesen gyötört, hogy nem volt mire rágyújtanom -, sőt még elegendő gyufát sem. Ha legalább egy kis fényképezőgép volna nálam! Egy pillanat alatt lekaphatnám az alvilágot, és később kedvemre tanulmányozhatnám a képet. De nem volt más fegyverem, csak amivel a természet felruházott: kezem, lábam és fogam, ezenkívül mindössze négy szál gyufám maradt.

 A gépek között nem mertem a sötétben botorkálni, s azt is csak a legutóbbi gyufa fényénél vettem észre, hogy a gyufával ugyancsak takarékoskodnom kell. Idáig ez eszembe sem jutott, s gyufa­készletemnek csaknem a felét a föld felettiek mulattatására pazaroltam, mert nekik újság volt a tűz. Mondom, négy szál gyufám maradt, és amint ott álltam a sötétben, egy kéz érintette kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arcomat, és orromat undorító szag csapta meg. Mintha egész csapat lélegzését hallottam volna. Ki akarták venni kezemből a gyufaskatulyát, és ruhámat ráncigálták. Leírhatatlanul kellemetlen volt, amint a láthatatlan kezek megmotoztak. Csak most ébredtem igazán tudatára annak, hogy mennyire tanácstalan vagyok ezekkel a szörnyetegekkel szemben; sejtelmem sincs róla, mit akarnak. Amilyen hangosan csak tudtam, rájuk ordítottam. Erre meghátráltak, de aztán megint csak közelebb jöttek, most már merészebben tapogattak, és furcsa hangon suttogtak egymással. Összerázkódtam és megint rájuk ordítottam, de ezúttal már meg se ijedtek, hanem nevetve estek nekem. Bevallom, irtózatosan féltem. Rászántam magam, hogy még egy szál gyufát föláldozok, és a fény védelme alatt megpróbálok menekülni. Zsebemből előkotortam egy darab papírt, azt meggyújtottam, és sikerült az alagútig visszahúzódnom. De mire bebújtam az alagút nyílásába, kialudt a fény, és a sötétségben hallottam, hogy a morlockok, zizegve, mint lombok között a szél, s kopogva, mint az esőcseppek, utánam iramodnak.

 Egy pillanatba sem telt, egy csomó kéz kapaszkodott belém, és mindenáron vissza akartak rángatni. Megint fellobbantottam egy szál gyufát, és káprázó szemükbe világítottam. El sem képzelhetik, milyen embertelenül undorító látvány volt az a sok fakó, áll nélküli arc, azok a nagy, szempillátlan, vöröses-szürke szemek - amint elvakultan, riadtan meredtek rám. De nem sokáig nézegettem őket, azt mondhatom, sietve hátráltam, és amikor a második szál gyufám leégett, meggyújtottam a harmadikat is. Mire az aknába torkolló nyíláshoz értem, már a harmadik szál is majdnem végigégett. Le kellett feküdnöm, mert a szivattyú zakatolása elszédített. Tapogatózni kezdtem a kampók után, de közben hátulról belekapaszkodtak a lábamba, és erőszakosan visszafelé rángattak. Meggyújtottam az utolsó szál gyufát, de az, vesztemre, rögtön kialudt. Szerencsére ekkor már megtaláltam a kiálló kampót, és egy erős rántással kiszabadítottam magam a morlockok karmaiból. Amilyen sebesen csak tudtam, kapaszkodtam fölfelé. A morlockok kimeresztett szemmel bámultak utánam. Csak egy kis törpe szörny merészkedett följebb, és hajszálon múlt, hogy egyik cipőmet el nem zsákmányolta.

Azt hittem, soha föl nem érek. Az utolsó húsz-harminc lábnyi szakaszon rettentő émelygés fogott el. Alig bírtam megfogózni. Iszonyú küzdelem volt. Szédültem, minduntalan úgy éreztem, hogy most, most zuhanok le! Végül valahogy mégiscsak fölvergődtem és kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napfényre. Arcra buktam. Beszívtam a föld édes, tiszta illatát. Éreztem, hogy Weena a keze­met és a fülemet csókolgatja, és eloi-hangokat hallottam. Aztán egy időre elvesztettem az eszméletemet.